(Elejét lásd ITT)
1956 októberétől kezdődően aztán sok minden megváltozott. Kezdődött azzal, hogy Mezőkaszony lakói az egyik október végi napon arra lettek figyelmesek, hogy a máskor oly kihalt határzónában Barabás felől nemzeti lobogók alatt jókora tömeg vonul feléjük. Megálltak a műszaki zárnál, egyvalaki közülük hangosan arról kezdett beszélni, hogy Magyarországon kitört a forradalom, a magyar nép nem kér többet a kommunista uralomból és a szovjetek gyámságából. A kaszonyi oldalon is egyre többen gyűltek össze, hallgatták a szónokot, aki a továbbiakban arra biztatta a település lakóit, hogy legyenek szolidárisak az anyaországiakkal, és főként, ne dőljenek be a szovjet propagandának. Bizonyára ennek az eseménynek, meg a rádióban elhangzó beszédek és hírek hatására alakult meg a településen az az illegális ifjúsági csoport, amelyik röplapokon követelte: az oroszok hagyják békén a magyar népet és vonuljanak ki Kárpátaljáról is. Másként is megnyilvánult a magyarországi forradalommal való együttérzés: az egyik alkalommal néhány fiatal kövekkel dobálta meg a határ felé vonuló páncélosokat. Szerencsére egyiküknek sem esett baja.
A magyar forradalom híre nemcsak Kaszonyban késztette cselekvésre a fiatalokat. Három benei legény – a legidősebb közülük alig múlt tizenhét éves –, amikor hallotta, hogy Magyarországon kitört a forradalom, s annak leverésére orosz katonákat küldtek, elhatározta, hogy elindul Budapestre a magyar testvérek megsegítésére. Ám a határmenti település, Asztély egyik szélső, lakatlan házának udvarán, ahol úgy tervezték, hogy éjszakáig meghúzzák magukat, észrevették őket. Késő délután 10-12 fegyveres határőr kutyákkal körbekerítette a házat, majd elfogásuk után a fiúkat így kísérték végig a falun. Az emberek kint álltak az utcán, és nem is nagyon értették, hogy mi történt.
Ha Kárpátalján 1956-ról kérdezik az idősebbeket, visszaemlékezését szinte mindenki azzal kezdi, hogy rettenetes volt hallani, amikor az éjszaka csendjét felverve tankok százai dübörögtek a határ felé vezető úton. Az egyik, a beregszásziak emlékezetében ma is élő történet is egy ilyen harci járművel kapcsolatos... Nem sikerült az éles kanyar, s a harckocsi – áttörve a híd rozoga korlátját, a várost átszelő Vérke kanálisban landolt. Pillanatok alatt oly mélyre süppedt az iszapban, hogy csak a lövegtornya látszott ki. Fél perc sem telt el, ijedt kiskatonák ugráltak ki a felső nyíláson. Az egyikük körbetekintve és kissé megnyugodva észrevette a vízparton egyetlen tehénkéjét legeltető Miska bácsit.
– Ez már a Szuezi-csatorna? – kérdezte az öreget.
A lágert megjárt beregszászi tört oroszsággal így válaszolt:
– Nem, ez nem a Szuezi-csatorna. De a tank… az jó helyen van.
Tudni kell, hogy 1956 őszén, a szuezi válság idején a szovjet vezetés azt fontolgatta, hogy beavatkozik a konfliktusba, s ennek megfelelően katonáit felkészítette az akcióra.
