Elejét lásd ITT, ITT és ITT.
Egy másik történet egészen újkeletű. Beregszászi szőlész barátunknak, aki régóta gyökres szőlőoltványok előállításával foglalkozik, magyarországi ismerőseitől sikerült egy egész mikrobusznyi minőségi sima vesszőt beszerezni, amelyet kora tavasszal, az elkövetkező hetek során tervezett beoltani. Az őt elkísérő barátjával együtt az egész úton azon törte a fejét, hogy mit fognak majd mondani erről a szállítmányról az ukrán vámosoknak. Mert az, mint várható volt, a magyar oldalon a rakományt simán átengedték.
– Intett az ukrán vámos, hogy nyissuk ki a kisbusz hátsó ajtaját, de még mindig nem jutott semmi okos gondolat az eszembe – emlékezik vissza a fiatal gazda, akinek végig az motoszkált az agyában, hogy ha bevallja az igazat, akkor vagy nagyon nagy sápot kell fizetnie, természetesen zsebbe, vagy a hiányzó növényegészségügyi papírok miatt a szállítmányt át sem engedik a határon.
Amikor az egyenruhás meglátta a szépen kötegelt vesszőket, együttérzően csak annyit mondott:
– Jó munkát a kosárfonáshoz.
Furcsa módon engem leginkább annak a dadri, szláv nyelveken alig tudó falusi legénynek a története fogott meg, aki a batyus turizmus fénykorában az édesanyját kísérte el a nyíregyházi piacra. A csapi határátkelőn ezúttal is sokat kellett várni, s a fiú attól az ócska busztól, amelyen utaztak, jó messzire elkeveredett. Egészen a Tisza-hídnál posztoló határőrökig, akik nyomban a gyanús idegenre fogták géppisztolyukat (ezen a határátkelőn gyalogosan ma sem lehet átlépni). A fiatalember gyenge orosz tudásával próbálta elmagyarázni, hogy útlevele ott hátul, a buszban maradt. Eközben hóna alól önkéntelen mozdulattal elővette azt a barna vályogkenyeret, melyből az imént éhét csillapítani letört egy-két jókora darabot. Láthatóan nem a fiú jórészt érthetetlen, habogós szövege, hanem a megtört barna kenyér győzte meg a határőröket, hogy az illető csakis a mienk lehet. Intettek hát neki, hogy gyorsan húzzon vissza a vámvizsgálatra kijelölt zónába.
„Elől megy a lepény hal, a remény hal meg utoljára”, jut eszembe ez a kétértelmű mondat annak kapcsán, hogy a kárpátaljai magyarok minden történelmi sorsforduló alkalmával elkezdenek bizakodni, hogy talán most… Így történt ez a független ukrán állam megalakulásakor 1991-ben, amikor jól értesült egyének tudni vélték, hogy Kravcsuk, az akkori ukrán elnök az egyik találkozójukon felajánlotta Kárpátalját Göncz Árpádnak. Egyesek arról is tudomást szereztek, hogy a legfőbb magyar közjogi méltóságok egymás közt megtárgyalták a kérdést, s végül is úgy döntöttek, hogy nem. Kétségbeejtő, ahogy ismerőseim, barátaim azóta is magyarázzák az ügy részleteit. Végül is mindig oda lyukadnak ki, hogy az 1993-ban megkötött ukrán-magyar alapszerződéssel az akkori budapesti kormány végleg lemondott a kárpátaljai magyarokról. Volt is nagy felháborodás. Sokaknak persze nem voltak ilyen illúzióik. Mert a szovjet iskolákban azt tanították a második világháború területhódításai kapcsán, hogy hős katonáink vérével megszerzett földekből egy talpalatnyit sem adunk oda senkinek. Igaz, a szovjet birodalom eltűnt a történelem süllyesztőjében, ám ez a hozzáállás továbbra is érvényes. Annyit változtak csupán az idők, hogy néhány realista gondolkodású ukrán politikus-történész már ki meri mondani most, az általános oroszgyűlölet és hisztéria idején is, hogy Ukrajna a szovjet érában nem egyszerű gyarmata, hanem az akkori területszerzési akciók révén egyben a haszonélvezője is volt a szovjet birodalomnak.
Más a múlt század kilencvenes éveinek elejétől rendszeressé váltak a tervezett áramkikapcsolások, mivel az ország erőművei nem tudták elegendő elektromos árammal ellátni a fogyasztókat. Ezek az áramszünetek legtöbbször hét-nyolcórásak voltak. Akkoriban újra divatba jöttek a petróleumlámpák, dobozszámra fogyott a gyertya. Nyáron jobban eltelt az idő, ám a hosszú téli sötét estéket bizony tervezni kellett. Többnyire végtelenségig nyúló beszélgetésekkel múlattuk az időt. Történt pedig, hogy az egyik határ menti településen, úgy este hat óra tájban a nagymama felöltöztette és kézen fogta kisunokáját, s elindultak sétálni a csikorgó, decemberi hóban. Felkapaszkodtak a falu szélén emelkedő dombra, s onnan körbe néztek. A szomszédos magyarországi település utcáinak fényei – talán mindezt a hó okozta – innét színes lámpafüzérnek tűntek.
– Nagyi, az ott mi? – kérdezte az unoka.
– Az ott, kislányom – nézett a távolba a nagymama –, már a mennyország.
Tisztában vagyunk vele, hogy nem az, de mégis, jó tudni, hogy valahol számon tartanak bennünket.
