I. A magyarság számának, összetételének és települési területeinek változás Kárpátalján (1910-től napjainkig)

A mai Kárpátalja a hajdani Északkeleti-Felvidék – mint a Kárpát-medence legkisebb hegyvidék peremtája – központi részén található, s összesen 19 208 négyzetkilométernyi területéből 12 800-at foglal el. Geográfusaink ugyanis a század közepéig – az egységes Kárpát-medencei szemléletnek megfelelően – az azóta három országhoz (Csehszlovákia (ma Szlovákia), Szovjetunió (ma Ukrajna), Románia) tartozó területet a Bártfától északra fekvő Zborói-hágótól a Radnai havasokban levő Borsai hágóig, Északkeleti-Felvidéknek nevezték.

Szűkebb hazáját az itt élő magyarság – az 1944-1989 közötti tiltások ellenére is – mindenkor Kárpátaljaként tartja számon. Ez a geopolitikai elnevezés többször vált vita tárgyává, mivel a letűnt korszakokban különbözőképpen nevezték: Ruténföld, Kazárföld, Északkeleti-Felvidék, Erdős-Kárpátok, Ruszka Krajna, Rutén tartomány, Podkarpatsko Rusz, Pidkarpatyja Rusz, Kárpátaljai Oroszország, Ruszinszko, Podkarpatsko, illetve Zakarpatszka Rusz, Kárpátontúli Oroszország, Kárpát-Ukrajna, Szovjet-Kárpátontúl, Kárpátontúli terület, Zakarpatszkaja oblaszty, Kárpátalja stb. A történelem fintora, hogy minden kezdődik elölről. A megújuló ruszin mozgalom vissza akarja állítani a Podkarpatszka Rusz-i Autonóm köztársaságot, ellenfelei, a helyi ukránok pedig Kárpátszka Ukrajina-ként illetik vidékünket. A helyi magyarság pedig továbbra is Kárpátalját tiszteli szülőföldjében.

Egyes feltevések szerint a magyar Kárpátalja fogalom tükörfordítással keletkezett a cseh Podkarpatsko alapján. Tényekkel igazolható, hogy a Kárpátalja fogalom nem a két világháború között keletkezett, annak előzményei voltak, s a századfordulóra már meggyökeresedett nyelvünkben. Például 1889 előtt Szepes vármegye négy járása közül az egyiket Kárpátaljai járásnak nevezték, továbbá 1889–1890 között Munkácson Kárpátalja címmel hírlap látott napvilágot. A vidékre ez idáig – a kárpátaljai magyar kisebbség szempontjából – találóbb és nem utolsósorban szemléletesebb földrajzi megnevezés nem született. Még akkor is így látjuk, ha 1946 után hivatalosan – Moszkva és Kijev felől nézve, logikailag is igazoltan – az Ukrán SZSZK, 1991-től pedig az önálló Ukrán Köztársaság Kárpátontúli területe.
Kárpátalja önálló politikai története lényegében 1918 végén kezdődött, s gyakorlatilag 1919 tavaszára valósult meg. Ennek következtében a kárpátaljai magyarságot érzékenyen érintő két kisebbségi korszakot tartunk nyilván.
I. Az első kisebbségi korszak a két világháború közötti időszak alatt, illetve a trianoni békediktátum után került be fokozatosan az egyetemes magyar köztudatba. Így Kárpátalja történetét több szakaszra oszthatjuk:
1. az első világháború végén: az Osztrák-Magyar Monarchia összeomlása; az őszirózsás forradalom, illetve a Károlyi kormány nemzetiségi politikája Kárpátalján; a Ruszka Krajna-i Ruszin Autonóm jogterület kialakítása (1918 novembere– 1919 márciusa);
2. a Magyar Tanácsköztársaság (1919. március 21. – május 5.), Ruszin–Magyar Nemzetiségi körzetek létrehozása, a bojári román és a cseh intervenció kezdete; a Hucul Köztársaság kikiáltása Rahón a nyugat-ukránok támogatásával;
3. 1938. november 2. – 1939. március 15. a magyar kisebbségi élet a cseh korszakban, amikoris Podkarpatszka Rusz néven külön közigazgatási tartományt hozott létre a cseh adminisztráció; majd 1938 decemberétől Karpatszka Ukrajina néven rövid ideig működött a Volosin-féle ukrán államalakulat Huszt székhellyel, a ruszinlakta területeken;
4. 1939. március 15-én a magyar hadsereg megkezdte Kárpátalja teljes visszafoglalását, a terület 1944 október végéig ismét Magyarországhoz tartozott.

II. A második kisebbségi korszak 1944 után:

1. a szovjet rezsim alatt a szovjet katonai és a Husztról irányított cseh polgári közigazgatás hónapjai Kárpátalján (1944 októberétől 1945 januárjáig; a kárpátaljai magyarok, németek és német nők internálása a sztálini GULAG-okba);

2. a Zakarpatszka Ukrajnai Néptanács megalakítása 1944. november 26. és 1946 januárja között (koncepciós perek, rögtönítélő bíróságok, a kárpátaljai lakosság szervezett megtizedelése a sztálinisták által);

3. a szovjet–csehszlovák szerződés értelmében Kárpátalját az Ukrán SZSZK egyik területévé szervezik át (1946. január 22-étől);

4. a Szovjetunió összeomlása, a kommunista párt betiltása, a független Ukrán Köztársaság kikiáltása; az 1991. december 1-jei népszavazást követően Kárpátalja Ukrajna kötelékében marad, különleges státuszt követelnek maguknak a helyi lakosok, ezen belül a helyi magyarság jelentős része a beregszászi járásban megszavazta a Kárpátaljai Magyar Autonóm Nemzetiségi körzetet, Beregszász központtal.

