Elejét lásd ITT és ITT.
Nem kétséges, mennyire abszurd a helyzet: miközben ezer szállal kötődtünk az anyaországhoz, minden ismertebb színész, sportoló nevét ismertük, a lapokon, a televízión, a rádión át nyomon követtük életpályájukat, aközben az anyaország tudomást sem vett rólunk. Ha pedig egyszer valaki eljutott oda, az heteken át tudott mesélni arról, miként zajlik ott az élet, hogy ott minden Közért tele van áruval – felvágottal, vajjal, majonézzel, különböző sajtokkal (nálunk mindezeket csak pult alól lehetett beszerezni) –, arról nem is beszélve, hogy ott őrölt kávé kapható, meg a gyerekeknek rágógumi, és mindenféle édesség, többek között a legnagyobb sláger is, a Dunakavics. A nagyáruházakban meg Trapper farmer és bőrdzseki, amire minden tinédzser fiú és lány áhítozik, meg normális lábbeli. A ma embere számára szinte elképzelhetetlen, hogy a szovjet könnyűipar silány minőségű, ízléstelen tucatáruival hányszorosan tudta alulmúlni önmagát.
A Szovjetunióból, nevezetesen Kárpátaljáról eljutni Magyarországra egészen a múlt század nyolcvanas éveinek végéig igazán nem volt könnyű. Édesanyámnak például másfél évébe telt, amíg megfelelő papírokkal igazolni tudta, hogy a határ túloldalán élő unokatestvéréhez készül. Biztos, ami biztos, az útlevél igényléséhez szükséges nyomtatványt ügyvéddel töltetette ki, a dokumentum benyújtását pedig édesapám egy milicista ismerősére bízta. Ha édesanyám nem lett volna háztartásbeli, a munkahelyéről még jellemrajzot is kellett volna kérnie, s csatolni azt a benyújtásra váró dokumentumokhoz. Ez utóbbi, mármint a jellemrajz hiánya miatt hány külföldi utazás hiúsult meg! (Azért nem magyarországi utazásról beszélek, mert akinek módjában állt, az szívesen felkereste az akkori Csehszlovákiában élő rokonait is.) De ha éppen nem voltál jóban a főnökséggel, akkor leshetted, mikor kapsz megfelelő jellemrajzot. Kárpátaljai magyar diákok százainak utasította el az illetékes komszomolbizottság a megfelelő jellemrajz kiadását, így rendre meghiúsult a nyári vakációban Magyarországra tervezett út.
Voltak persze üde kivételek. Az élelmes nagydobronyiaknak ebben az esetben még szerencséjük is volt. Ugyanis egy fejkendős öregasszony, akit Maris néninek hívtak, a megfelelő, nem is túlságosan magas összegért Ungváron mindent elintézett. Méghozzá gyorsan. Ahogy ottani ismerőseimmel később többször is elmondattam a nem mindennapi történetet, egyszer csak lelki szemeim előtt megjelent a fekete fejkendős öregasszony, akit a megyei milícia hatalmas, több szintes épületében szinte észre sem vesznek. Ajtók nyílnak meg előtte, és diszkréten, simán megy minden. A nagydobronyiak éveken át éltek is ezzel a pazar lehetőséggel, a bátrabbak évente többször is átruccantak Magyarországra. Furcsa módon a hatóságnak ez nem tűnt fel, nem úgy a más településeken élő magyaroknak, akik csakhamar a Budapest – Csap – Moszkva vasúti járatot dobronyi expressznek nevezték el, oly sokan utaztak rajta az ottaniak közül. A helyi viszonyok ismeretében eléggé meghökkentő ez az elnevezés, hisz Nagydobronyt továbbra is elkerülik a vasútvonalak.