Tankkal persze a szovjetek nem csak Magyarországra mentek. 1968-ban a prágai tavasz leverésére bevonuló szovjet csapatok tisztjei a Pozsony felé vezető úton megdöbbenve tapasztalták, hogy egyes helybeliek érkeztek olyan táblákat kitenni, melyen a szovjet katonai beavatkozással kapcsolatos nemtetszésüknek adtak hangot. Méghozzá igen tömören és lényegre törően. Az út mentén kirakott táblákon ugyanis ez állt: Pozor! Ami oroszul annyit tesz: szégyen! Ezt olvasták a páncélozott harci járművek, harckocsik kémlelőnyílásán keresztül, illetve a teherautók ponyvái alól kikandikáló kiskatonák. Gyorsan szembesülve azzal a ténnyel, hogy – bármit is állítsanak politikai tisztjeik – őket bizony itt nem szívesen látják. A központi katonai vezetés gyorsan döntött a több ezer, egyébként nem alkalmilag elkészített, hanem szabályosnak tűnő tábla eltávolításáról. Az erre a feladatra kijelölt csapat mindaddig folytatta a munkát, míg egyetlen ilyen tábla is látható volt az utak mentén. A központban ezt a parancsot akkor sem vonták vissza, amikor kiderült: a pozor szó szlovákul nem azt jelenti, hogy szégyen, hanem azt, hogy figyelem, illetve vigyázat.
Az 1956-os események után a szovjet vezetés belátta, hogy nem lehet mindent ugyanúgy folytatni, mint korábban, és valamelyest enyhíteni kell a kárpátaljai magyarok elzártságán. Kárpátalján ezután lehetett magyar lapokra előfizetni, no és hosszas utánajárás után Magyarországra utazni. Kizárólag Csapról, és vonaton.
Gyermekkorunkban közülünk senki sem törődött azzal, hogy a közeljövőben biztosan nem jutunk el Magyarországra. Ám a fiúk az osztályban rendületlenül szurkoltak valamelyik NB-I-es magyarországi csapatnak, vasárnap délutánonként ott ültünk a fekete-fehér képernyőjű televízió előtt, s gyönyörködtünk Farkas, Albert, Göröcs, Bene, Tichy és a többiek játékában. S másnap az iskolában az első dolgunk az volt, hogy megbeszéljük a látottakat.
Amikor a kis Kabos, vagy az akkoriban szintén nagyon népszerű humorista-színész, Kazal László nagy ritkán a beregszászi kultúrházban fellépett, az egy politikai demonstrációval ért fel: a kárpátaljai magyarok ilyenkor a nézőteret zsúfolásig megtöltve jelezték, hogy szívük hová húz.
Azt csak utólag, felnőttfejjel tudtam meg, hogy a kárpátaljai magyar családok, ha a lélekszámot vesszük alapul, arányaiban sokkal több magyarországi újságot, színes hetilapot, folyóiratot fizettek elő, mint bármelyik más Kárpát-medencei magyar közösségben élők vagy az anyaországiak. Ennek alátámasztására álljon itt néhány száraz adat. A 155 ezres kárpátaljai magyarság a múlt század hetvenes-nyolcvanas éveiben 26 ezer Szabad Földet, 20 ezer Magyar Ifjúságot, 17-18 ezer Ország-világot, később csaknem ugyanennyi Új Tükört, 15 ezer Fülest, 16 ezer Ludas Matyit járatott. Meg 12-13 ezer Autó-Motort, amikor többségük nem is rendelkezett személygépkocsival. Ám a fiatalokban és még a középkorúakban is ott élt a remény, hogy egyszer majd sikerül összegyűjteni a pénzt egy félócska járműre. Mert szovjet szokás szerint a munkahelyeken gépkocsiigénylésre ugyan sorba lehetett állni, ám a várakozási idő egy egyszerű dolgozó esetében meghaladta a tíz évet. Jellemző az akkori piaci viszonyokra, hogy egy kéztől vett, tehát használt 4-5 éves Zsiguli 7,5-8 ezer rubelbe került, míg, ha azt kedvezményezettként újonnan megkaptad, csak öt és fél ezer rubelt kellett fizetned érte. Ilyenkor jutott eszembe, hogy talán jól mondták az öregek: a két kontinensen fekvő hatalmas ország folyamatosan a saját zsírjában égett.
(Folytatjuk)