Az említett politikai formációk létesítésével kapcsolatos tervezeteket a kárpátaljai népképviselők járási és területi szinten megvitatták, s elfogadását az ukrán parlament elé terjesztették. Ezekre a kérdésekre pozitív választ csak a most össznépi vitára bocsátott új ukrán Alkotmány elfogadása után kaphatunk.
A kárpátaljai magyarság számának, összetételének és települési területeinek változását nyomon követhetjük a 19. század második felében. Az ekkori adatok birtokában megjegyzendő, hogy megindult a helyi népesség összetételének etnikai megváltoztatása. A 19. század végén mintegy 410 ezer lakosa van, közülük mindössze 105 ezer fő magyar anyanyelvű (25,6 %), ruszin: 244 ezer (60 %). Ebben az időben a népvándorlási jelenségekre is felfigyelhetünk. A Kárpátok északkeleti területéről, azaz a mai Galíciából, Bukovinából, illetve Nyugat-Ukrajnából egyre nagyobb csoportokban érkeznek Kárpátaljára a zsidó nemzetiségű lakosok, akik itt nyertek letelepedési engedélyt. Ezek többnyire német vagy magyar anyanyelvűnek jegyeztették be magukat. Létrejöttek a zsidó hitéleti és kulturális, kereskedelmi központok Ungvár, Munkács, Beregszász és Huszt székhellyel. A nagyobb ruszin településeken is kialakultak a zsidó kolóniák. Erős magyarosítás indult meg a ruszin lakosság körében. Például az egykori (tatárjárás, betegség, járvány stb. következtében elpusztult) magyar falvakba betelepített ruszinok a századforduló után magyarokká váltak, fölvették a görög katolikus vallást. Ez történt többek között az egykori Ugocsa megyei Tiszabökényben, Tiszafarkasfalván, Batáron, Karácsfalván stb. Az ukrán történészek ezt a magyarosítási politikát ma is szigorúan elítélik és tanulmányaikban vissza-visszatérő témaként szerepel.

Az 1910-es népszámlálás

A jelzett évben megtartott népszámlálás adatai szerint Kárpátalja lakosainak száma 500 ezer, ebből magyar 185 ezer. A harminc évvel korábbi adatokhoz viszonyítva a magyarok aránya 25,7 %-ról 30,6 %-ra emelkedett. A nagyfokú gyarapodás fő kiváltóit fentebb már említettük. Itt csupán kiemeljük azt a szembetűnő tényt, hogy Ungváron és Munkácson a lakosság 30–40 %- át kitevő zsidó vallásúak szintén magyarnak tartották magukat. Így e két településen a magyarok aránya 82-73 %-ot ért el. Magyar többségű városnak számított még Beregszász, Nagyszőlős, Csap, Técső. Jelentős volt a magyarok száma a mai adatokhoz viszonyítva Huszton, Rahón, Kőrösmezőn, Szolyván, Szerednyén és Ilosván. Az akkori Kárpátalját belakó nemzetiségek közül a legnagyobb fokú urbanizáltságot a magyarok körében tapasztalhattuk. Ismert történelmi tények idézték elő a lakosság különböző népcsoportjainak csökkenését, illetve stagnálását. Az első világháború életerős férfiakat pusztított el. Az elszegényedés következtében megindult az Amerikába és a nyugati országokba történő kivándorlás. Az 1918–1919-es forradalmi események, a cseh és román megszállás, a trianoni békediktátum jelentősen megváltoztatta a térség etnikai összetételét. Ezrek változtatták meg a települési helyüket, illetve váltak áldozataivá a különböző államfordulatoknak.

Az 1921-es csehszlovák népszámlálás

Az első kisebbségi korszak súlyos csapást mért a helyi magyarságra. Egyetértek Kocsis Károly magyarországi kutatóval, aki a következőképpen értékelte az 1921-ben megejtett csehszlovákiai népszámlálást Kárpátaljára vonatkozólag: „Az itteni magyarok 1910-ben rögzített 185 ezernyi lélekszáma az 1921-es csehszlovák nemzetiségi statisztikákban 111 ezerre csökkent. A több mint 70 ezer főnyi veszteség fő okait 18 600 magyarnak a hatalomváltást követő elköltözésében, kiutasításában, a jelentős részben magyar anyanyelvű zsidóságnak és cigányságnak külön etnikai kategóriába való besorolásában, tehát a magyarokról való leválasztásában; a görög katolikus vallású magyarok döntő többségének ruszinokká való átminősítésében, a főleg Ugocsában élő kettős nyelvi kultúrájú, magyar-ruszin népességnek ezúttal a ruszinokhoz történt „átpártolásában” kereshetjük. Az említett okok következtében 1910–1921 között, a statisztikák szerint, a városokban élő magyarok száma csaknem felére csökkent. A falusi térségekben a magyar etnikai terület egységét – a földreform köntösébe álcázva – cseh, szlovák, ruszin lakosság nacionalista célzatú betelepítésével próbálták megbontani.”
Mindehhez hozzátehetjük, hogy a magyar falvak anyanyelvi intézményeit tervszerűen próbálta a hivatalos cseh politika elsorvasztani, felszámolni. A magyar iskolák helyett cseh tannyelvű oktatást vezettek be azokban a magyar falvakban, ahova saját tisztviselőiket telepítették. Ilyen nyomás alá került például Tiszaújlak, Feketeardó, Bótrágy, Beregsom, Beregdéda, Csap, Eszeny. Például Szvoboda néven, Bátyu határában, önálló cseh telepes községet is létrehoztak.
Még az 1921-es cseh népszámlálásnál maradva megemlíthető, hogy Popély Gyula Szlovákiában élő kutató a csehszlovák népszámlálásra hivatkozva – 1921-ben 103 690 magyarról tud Kárpátalján. Százalékos arányuk a területen 17,35 % (1910-ben még 30,6 %). Bárhogyan is elemezzük a népszámlálási adatokat, a lényege az, hogy a trianoni béke következtében a magyarság számaránya majdnem a felére csökkent.