Jellemző módon hamar kialakult a vámvizsgálatnak az a menete, amely legfőképpen azt biztosította, hogy a vámosok a csúszópénzekből komoly bevételre tegyenek szert. Az ilyen ügymenetek legfontosabb szereplőjévé érdekes módon a hordár lépett elő, aki a csomagokra ránézve nyomban megmondta, hogy a zökkenőmentes ügyintézés az utasnak mennyi pénzébe kerül. Emberünk diszkréten kézhez kapva az említett összeget, a megfelelő időpontban súgott a vámosnak, aki a legtöbb esetben mindent rendben talált. Innét porszívót, vasalót, hegesztőpálcát, fúrót stb. vittek Magyarországra ajándékba, illetve eladásra, hazafelé jövet pedig ruhaneműt, cipőt, édességet hoztak. Mivel hivatalosan egy-egy külföldi útra kétévente kerülhetett sor, e látogatások úgymond csekély gazdasági jelentőséggel bírtak. Egészen megváltozott a helyzet a múlt század kilencvenes éveinek elejétől, a kishatárforgalom megindulásától. Ekkor köszöntött be a batyus turizmus korszaka.
A határ, illetve a határmenti kereskedelem akkoriban majd’ tíz éven át ezrek és ezrek számára biztosította a mindennapi megélhetést. A független ukrán állam 1991-es megalakulása után bő hat éven át még rendes fizetőeszközzel sem rendelkezett. Az országban óriási volt a munkanélküliség és az infláció. Akkoriban a nyugdíjasok két részletben kapták a járandóságukat, hogy a hónap végén valami értéke is maradjon a pénznek nevezett papírfecninek, melyet, ha a zsebünkben felejtettünk, mosás után már csak körömnyi papírdarabkákként szedhettünk össze, s dobhattuk a kukába. Ekkoriban a pedagógusok, állami alkalmazottak fizetésük egy részét természetben kapták – mosóport, cukrot, makarónit.
Természetes, hogy ezekben az években szinte mindenki – pedagógus és orvos, gyári munkás és tisztviselő, nyugdíjas – szabad idejében a határt járta. Ki busszal, ki saját gépkocsival. A legtöbbjük csak egy-két kilogramm paszulyt, az engedélyezett két üveg vodkát, illetve a két doboz cigarettát vitte át és tette pénzzé a záhonyi, illetve a nyíregyházi piacon, hogy azon egy rúd párizsit, egy kiló farhátat, netán csirkeszárnyat, két-három doboz kenőmargarint, három-négy csomag Negrót, valamint ugyanannyi Dunakavics cukorkát vásároljon. Ezek egy részét leadta itthon, a piacon dolgozó ismerős kiskereskedőnek, és a kapott pénzből fedezte a következő forduló költségeit. Ebből az időszakból bevillan egy kép: a nyíregyházi piacon két kezét magasra emelve bundabugyit kínál az arra járóknak az ismerős orvos. Amikor elhaladok mellette, és üdvözlöm, mosolyog, de nem kényszeredetten, hogy lám, szégyenszemre ezt is meg kellett érnünk, hanem tekintetéből inkább azt olvasom ki: ilyen időkben természetes dolog, hogy a családért ezt is bevállaljuk.
Aki saját gépkocsival rendelkezett, az csakhamar beszállt a benzinturizmusba, amely sok éven át az előbbieknél jóval kifizetődőbb üzletágnak bizonyult. Az üzemanyag mellett más egyebet is szállított a megrendelőnek, mindent, amit az megóhajtott. Festéket, tűt, cérnát, füstölt halat, zoknit, lepedőt. Ami éppen nálunk kapható volt, és kevesebbe került, mint Magyarországon.
Sorstársai Gyors Gyulának hívták azt az illetőt, aki amerikai gyártmányú, hatalmas üzemanyagtartállyal rendelkező ócska mikrobuszával naponta nyolc-tízszer is átlépte az ukrán-magyar határt. Számára ez volt a norma, s ha azt nem sikerült elérni, nem volt teljes értékű a napja. Hajtott is, mint a meszes. Az egyik délutánon befutott az ukrán vámra, és mérgében két kezével elkezdte a volánt csapkodni.
– Mi történt, Gyula? – kérdezték aggódva a körülötte állók.
– Hát a túloldalon nem elfelejtettem lefejteni a gázolajat!
(Folytatjuk)
