Egyszer mindegyik külhoni magyar szülő szembesül azzal a helyzettel, hogy 6-7 éves csemetéje elé áll, és könyörtelenül nekiszegezi a kérdést: miként van az, hogy mi magyarok vagyunk és mégsem Magyarországon élünk. Különösen nehéz megérteni ezt annak a kárpátaljai magyar gyereknek, aki rokoni összejöveteleken az idősebbektől mást sem hall, mint hogy a szögesdróttal védett határ, amely elválaszt bennünket az anyaországtól – és amelyet a többség sosem látott – itt húzódik tőlünk kőhajtásnyira. Meg hogy régen a magyar világban így volt, a csehek alatt meg másként. Most meg sehogy sem… Mert bizony ez a kelet-közép-európai abszurditás nem csupán az itt szép számban megszületett politikai anekdoták világára érvényes, hanem magára a határra is. Amely majdnem az egész XX. század folyamán nem csupán egy masszív műszaki zárral felszerelt választóvonal, amely szinte hermetikusan elzárja egymástól azokat a közösségeket, amelyek évszázadokon át együvé tartoztak, együtt fejlődtek. Mint az alábbi példákból látni fogjuk, a határ egy idő után önálló szubsztanciává lép elő, ezrek számára az élet köréje szerveződik, a maga külön szabályaival sokak számára sajátos létformává válik. Könyörtelenül azoknak a sorsát is meghatározza, akik a közelébe sem mentek soha, illetve nem is nagyon akartak tudomást szerezni létezéséről.
Bő fél évszázad távlatából is jól emlékszem, hogy tudat alatt milyen erősen foglalkoztatott bennünket a határkérdés. Hét-nyolc éves lehettem, amikor az egyik nyári délutánon a velem nagyjából egykorú, illetve valamivel idősebb gyerekek a következő játékot találták ki: ketten a keskeny zsákutcán, ahol laktunk, keresztülhúztak egy madzagot, egy harmadik legényke az út közepére állt, s a fegyelmezetten felsorakozott gyerekek közül csak azokat engedte át, akik fel tudtak mutatni egy papirost. Jellemző módon még a határőr szót sem ismertük, így az igazoltatást végzőre kitaláltuk, hogy ő a határos. Hogy mennyire belénk ívódott ez az emlék, arra bizonyíték, hogy a fiút sokan közülünk még éveken át így szólították.
Mindez talán csak akkor érthető igazán, ha tudjuk, hogy egyikünk sem járt Magyarországon, de még azt a már említett drótkerítést sem látta, hisz akkoriban a határt megközelíteni sem nagyon lehetett.
De visszatérve az írás elején feltett kérdésre. A szülőknek válaszadáskor egészen Trianonhoz visszanyúlni értelmetlen lett volna. Így maradt a leegyszerűsített magyarázat: a háború után bejöttek az oroszok.
A dicsőséges szovjet hadseregnek a németek felett aratott győzelméről egyébként volt bőven információnk. A mozikban többnyire ilyen filmeket vetítettek, amelyek olyannyira egy kaptafára készültek, történetük oly egyszerű volt, hogy azt az orosz nyelv ismerete nélkül is megértettük. Lelkesedni a két szimpatikus főszereplőért, a fiúért és a lányért – akik a történet végén úgyis egybekeltek – meg a jópofa öreg harcosért így is lehetett. Amikor édesapámat valamivel később arról faggattam, hogy mi, magyarok, miért nem szerepelünk sohasem ezekben a filmekben – hisz annyit már tudtam, hogy ő is katona volt –, szomorú tekintettel csak annyit mondott, hogy a magyarok a másik oldalon álltak.
Ledöbbentem, s nem kérdezősködtem tovább. Csak utólag tudtam meg, hogy barátaimat, ismerőseimet gyerekkorukban szintén erősen foglalkoztatta az a nem egykönnyen megmagyarázható állapot, amelybe a kárpátaljai magyarok a második világháború után kerültek. Nagydobronyi kollégám mesélte, hogy még az ötvenes évek végén is szentül hitte az ottaniak egy része, hogy Amerika nem tűri sokáig ezt a csúfságot, ezt a mérhetetlen nagy igazságtalanságot, s a Szovjetunióval hamarosan rendezi a határkérdést és a vidék visszakerül az anyaországhoz. A kölyök, ebben az esetben ő, aki a témával kapcsolatban meg merte fogalmazni a kétségeit, keresztapjától két hatalmas nyaklevest kapott.
Ám az itteni magyarok körében uralkodó véleményt mégiscsak úgy fogalmazhatjuk meg, hogy amíg a Szovjetunió áll, addig semmiféle határmódosítás nem képzelhető el. Arra a kérdésre pedig, hogy meddig marad fenn a szovjet birodalom, senki sem tudta a választ. Még a középkorúak is úgy számoltak vele, hogy az ő életükben ilyen nagy horderejű változás valószínűleg nem következik be. A beregardói kolhoz hatalmas pincéjében az estefelé borozgatni összegyűlő gazdák, akik a részesművelésben művelt szőlő után nekik járó bort iszogatták, persze csak módjával, egy-két pohár ital elfogyasztása után legtöbbször úgy fogalmaztak: „ez az ország a saját zsírjában fog megsülni”. Ami nagyjából azt jelentette az én későbbi olvasatomban, hogy abból a sok hazugságból, amely a mindennapi életünkben körülvesz bennünket, egyszer csak elegük lesz a Szovjetunió sok-sok népének, akik fellázadnak, és elsöprik a rajtuk élősködő oroszokat, a munkásosztály élcsapatával, a kommunistákkal egyetemben.
Jól tudjuk, a birodalmak létrehozói és haszonélvezői hisznek művük örökkévalóságában. Több mint negyven esztendőn át ezt sulykolták belénk is, így környezetemben nem is akadt senki, aki azt állította volna, hogy hamarosan megbukik a szovjetrendszer, s ezzel a mi hányatott sorsunk is véget ér. Később tudtam meg, hogy Varga Béla barátomnak, aki egy aprócska Tisza-menti településen, Szalókán született, a nagyapja minden adandó alkalommal hangoztatta: a Szovjetuniónak hamarosan vége. Tegyük hozzá, az öreg Kálmán bácsinak 101 esztendőt kellett megélnie ahhoz, hogy jóslata beteljesedjen.
Szomorú tény, az ungvári Ernő bátyjának és sorstársainak a pályáját törte ketté a lezárt határ. Mivel közvetlenül a háború után Kisvárdán vagy Nyíregyházán nem tudták befejezni gimnáziumi tanulmányaikat. Mert 1945 után a szovjetek fokozatosan lezárták a határt. 1947-re aztán teljesen leereszkedett a vasfüggöny. A két ország között közúti határátkelő civilek számára hosszú időn át nem is létezett.
(Folytatjuk)