Az 1930-as csehszlovák népszámlálás

Ez év decemberében Kárpátalján 109 477 magyart írtak össze. A magyarság aránya 15,44 %-ra süllyedt. Az akkori magyar pártok körében általános felháborodást váltott ki a népszámlálás lebonyolításának módja. Itt olyan esetek is előfordultak, hogy a számlálóbiztosokként működő csendőrök, fináncok egyenruhában végezték az összeírást, ami már eleve visszatetszést váltott ki a lakosság körében. Önkényeskedésük főleg a zsidókat és a görög katolikus magyarokat sújtotta. Munkácson például a magukat magyar nemzetiségűeknek valló zsidó vallásúakat a számlálóbiztosok nem voltak hajlandók magyaroknak bejegyezni. A görög katolikus magyarokat pedig mindenütt igyekeztek ruténoknak beírni. A sértettek többször tettek panaszt a számlálóbiztosok szabálytalansága ellen, tömegesen idézték be a panasztevőket a járási hivatalba, hogy ott – úgymond – „nemzetiségüket felülvizsgálják”. Ezeken az úgynevezett „nemzetiség-megállapító kihallgatásokon” azonban csak a legritkább esetben ismerték el jogosnak a sértettek panaszait. A csehszlovák belügyminiszter ekkori adatai szerint csak 192 esetben fordult elő a magyar nemzetiségi bevallás felülbírálása, amelyek a felettes politikai hatóságokhoz kerültek. A csehszlovák állampolgárság megvonása szintén hatásos fegyvernek bizonyult az államhatalom kezében. 1930 decemberében (kilenc évvel a trianoni békediktátum után) még mindig 6 333 rendezetlen állampolgárságú, tehát a „külföldiek” kategóriájába sorolt kárpátaljai magyart jegyeztek fel.
Az 1921-es adatokhoz viszonyítva kiderült az is, hogy a rutén, illetve ruszin többségű területen élő szórványmagyarság, illetve a vegyes lakosságú városok kétnyelvű polgársága vagy a nyelvhatáron élők körében megindult természetes folyamatként a spontán asszimiláció.
Az elnemzetietlenedés és beolvadás a magyarságnak ama rétegeit érintette főleg, amelyek közvetlenül függtek a létező államhatalomtól. Elszomorító volt a régi magyar kulturális központoknak számító kárpátaljai városok nemzetiségi összetételének módosulása a szláv lakosság javára. Ebben az időben Ungvár elvesztette az eddig élvezett nyelvi jogait, mivel a magyarság aránya 20% alá csökkent. Munkácson ez az arány 22, 54%-ot tett ki. A nemzetiségi keresztmetszetet Ungváron az ezrével betódult cseh és szlovák hivatalnokok jelentősen megváltoztatták. Kiemelendő, hogy részükre „kis Prága” néven külön hivatalnoki negyedet létesítettek. Így ez a 16 ezer lakost számláló település a háború után a kárpátaljai terület fővárosává lépett elő közigazgatási és gazdasági hatások következtében is. Megfigyelhető a ruszinok tömeges beáramlása a síkvidéki magyar városokba.
Az 1910-es évhez viszonyítva Ungvár mintegy 100%-kal növelte népességét, s igényesen törekszik a nagyvárosi formák felé. Osztjuk azoknak a kutatóknak véleményét, akik szerint a kárpátaljai magyarok fentebb említett lassú statisztikai csökkenését a területnek az első bécsi döntés (1938. november 2.) által Magyarországhoz való visszacsatolása tartóztatta fel, és ennek következtében lezárult a kárpátaljai magyarság számára is az első kisebbségi korszak, tragikumaival együtt.

Az 1941-es magyar népszámlálás

A kárpátaljai népesség ebben az időpontban 852 ezer fő, ebből magyar 245 286 (28, 8 %). Az adatokat elemezve a következő tényezőket sorolhatjuk fel, amelyek kiváltották a kárpátaljai magyarok számának megduplázását: a cseh, szlovák állami alkalmazottak, hivatalnokok, légionisták, telepesek elköltözése; a magyar anyanyelvű zsidók, bizonytalan etnikai hovatartozásúak, a magyar görög katolikusok, illetve a kétnyelvűek ezúttal ismét magyarként való számbavétele, az anyaországi magyarok nagyszámú beköltözése, illetve a korábban eltávozottak visszatelepülése. Jelentősen átformálódott mindezek következtében a kárpátaljai magyar városok nemzetiségi összetétele is. Íme néhány kiragadott példa: Ungváron közel 80 %-ot, Beregszászon 90 %-ot ért el a magyarság. Az olyan, főleg ruszinlakta településeken, mint Szolyva, Perecseny, Nagyberezna, Kőrösmező, Huszt, Rahó stb. az ott élők húsz-negyven százaléka vallotta anyanyelvének a magyart.
A nemzetiségi együttélés kérdésével állami szinten foglalkozott a magyar hatóság. Legkiemelkedőbb teljesítményének minősíthető a Teleki-féle autonómia-tervezet kidolgozása. Ez magába foglalta véleményem szerint a mai értelemben hangoztatott egyéni, azaz perszonális kulturális, kollektív, illetve területi autonómia fogalmakat. Ennek értelmében Kárpátalja különleges vajdasági státust kapott volna, ahol a helyi különböző nemzetiségi lakosságnak szavatolták volna az anyanyelvi kultúrához való jogot. Sajnos, ezek az elképzelések, ismert okok folytán nem válhattak valóra hat év elteltével sem, mivel a második világháború véres zivatara Kárpátalját is „elsodorta” az anyaországtól.

Az 1959-es szovjet népszámlálás (január 15.)

