A szülőföldje színművésze szeretne lenni

Ha megkérdezünk egy kislányt, mi szeretne lenni, ha nagy lesz, többnyire azt a választ kapjuk, hogy hercegnő, fodrász, kozmetikus vagy színésznő. Az első nem valószínű, hogy megvalósul, de az azt követő foglalkozások már annál inkább. A viski Heczel Jázminnak az volt a vágya, hogy színésznő legyen…

Jázmin a beregszászi járási Haláboron töltötte élete első öt évét. Aztán Viskre költöztek, az iskolát már a Felső-Tisza-vidéki településen kezdte, egy évet töltött a Péterfalvai Református Líceumban, majd ismét a Viski Kölcsey Ferenc Oktató-Nevelő Intézményben tanult, ott kapott érettségi bizonyítványt.

– Hogyan emlékszel vissza, milyen kislány voltál?

– Minden közösségbe hamar beilleszkedtem. A mai napig könnyen ismerkedem, viszont nehezen nyílok meg, néha kicsit bizalmatlan vagyok. Emlékszem, már kisiskolás koromban mindent ki akartam próbálni, kivettem részem a szervezésből, igyekeztem a középpontban lenni, és azt hiszem, ez most is így van.

Barátaim szokták is mondani, hogy vezető típus vagyok, ami szerintem nem rossz. Ha kell, viszem a terhet, mindent elvállalok, és az irányítás sem áll tőlem távol.

– Tehát nem vagy egy elveszett leányzó. Ez jó, a színészi pályán pedig kifejezetten előnyt jelent.

– Ovisként folyton dicsérgettek, hogy milyen ügyes ez a kislány, milyen szépen mondja a verset. Aztán az iskolában is folyamatosan szavaltam, egyházi szavalóversenyeken vettem részt, amit sokszor meg is nyertem. Hatodikos koromban pedig már komolyabb versenyekről is elhoztam az első helyet. Nyolcadikos voltam, amikor Magyarországon, a Paksi Ki mit tud?-on szavaltam. Először nem kaptam helyezést, de a második éven már második lettem, aztán pedig a legjobb. Emellett minden nemzeti ünnepen, rendezvényen felléptem. Kiskoromban táncoltam is, a zeneiskolában zongorán tanultam. Tanáraim is felfigyeltek a tehetségemre.

Az egyik pedagógusom, Szabó Gabriella hívta fel a figyelmemet, hogy segédszínésznek lehet jelentkezni a beregszászi teátrumba.

Tulajdonképpen már korábban is felmerült bennem a gondolat, hogy megpróbálnám, de annyira nem voltam magamban biztos, ám a tanárnő biztatására nekivágtam.

– És sikerült.

– Egy verset kellett elszavalnom néhány színész előtt. A kedvenc költeményemet, Márai Sándor: Mennyből az angyal című versét mondtam el. Csak addig izgultam, amíg hozzá nem kezdtem a szavaláshoz, aztán már drukk nélkül ment. Magamról is meséltem egy kicsit, majd meg is énekeltettek, aminek annyira nem örültem, mert nincs igazán jó hangom. De ezen is túlestem, a folyosón vártam anyával a döntést. Hamarosan szóltak, hogy felvettek segédszínészi munkakörbe.

– Miközben pénzt kereső nő vagy, tanulsz is…

– Természetesen. A debreceni egyetem kihelyezett képzésén tanulok szociálpedagógiát szeptembertől. Az az igazság, hogy a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskolán szerettem volna magyar nyelv és irodalom szakon tanulni, de sajnos a külső független tesztelés „beleszólt” a terveimbe. Ma már nem bánom, hogy így alakult, hiszem, minden okkal történik.

– Immár két ízben is láttalak a színpadon. Először a Felvi.ua című előadásban. Milyen volt a közös munka a két másik segédszínésszel, Adriennel és Szilárddal?

– Én nagyon élveztem a próbafolyamatot, mert ott tulajdonképpen csak magunkra számíthattunk.

Mi írtuk a forgatókönyvet, a szöveget, Rajkó Balázs pedig kiegészítette, koordinált minket. Nagyon hálás vagyok neki a sok segítségért. Sokat tanultam. Ez egyfajta felkészülés volt a nemrég bemutatott Köszi, köszi… című kabaréelőadásra.

– Mivel abban is szerepet kaptál…

– Nagy megtiszteltetésnek éreztem, hogy együtt játszhattam a kabaréban a profi színészekkel. Az elején iszonyatosan féltem, mert tudtam, hogy bizonyítanom kell. Viszont nem tartottam attól, ha valamit nem jól csinálok, megszidnak, inkább buzdítottak, rengeteg lelki támaszt és tanácsot kaptam, amiért hálás vagyok a társulat minden egyes tagjának.

– Egyébként közel áll hozzád a kabaré?

– Most már, hogy kipróbáltam magam benne, azt mondom, hogy igen. Amúgy a komolyabb irányzatok érdekelnek, a kedvenc verseim is erről tanúskodnak. Ezért is tartottam a kabarétól. Ám ami a színpadon, abban a másfél órában történt, jó volt, remekül éreztem magam, de maradtam ugyanaz a komoly, céltudatos, határozott lány. Viszont szeretném magam mindenben kipróbálni.

– Szabad idődben mivel foglalkozol szívesen?

– Szeretek együtt lenni a barátaimmal, bár sokan már máshol élnek, ezért sajnos sokat vagyok egyedül. Ilyenkor olvasni szoktam, egy jó filmet is szívesen megnézek, méghozzá olyat, amit már ezerszer láttam. Segítek a házi munkában. Ha itthon van a párom, akkor természetesen vele vagyok. Immár három éve vagyunk együtt, sajnos ő is külföldön dolgozik. Most két hónapig itthon volt, aminek nagyon örültem, de egyébként hathetente jöhet haza, ami még szerencsésnek mondható.

– A családod, a barátod mit szól a színészi pályafutásodhoz?

– Azt mondták, ha szeretem, akkor csináljam, ők mindenben támogatnak. A párom és a húgom, Mirtill nagy örömmel nézett a színpadon a Köszi, köszi… című előadásban, és jó érzés volt hallani, hogy tetszett nekik. Jó lenne, ha ez az előadás Viskre is eljutna, mert akkor a falubelijeim is láthatnának a színpadon.

– Gondolkodtál már a jövőn? Ha befejezed az egyetemet, hogyan, hová tovább? Mi lesz a színházzal?

– A jövőmön mindennap gondolkodom. Végre le szeretném tenni a ZNO-t, és ismét megpróbálni a fősulit, illetve jövőre a Kaposvári Színművészeti Egyetemre szeretnék felvételizni. Ha Isten megsegít, párhuzamosan csinálnám mindkettőt, és ezerrel tanulnék. Az álmom az, hogy színész legyek, de ez végzettség nélkül nem igazán kivitelezhető, ezért is teszek meg mindent azért, hogy felvételt nyerjek Kaposvárra, és úgy gondolom, négy év elteltével vissza jövök a szülőföldemre és ha beteljesül az álmom, a beregszászi színház színművésze leszek.