Skultéty Csaba 90 esztendeje

1920. december 31-én született Nagykaposon Skultéty Csaba író, a Szabad Európa Rádió egykori külpolitikai szerkesztője. Skultéty Csaba több könyv szerzője is, így többek között a „Vasfüggönyön át” és a „Kárpátalja magyarsága a viharok sodrában” kiadványokban történelmi áttekintéssel és saját élettapasztalatival járja körül az adott témákat. 2010-ben „A szlovákok és mi - Egy keleti-nyugati publicista szemével” címmel jelent meg új könyve a budapesti Kairosz kiadó gondozásában. 

Legújabb könyvében a szerző a Felvidékről a nagyvilágba kikerült magyarként feladatának tartja nyomon követni, hogyan változott meg egy csendes, békés, szerény, becsületes mindennapokra törekvő, a hosszú századok során anyanyelvét is csak nyelvjárásokban beszélő népből egy önimádó, nacionalista felbuzdulástól dagadt, túláradt államterületén mindenki mást kisemmiző, ingyen zsákmányát természetesnek tartó politikai nemzetté – a mai, egymás megértését, a szűk előítéleteken túllépő közösséget kereső Európa közepén. Számos cikke, tanulmánya jelent meg a nyugati, majd hazatelepülése óta a kárpát-medencei magyar sajtóban.

Skultéty Csaba fiatal jogászként már Pesten élt, és részt vett a kényszerhelyzetben működő magyar külügyminisztérium, illetve az áttelepítési kormánybiztosság munkájában, hiszen felvidékiként szlovákul, a késmárki német gimnáziumnak köszönhetően pedig németül is tudott. 1945 januárjában a szovjet csapatok őt is elvitték „malenkij robot"-ra. Gödöllőre, Ceglédre, végül a moldvai Foksánba került. Innen megszökött, s Erdélyen keresztül hazajött Magyarországra. 1946-ban külügyminisztériumi összekötőként dolgozik a csehszlovák áttelepítési bizottság miskolci csoportja mellett. Még az év júliusától Jócsik Lajos áttelepítési kormánybiztos titkára, aki 1946 novemberében kirendeli a pozsonyi magyar külképviseletre. 1947 nyarán hazahívják. 1947 októberében Prágán keresztül elhagyja Magyarországot és Párizsban telepszik le. Itt nemzetközi jogi tanulmányokat folytat. 1950-51-ben a belgiumi Bruges-ben (Brugge) egyéves európai politológiai képzésben vesz részt. 1951-tól 1983-ig a Szabad Európa Rádió munkatársa Münchenben: előbb hírszerkesztő, majd Ambrus Márton néven nemzetközi politikai kommentátor. 1985-tól 1990-ig a Pax Romana Katolikus Magyar Értelmiségi Mozgalom elnöke. Nyugaton végzett publicisztikai tevékenysége főként a kárpátaljai magyarsággal kapcsolatos. A rendszerváltáskor hazatért, azóta Budapesten él. Széleskörű publicisztikai tevékenységének középpontjában a határon kívüli magyarság szolgálata áll. Életútja elismeréseként magas rangú állami kitüntetésben is részesítették.

A gyűjtő a gyűjteményéről

A fiumei kiállítás egy magángyűjtemény dokumentumain és tárgyain keresztül idézi fel, mit jelent a magyar emlékezetben ez az öt betű alkotta szó: Fiume. Ma e szó hallatán először a tenger jut eszünkbe, és csak aztán ötlik fel bennünk, hogy hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy Magyar Királyság, és benne a Szent Korona legszebb gyöngye, a corpus separatum, egy szóval Fiume. Skultéty Csaba több évtizede gyűjti a város magyar történelmének emlékeit. A gyűjtemény darabjai mint egy nagy mozaikkép maradványai vagy mint tengerbe süllyedt hajórakomány megmaradt kincsei egy törékeny és tünékeny aranykort festenek elénk.

A Szabad Európa Rádió egykori munkatársa így ír fiumei gyűjteményéről: „Fiumei kikötőben van egy hadihajó, Libeg rajta, lobog rajta nemzetiszín zászló, Fújja a szél, fújja, hazafelé fújja , A kiszolgált öreg bakák hazatérnek újra.” A felvidéki magyar gyereknek, kamasznak, majd felnőttnek Fiume ma is nosztalgikus álma, a több változatban énekelt katonadal ma is a fülébe cseng. A mai Rijeka nevét mi így őriztük meg, olaszul, az i-t is kimondó magyaros kiejtéssel. Szűkebb hazámból, az első világháború után Csehszlovákiához került észak-kelet alföldi mezővároskából nézve már Budapest is távoli lett. De maradtak a szülők emlékei. Így, még a régi békeidőben nászútjukról, melynek végcélja ugyan Velence volt, de azt megelőzte az első nagy élmény: Fiume és Abbázia. A magyar Fiume és az osztrák Abbázia. Itt pillantották meg először a tengert, a kék Adriát, ahol a pesti Duna-part után megnyílt valami még tágabb, a Dél napsütötte pálmák alatti mosolygó világa. A horvát társországtól külön jogi testként leválasztott Fiume pedig a magyar királyság szerves részeként a monarchia magyar felének egyetlen kikötője volt. Az ebbéli szerepében gyors fejlődésnek indult olasz és horvát lakosságú városban szerény, de mégis meghatározó szerep jutott az évek során odatelepült vékony magyar rétegnek, amely otthonossá válva, saját tónusával élénkítette, gazdagította a színes helyi palettát. Ennek a Fiuménak az emléke élt nálunk Nagykaposon egy ötgyermekes ügyvéd családjában. Főleg engem, az ötödiket, anyám vissza-visszatérő emlékezései végig elkísértek. Akkor is, amikor kalandos életutamon emigráns magyar rádiószerkesztő lettem, aki Münchenben székelve, a legtöbb nyaramat az Adrián, Trieszt és Velence között töltöttem, de Fiuméba mégis csupán később, az országainkban lezajlott rendszerváltások után juthattam el. Érdeklődésemet további látogatások csak megerősítették: magyarként mindenütt szívélyesen fogadtak, a város fölött a Frangepánok várában a fiatal büfés még néhány mondatot is leíratott velem, hogy magyarul szolgálhassa ki a tőlünk jött turistákat. Jó érzés volt az is, hogy reggelente – cseh és szlovák nyelvismeretem nem lévén elegendő a horvát sajtó kellő megértéséhez – színvonalas helyi olasz napilapot vehettem a kezembe. Budapesti otthonomban aztán Fiuméról szóló olvasmányok, tanulmányok végül a város múltjának, főleg magyar vonatkozásainak a gyűjtőjévé tettek. Mindent kerestem, ami elérhető, antikváriumokban, aukciókon, vásárokon. Volt, ami komoly anyagi áldozatot követelt, de olyan is, ami csak jelentéktelennek tűnő apróság a mindennapi életből. Így állt össze gyűjteményemben a közös emlékek magyar Fiuméja, annyi múltbeli békétlenség után az összetartozás jegyében egybe fűzve mindannyiunkat, akiknek szívéhez az Adriának ez a sajátos kincse közel áll. A horvát partok, vizek, szigetek mai magyar látogatója, Isztriától egész a déli végekig, a közös történelmi emlékhelyek gazdag sorával találkozhat. Fiuméban azonban, a kikötő bójáin álmodozva, egy kicsit otthon is érezheti magát.

E szép életjubileum alkalmából szerkesztőségünk is köszönti a felvidéki írót és hosszan tartó jó egészséget kíván számára az következő években is!