A második világháború után Kárpátalja fennhatóság alá került. 1944 október-novemberétől számítva a szovjet belügyi csapatok és az NKVD operatív csoportjai – a sztálini utasításnak eleget téve – hozzáfogtak a kárpátaljai lakosság megszűréséhez. Embertelen tevékenységük diszkriminációs voltát eddig már több feltárt dokumentummal is igazolni tudjuk. Például a 4. ukrán front 0036. számú határozata, mely 1944. november 13-án keltezett, így rendelkezik: „… egész sor településen német és magyar nemzetiségű hadköteles személyek élnek, akiket ugyanúgy, mint az ellenség katonáit, le kell tartóztatni, és hadifogolytáborba kell irányítani.” Egy másik határozatban mindezeket, máskén szövegezve megerősítik, s az érintettek tudomására hozzák, hogy „… aki a jelentkezésnek nem tesz eleget, le lesz tartóztatva és haditörvényszék elé kerül.” Ennek értelmében a 18 évtől 50 éves korú német és magyar nemzetiségű férfiakat az úgynevezett „malenykij robotra” hurcolják, ahonnan nagyon kevesen tértek haza. Bűnük: saját nemzetiségük. 1944. november 18-ig felállítják Szolyván az egykori magyar laktanya helyén a hírhedt gyűjtőtábort, amely hat más táborral együtt a Sztarij Szamborihoz tartozó lágerrendszer része volt. Nem véletlenül nevezték a GULAG előszobájának, ahonnan az életben maradottakat Szibériába és más területekre hurcolták. Különböző levéltári adatok szerint Kárpátaljáról mintegy 40 ezer magyart és németet, illetve a hadifoglyokkal együtt mintegy 100 ezer magyart és németet hurcoltak el, többek között német családnevű nőket is.
A civileket „internáltként” vették nyilvántartásba. Az elhurcoltak 30 %-a nem tért haza. Szinte nincs olyan magyar család Kárpátalján, amelyet elkerült volna a fentebb említett magyarellenes rendelkezés. A tények ismeretében kijelenthetjük, hogy a sztálinisták, a kárpátaljai ukrán, illetve ruszin nacionalista kommunisták népirtó politikát folytattak. Ennek egyik megnyilvánulása az volt, hogy miután szögesdrót mögé záratták a férfilakosságot, csak ezt követően, 1944. november 26-án Munkácson kinyilvánították, hogy Kárpátalja egyesülni kíván a Szovjetunióval. A sebtében összeült, az NKVD által megválogatott küldöttek Manifesztumban fogalmazták meg ebbéli óhajukat.
Ezek a tények sokkos állapotot idéztek elő a helyi lakosság körében. Tettükkel nem csak az ellenkezés nélküli egyesítést alapozták meg, hanem mind a mai napig lehetetlenné tették a területen élő magyarság lélekszámának pontos meghatározását, mivel sokan a későbbiekben is féltek magyarnak vallani magukat. Az elkövetkező években a sztálinisták koncepciós pereket konstruálnak, az USZSZK büntetőtörvényének 54. paragrafusában foglaltak alapján, koholt vádak szerint ítélik el, végzik ki az előző korszak közhivatalnokait, tisztviselőit. Hasonló sorsra juttatják a református és a római katolikus papok legtekintélyesebbjeit. 1949 tavaszán pedig feloszlatják a görög katolikus egyházat és a pravoszláv egyházba olvasztják. Az erre a hitre át nem térő görög katolikus papokat elítélik, lágerekbe toloncolják. A magyar ajkú görög katolikusokat a személyazonossági igazolványukban ukrán nemzetiségűnek tüntetik fel. A megtorlások, a kuláklisták, perek és más megkülönböztető igazságtalan eljárások még hosszú éven át folytak. Nemrég került elő az a jegyzőkönyv, mely szerint a sztálinisták listát készítettek a magyar családokról Szibériába való kitelepítési szándékkal. Mindezt Sztálin halála akadályozta meg.
A II. világháború utáni teljes veszteséglistát még ma sem tudjuk összeállítani. Hiszen a magyar lakosság számszerű csökkenéséhez olyan tényezők is hozzájárultak, mint például az anyaországba való menekülés. Több ezren költöztek át a mai Magyarországra a ’40-es évek végén. Több mint 100 ezer zsidót deportáltak 1944 tavaszán. A hatalomváltást követően véres leszámolásokról is tudunk. Így például 1944 decemberében rögtönítélő bíróság hozott halálos ítéletet. De a törvénytelen véres indulatoknak is voltak áldozatai. Miután az 1945. június 29-i megegyezés alapján Kárpátalja Szovjetunió részévé vált, így megszüntették, átmeneti időszakra, a vidék „különleges autonóm státusát”, melynek még minisztériumai is voltak. 1946. január 22-én a kárpátontúli terület az Ukrán SZSZK egyik közigazgatási egysége lett. Ebben az időszakban a kárpátaljai sztálinisták ugyanazokhoz az eszközökhöz nyúltak, mint a ’30-as években a csehek. A földreform keretén belül több ezernyi ruszint, illetve már ukránt telepítettek a magyarlakta községekbe. A magyar etnikai egység megbontására törekedtek ők is. Mint említettem, a csehek által elkezdett munkát sikeresen folytatták tovább. Például jelentős ukrán települések alakultak ki Szvobodán, Danilovkán, Újverbőcön, Oroszgejőcön, Demicsőn, Cservonán, Petrovkán és másutt. A falvak nemzetiségi arculatát is igyekeztek megváltoztatni. 1946-ban az USZSZK Legfelsőbb Tanácsa elnökségének rendelete értelmében a vidéken közel 100, kárpátukránok és magyarok által lakott település nevét változtatták meg. Az anyanyelvi intézmények hálózatát összezsugorították.
A II. világháború utáni események taglalása nem célom, csupán jelezni kívántam azokat a tényezőket, amelyek kiváltották a kárpátaljai magyarság nagyarányú csökkenését. Az első szovjet népszámlálást a II. világháború után, 1959-ben tartották meg. Így Kárpátalján a 920 ezernyi lakosból mindössze 146 ezer főt tekintettek magyar nemzetiségűnek. Ez az adat viszont nem fedi teljes mértékben a valóságot. Az igaz, hogy ha az 1941-es adatokkal vetjük össze, akkor 100 ezer főnyi csökkenést mutathatunk ki a magyarság esetében. Még mindig a népszámlálási adatoknál maradva, fontosnak tartjuk megemlíteni, hogy 1989-ig bezárólag a Szovjetunióban végrehajtott népszámlálások adatait szigorúan titkos anyagként kezelték, különösen azokat, amelyek a nemzetiségekre vonatkoztak. Az egyik állítás szerint 1959-ben a Szovjetunió területén 154 733 volt a magyarok száma. Ebből Kárpátalján 150 ezer magyar élt. Egy másik forrás szerint az Ukrajnában élő magyarok száma 1959-ben 149 ezerre tehető, azaz 0,4 %-a az összlakosságnak. Ezért kritikusan kell kezelni a különböző kiadványokban található 1959-es adatokat, amelyek a kárpátaljai magyarságra vonatkoznak. Mindenesetre leszögezhetjük, hogy a kárpátaljai magyarság olyan megtizedelésen esett át, amelyre kevés példa akad az első kisebbségi korszakban.

Az 1969–1970-es népszámlálás

Ez az év mérföldkőnek is nevezhető a kárpátaljai magyarság életében. Ennek egyik előzménye az, hogy az ’50-es évek végén, a ’60-as évek elején az SZSZKSZ Legfelsőbb Tanácsa Elnökségének amnesztiarendelete értelmében, sok száz, koholt vádak alapján elítélt kárpátaljai magyar, német és más nemzetiségű térhetett haza a szibériai lágerekből, s így a politikai légkör javulása következtében rövid időre újra önmagára találhatott a kárpátaljai magyarság. Anyanyelvi intézményeinek kapui kitárultak. Például az 1963–64-es tanévben Kárpátalján 100 magyar iskola működik, ebből 13 középiskola. Megnyílik az Ungvári Állami Egyetem magyar filológiai tanszéke, a magyarországi sajtótermékek szabadon eljutnak a kárpátaljai magyar olvasókhoz, közös könyvkiadás indul be a Kárpáti Kiadó és a magyarországi könyvkiadók között, megalakul a magyar nyelvű területi lapok szerkesztősége, új értelmiségi generáció jelentkezik, amelynek szellemi vezére Kovács Vilmos, megkezdi magyar nyelvű műsorok sugárzását az ungvári televízió. A kárpátaljai magyar polgári aktivisták bátran lépnek fel a helyi magyarság érdekében. Ugyanakkor kialakul egy másik értelmiségi réteg is, amelynek gyökere az első kisebbségi korszakban leledzik, azaz a janicsárok, akik önös érdekekért feladják a közösségi célokat. Ők váltak a kommunista párt helyi uszályhordozóivá, a két törekvés között egyre nagyobb ellentétek alakulnak ki, mely jelentősen megosztotta a helyi magyarságot.
1969-ben ilyen körülmények közepette zajlott le a második népszámlálás a helyi magyarság életében. Ekkor Kárpátalja lakossága: 1 056 800. Ebben az évben szintén titkosan kezelik a nemzetiségekre vonatkozó statisztikai adatokat. Ennek köszönhetően különböző források egymásnak ellentmondó adatokat tartalmaznak. Így három, illetve négyféle adat is rendelkezésünkre áll. A területi statisztikai hivatal adatának tulajdonítják azt, hogy Kárpátalján a magyarság 163 100 főre emelkedett. Egy országos kiadványban az áll, hogy Kárpátalján 164 960 magyar él (15,6 %). Egy harmadik kimutatás alapján megállapítható, hogy 166 ezer a magyar lakosság száma Kárpátalján (15,7 %). Mindenesetre leszögezhető, hogy magas természetes szaporodás következett be.

Az 1979-es népszámlálás (január 17.)

Az 1979-ben megtartott népszámlálás idején tetőzik a brezsnyevi személyi kultusz. Ekkor a kommunista párt ideológusai azon fáradoznak, hogy megőrizzék a szovjet nép szellemi ideológiai egységét, fokozatosan felszámolják a nemzetiségek, népek tiszta forrásból táplált anyanyelvi kultúráját, s rányomják minden népcsoportra, így a kárpátaljai magyarokra is a szovjetikusz bélyegét. Tanaikkal ki akarják ölni a nemzetiségi érzéseket s fellazítani a nemzetiségi önmegtartó erőket. Ebben az uniformizálódó társadalomban a „kaszárnya kommunizmus” ihletői ellenségüknek tüntetik fel a másképp gondolkodókat és a nemzetiségükért kiállókat folyamatos üldöztetésnek teszik ki. Természetesen a „boszorkányüldözést” a kárpátaljai magyar polgárjogi aktivisták sem ússzák meg. A hetvenes években fogalmazott és a legfelsőbb államhatóságokhoz elküldött beadvány szerzőit meghurcolták, állásukból elmozdították. Jellemző adatnak számít az a tény is, hogy a népszámlálás évében a 100-ból már csak 72 magyar tannyelvű iskola működik. Ennek oka az, hogy az úgynevezett internacionalista kétnyelvű iskolákat hoznak létre. Ezekben a tanintézményekben a magyar tannyelvű oktatás másodrendűvé válik, illetve felszámolására törekednek.
1979-ben 171 ezer magyar él a Szovjetunióban. A kárpátaljai statisztikai hivatal 158 446 lakost írt össze magyar nemzetiségűként, a lakosság összlétszáma 1 154 400. Az említett szám jóval eltér a valóságtól, mivel ténylegesen többen vallják magukat magyarnak Kárpátalján. Becsléseink szerint a magyarul beszélők száma meghaladja a 200–250 ezret. Ebben az évben a népszámlálók csak azokat vették fel magyarként a kimutatásba, akik személyazonossági igazolvánnyal tudták igazolni nemzetiségüket. Nem vették figyelembe egyesek szüleinek nemzetiségi hovatartozását, sem azt a tényt, hogy a történelem tragikus sorsfordulója miatt meg kellett válniuk nemzetiségüktől.

Az 1989-es népszámlálás (január 12.)

Az egész Szovjetunióban nem várt politikai változásokra került sor, amely elsősorban Gorbacsov nevéhez fűződik. E változás peresztrojka néven vált ismertté és vonult be a történelembe. Mindez előidézte a korábbi görcsös társadalmi normák fellazulását, s a kommunista párt egyeduralmának, illetve tekintélyének megszűnéséhez vezetett. Ugyanakkor előidézte a szovjet birodalom összeomlását. A kárpátaljai magyarok szintén éltek történelmi lehetőségükkel, 1989. február 26-án megalapították a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetséget, a kárpátaljai magyarság érdekképviseleti szervezetét. Ettől az évtől kezdve a helyi magyar kiadványok eredeti nevükön kezdik használni a magyarlakta települések magyar neveit, feltűnnek a kétnyelvű feliratok, megkezdték a magyar történelem tanítását iskoláinkban, létrejött a Hungarológiai Központ, tucatnyi magyar klub és hagyományőrző közösség kezdte el működését a kárpátaljai magyarság érdekében. Az úgynevezett politikai vasfüggöny megszűnését az is igazolja, hogy Tiszaújlak–Tiszabecs, Asztély–Beregsurány, Mezőkaszony–Barabás, Harangláb–Lónya új határátkelő-helyeken megkezdődött az egyszerűsített határátlépési forgalom. Első ízben Kárpátalja magyarsága megemlékezik március 15-éről, felavatják Tiszaújlak határában a sztálinisták által lerombolt, ez évben újrafelállított turulos Rákóczi emlékoszlopot, 1989 őszén pedig Ungváron Göncz Árpád, a Magyar Köztársaság elnöke Leonyid Kravcsukkal, az Ukrán Legfelsőbb Tanács elnökével közösen avatta fel Ferenczi Béni Petőfi-szobrát, ahol kijelentették, hogy támogatják a kárpátaljai magyarság autonóm törekvéseit. Ebben az évben történelmi fontosságú esemény az is, hogy emlékmű-állítási akció indult a sztálinizmus áldozatainak, s a helyi történészek hozzáláthattak a fehér foltok feltárásához. Ugyanakkor a KMKSZ jelölteket is állíttatott a megválasztandó területi, városi és járási tanácsokba.
Ebben az évben meglepő módon nyilvánosságra hozták a sajtóban az ez évi népszámlálási adatokat. Ettől az esztendőtől számítva félreérthetetlenül fontos adatokkal rendelkezünk, melyekkel közvetlenül is megismerkedhettünk.
Az 1989 januári népszámlálás szerint Kárpátaljának 1 252 300 lakosa volt, vagyis tíz év alatt 97, 9 ezerrel, illetve 8,5 %-kal növekedett a létszám. Ungvár lakossága 117 ezer, Munkácsé 85 ezer. A magyarság számának alakulásáról a négy, magyarok által nagyobb számban lakott, járás adataiból vonhatunk le óvatos következtetéseket. 1979 és 1989 között a beregszászi járás lakossága 82, 3 ezerről 86 ezerre, a nagyszőlősié 105, 5 ezerről 113 ezerre, a munkácsi 103, 8 ezerről 105 ezerre, az ungvárié 70 ezerről 74 ezerre gyarapodott. 1989-ben Kárpátalja összlakosságának 41 %- a városokban, 59 %- a falvakban él. A városi lakosság létszáma 1979-hez viszonyítva 78,5 ezerre növekedett. Ezen belül a valós népszaporulat 47, 3 ezer. A migráció és egyes falusi települések várossá nyilvánítása 31, 2 ezerrel növelte a városi lakosság számát. A falusi lakosság létszáma 19, 3 ezerrel növekedett.

Kárpátalja nemzetiségei az 1989-es népszámlálás alapján ( I. tábla)

ukrán 976 749
magyar 155 711
orosz 49 456
román 29 485
cigány 12 131
szlovák 7 329
zsidó 3 848
német 3 478
belorusz 2 521
lengyel 690
cseh 516
Összesen 1 241 914

A táblában felsorolt nemzetiségeken kívül Kárpátalján még összesen több ezer főt kitevő egyéb – grúz, örmény, türkmén, kazah, észt, lett, litván stb. – nemzetiség él.
Az 1989-es népszámlálási adatok szerint a magyarok száma a 10 évvel korábbi 1979-es népszámláláshoz viszonyítva ugyan 2 735 fővel csökkent, a magyarság mégis gyarapodott, ha a magyar anyanyelvű állampolgárok számát vizsgáljuk. 1979-ben ugyanis 166 055-en tekintették anyanyelvüknek a magyart, tíz évvel később már 166 700-an. Kárpátalján igen magas azoknak a száma, akiknél nem saját nemzetiségük, nemzetük nyelve szerepel anyanyelvükként.
Jellemző, hogy az „idegen anyanyelv” listáját a magyar vezeti. A más nemzetbeliek közül 15 316-an vallották anyanyelvüknek a magyart, 15 132-en az oroszt, és 11 338-an az ukránt. Idegen anyanyelvként a magyart megnevezők legtöbben cigányok (7 973), de találunk köztük ukránokat (4 605), szlovákokat (1 890), zsidókat (208), oroszokat (172), cseheket (82), románokat (73) stb. Viszont azon magyarok közül, akiknek anyanyelve nem magyar, legtöbben az ukrán és az orosz nyelvet választották. Kárpátalja járásai közül a beregszásziban él a legtöbb magyar, hozzávetőlegesen 60–65 ezer, Ungvár, a területi székváros magyar lakosság 10–15 ezerre, Nagyszőlősé 6–7 ezerre tehető. A legnagyobb, szinte tisztán magyar falvak: Nagydobrony – 5500, Mezővári – 3000, Mezőkaszony – 3000, Gát – 2800 lakosú. A vegyes lakosságú falvak közül a legtöbb magyar Visken él – 4000 fő.

A magyarság települési területe

Szlovákia magyarlakta területe felől Ungvárhoz közeledve a szlovák-ukrán határ mentén elterülő Botfalva és Tarnóc vonala adja meg a magyarlakta terület nyelvhatárát Kárpátalján. A két település érintésével a nyelvhatár Ungvárig terjed. Ungvártól a nyelvhatárt követve a valaha ruszin, illetve kárpátukrán és szlovák eredetű, ám a két világháború között magyarosodásnak indult Radvánc (Ungvár külső területéhez csatolták), magyar lakossága olyan csekély, hogy már anyanyelvű iskolája sincsen. A nyelvzóna a továbbiakban Csongor és Barkaszó falvakat érinti. Munkács közelében fekszik egy jelentős magyar nyelvsziget, Beregrákos.
A nyelvterület további peremközsége az elmúlt századokban is vegyes lakosságú Izsnyéte, ahol a ruszinokkal szemben a magyarok 60 %-os aránya állandósult. Mintegy nyelvszigetet képez Izsnyéte fölött Munkács, ahol a magyar lakosság aránya 20 % alatt van. Izsnyétét elhagyva a nyelvvonal Dercent és Fornost érinti. Mindkettő magyar település. Fornostól a nyelvhatár délre kanyarodik. Ebben az irányban Beregújfalut, Salánkot, Feketepatakot és Tiszaújhelyt érik el. Közöttük Kovászó ruszin nyelvsziget. Az utóbbi két falun túl, ruszin-ukrán falvak dűlőiben terülnek el a már magyar nemzetiségű, arculatukat mindinkább elvesztő községek: Mátyfalva, Karácsfalva és Fancsika. A fölöttük fekvő Nagyszőlős ma már nyelvszigetnek számít. Így jutunk el a nyelvsziget legszélsőbb pontjához, Tiszaújlakhoz. A Feketepatak és Tiszaújlak között említett településeken csak Nagyszőlősnek van magyar nyelvű iskolája.
Tiszaújlakkal átellenben „túl a Tiszán” – villa alakban, illetve láncolatban – húzódnak a magyar falvak: Tiszabökény, Tiszapéterfalva, Nagypalád, Fertősalmás, Forgolány, Batár, Nevetlenfalu, Örekakli, Aklihegy, Szőlősgyula, valamennyi az ukrán-magyar, illetve az ukrán-román határszögben található. Szőlősgyulán túl az egykori magyar és vegyes lakosú községek 1946-tól elukránosodtak. Így Feketeardó, Tekeháza, Gödényháza és Királyháza. Lassan elapadó magyar iskolája csak Feketeardónak van, az is az ukrán iskola épületében. A szinte teljes egészében magyarok lakta, de ukránként nyilvántartott Csepe a hatósági ukránosítás iskolapéldája.
Az imént tárgyalt nyelvhatár fölött a Tisza felső folyásának völgyében kisebb-nagyobb magyar szórványok követik egymást Nagyszőlőstől Kőrösmezőig. Magyar tannyelvű iskolájuk csak a viskieknek, técsőieknek, aknaszlatinaiaknak van. A többiben szerveződik a magyar nyelv fakultatív oktatása. A térségben egyébként 1939–1945 között több mint 50 ezer magyar élt. Ma 20 ezerre tehető a számuk, ez a magyar etnikum sem egységes már. A jól körülhatároló nyelvhatáron belül a cseh érában maguk a csehek igyekeztek ruszinokat betelepíteni. Nem lebecsülendő az ukrán kisebbséggel rendelkezik több, egykori színmagyar falu: Szürte, Homok, Bátyu, Barkaszó, Keresztúr, Nagymuzsaly, Tiszaújlak, hogy csak a nagyobb falvakat említsem.
A kárpátaljai falvak, kis települések száma 580, ebből legalább 85-ben és egy városban (Beregszász) abszolút többségben, körülbelül 15 településen kisebbségben, a többi helységben szórványosan, elvétve élnek magyar nemzetiségű lakosok. 1941-ben még 104 településen és 3 városban (Ungvár, Beregszász, Nagyszőlős) voltak abszolút többségben magyarok. Nagyobb tömbökben a nyelvhatáron belül Kárpátalja déli és nyugati részén elterülő alföldi részen laknak (ma ungvári, beregszászi, nagyszőlősi járás), de számottevő magyar lakossága van a munkácsi, huszti, técsői járásoknak is. Az itt élő magyarok kevés jelét mutatják a nyelvi asszimilálódásnak. 1959-ben 98,5; 1970-ben 98,8; 1979-ben 96,6 %-uk vallotta magát magyar anyanyelvűnek. Több mint százezer magyar él falusi környezetben. Megfigyelésünk szerint a magyarok száma jelentősen csak ott növekszik, ahol a magyar lakosság gazdasági foglalkoztatottsága helyben, szemmel láthatóan fokozódik (Péterfalva, Verbőc, Sárosoroszi, Mezővári, Nagybereg, Csonkapapi, Nagybégány, Zápszony). Elenyésző az elnéptelenedő apróbb falvak és tanyák száma (Gálocs, Kisszelmenc, Papitanya, Aklihegy stb.)
Egészében véve magyar falvaink összképe megnyugtató, életükben jelentős fordulatot hozhat az új gazdaságpolitika, a magánvállalkozás, a szövetkezeti mozgalom térhódítása, a termőföldek családos művelése, szociális, kulturális és anyanyelvi intézmények létesítése, magyar nyelv- és történelemoktatás, valamint a hagyományőrző törekvések megőrzése.

Magyarok a FÁK országaiban

Kárpátalján kívül Lemberg és a távoli Vlagyivosztok közötti egykori Szovjetunió térségében közel 20 ezer magyar él, akik többnyire kárpátaljai falvakból, városokból szóródtak szét a szélrózsa minden irányába.
Az 1989-es hivatalos népszámlálás adatai alapján nyomon követhetjük a Kárpátaljáról elszármazott magyarok szétrajzását. Így a volt Szovjetunió területén végzett felmérések adatai az akkori köztársaságokra lebontva a következőképpen festenek: Kárpátalján, illetve Ukrajnában (155 711; 166 111), Oroszországban – 5 712, Kazahsztánban 683, Lettországban 347, Moldvában 299, Grúziában 244, Észtországban 241, Üzbegisztánban 211, Belorussziában 205, Litvániában 107, Azerbajdzsánban 82, Kirgíziában 57, Örményországban 35, Türkméniában 35, Tadzsikisztánban 21 magyar él, összesen a volt Szovjetunióban számuk 171 420. A különböző régiókban szétszóródott, s ott letelepedett magyarok utódai közül sajnos már csak kevesen tudnak magyarul, gyakran csak a személyazonossági igazolványban és a hivatalos népszámlálásban feltüntetett nemzetiségi hovatartozás jelzi származásukat, létszámukat.
A diaszpórában élő magyarok csak úgy tarthatják meg anyanyelvi kultúrájukat, nyelvüket, ha minden egyes köztársaság egy-egy nagyobb városában külön nemzetiségi klubokat, egyesületeket, köröket, hétvégi iskolákat alakítanak az anyanyelvük ápolására. Észtországban például 1988-ban az ottani magyarok megalakították az észtországi magyarok Munkácsy Mihály Egyesületet, lapot is indítottak Kapcsolat címmel. Hasonlóan cselekedtek a Litvániában élő magyarok, akik 1990-ben létrehozták a Báthory István Magyar Szövetséget. 1991. január 29-én pedig Alma-Atában hivatalosan bejegyezték a Kazahsztáni Magyarok Hungária Kulturális Szervezetét. Ebben a térségben a legaggasztóbb a helyzet, hiszen a már itt született, 70 éves korban levő magyarok gyermekei nem tudnak magyarul, de büszkén vallják magukat magyarnak. Valamennyien politikailag száműzöttek, volt hadifoglyok, internáltak, kitelepítettek, 1956-os száműzött foglyok leszármazottai. A szövetség hétvégi iskolát hozott létre az itteniek részére. Hasonló szerveződő kolóniákról tudunk Moszkvában, a belorussziai Minszkben és másutt. Az ukrajnai diaszpóra magyarságának két fő gócpontja jött létre: Lembergben és Kijevben, ahol egyesületi formában működnek. A fentebb említett euroázsiai magyar diaszpóra szervezetek szoros kapcsolatban állnak a kárpátaljai, anyaországi és más országbeli magyar szervezetekkel.
Amint ismeretes, 1991-ben a Szovjetunió felbomlott, új politikai helyzet állt elő, így a fentebb említett köztársaságok kinyilvánították függetlenségüket, ennek következtében még jobban elszigetelődtek egymástól.

Összefoglaló

1991-ben a kárpátaljai magyarság újabb államfordulatot élt át. Így megkezdődött a kárpátaljai magyarság harmadik kisebbségi korszaka. Hogy mit hoz a jövő, azt csak találgatni tudjuk. Mindenesetre valamennyien érezzük, hogy új politikai helyzet állt elő, s már nem a Szovjetunió, hanem Ukrajna állampolgáraivá váltunk. A politikai vasfüggöny lebontása után az anyaországi és kárpátaljai magyarokat gazdasági vasfüggöny választja el egymástól, amely rendkívül könyörtelen, és hatással van a magyar anyanyelvi intézményeink életére. A szociális gondokat leszámítva, a két ország között fennálló gazdasági problémák következtében anyanyelvi kulturális életünk beszűkülőben van. Három éve hiányoznak a magyarországi sajtótermékek a kárpátaljai magyar olvasók asztaláról, megszűnt a könyvkereskedés, a kulturális cserék különböző formája. Mivel nincs pénzváltási viszony, az egyszerű emberi kapcsolatok is megszakadtak. Ebből kiindulva mérhetetlen aggodalommal állapíthatjuk meg, hogy egyre nagyobb mértéket ölt a kárpátaljai magyarok, főleg az értelmiségiek kivándorlása. 1991-ben mintegy 800-an választották a külföldi létbizonytalanság göröngyös útját. Az idei mérleg: a szeptember 1-i állapot szerint eddig többen vándoroltak ki, mint a tavalyi évben egészében. Távozásukkal újra egy falunyi néppel lettünk szegényebbek, másfelől nemzetiségi közösségeink gyengültek meg. A jelentős értelmiségi emberveszteség pedig még tovább mélyíti Kárpátalja magyarlakta településeinek társadalmi és kulturális válságát. Amennyiben nem tudunk gátat vetni a folyamatnak, a kivándorlás katasztrofális méreteket ölthet.
Aggodalmunk először akkor jelentkezett, amikor ismertté váltak számunkra a legutóbbi népszámlálás adatai: Kárpátalján 155 411 ember vallja magát nyíltan magyarnak; számuk az előző két-három évtizedben lassú növekedést mutatott, az 1979-es népszámlálás óta a hivatalos statisztika majdnem háromezres csökkenést regisztrált. Ennek pedig nem az az oka, hogy a magyar anyák kevesebb gyereket szültek volna, sem az, hogy az elhalálozási arány növekedett volna, a volt szovjet köztársaságokba sem települtek százával a magyarok. Következtetésük szerint 2,7 ezer főt kitevő lélekszámcsökkenés a megbízható adatok szerint elsősorban – járásokra lebontva – 3,1 %-kal a beregszászi járásban, 4,2 %-kal az ungvári járásban tapasztalható, holott a magyarok itt élnek jelentősebb számban. Ezzel egyidőben Ungvár városában 20,5 %-kal, a munkácsi járásban 2,3 %-kal, a nagyszőlősi járásban 0,4 %-kal gyarapodott az ottani magyarság száma. Tehát statisztikai adatokkal is bizonyítható: a beregszászi és ungvári járás magyarsága csökkenőfélben van, a két járás magyarságának össz-szaporulatát is jelentősen meghaladja a kivándorlók egyre növekvő száma. Vizsgálatok eredménye szerint a kivándorlás láza a következő foglalkozásúakra terjed ki: 60–70 %-uk diplomás – pedagógusok, orvosok, agrár- és műszaki értelmiségiek –, mesteremberek, kereskedők, építészek, újságírók, képzőművészek, a kommunista párt helyi funkcionáriusai stb.
Tisztában vagyunk azzal, hogy a kivándorlás megállításának egyetlen hatékony és méltányos eszköze kiváltó okainak megszüntetése lehet. Azt a helyzetet kell orvosolni, mely a folyamatot elindította, illetve gerjeszti. A kivándorlás csak gazdasági okokból történő menekülés, a már megbuktatott kommunista rezsim átkos öröksége. Elsősorban tehát gyökeresen szakítani kell a múlt nyomasztó viszonyaival, egyértelműen rátérve a demokrácia útjára, biztosítva az emberi- és szabadságjogokat mind az ukrán nép, mind a nemzeti kisebbség számára. A kivándorlás konkrét összefüggésében gondolkodva meg kell szüntetni a gazdaságin kívül azokat az okokat is, melyek a nemzetiségi állampolgárokat Ukrajna elhagyására késztetik.

Forrás: Dupka György. A magyarság számának, összetételének és települési területeinek változása Kárpátalján. – In: Magyarország nemzetiségeinek és a szomszédos államok magyarságának statisztikája (1910-1990). Az 1992. szeptember 2-5. között Budapesten megrendezett Nemzetiségi Statisztikai Konferencia előadásai. Szerk. Kovacsics József. Központi Statisztikai Hivatal, Budapest, 1994. 164-174. p.

FÜGGELÉK

1989

Adatok az Ungvári járás magyarlakta településeinek lélekszámáról

Adatok a Munkácsi járás magyarlakta településeinek lélekszámáról

A Beregszászi járás magyarlakta településeinek lakossága és nemzetiségi összetétele

A Nagyszőlősi járás magyarlakta településeinek lakossága és nemzetiségi összetétele

Szórványtelepülések, nyelvszigetek a Felső–Tisza-vidéken

A szórványtelepülések, nyelvszigetek lélekszáma

Forrás: Dupka György, Horváth Sándor, Móricz Kálmán. Sorsközösség. Ungvár.  Kárpáti kiadó, 1990

• I. A magyarság számának, összetételének és települési területeinek változás Kárpátalján (1910-től napjainkig)