Történelmi számvetés államalapításunk ünnepe előtt

Nincs olyan ország, olyan nemzet, amelyik történelme során ne élt volna át válságokat, ám egy állam, egy nép erejét éppen az mutatja meg, képes-e és mennyire képes leküzdeni azokat. A magyarság égboltját is többször takarták el sötét fellegek, ám mindig talpra álltunk. Augusztus 20-án, államalapításunk ünnepén pedig tekintsük át, miként kerültünk nehéz helyzetekbe, s hogyan sikerült kiemelkednünk azokból.

A honfoglalást követő kalandozások korában meggyengült a nagyfejedelmi hatalom, és megnőtt a különböző törzsfők, nemzetségfők hatalma. Aztán megannyi győzelmes kalandozó hadjáratot követően, 955-ben Augsburgnál a németekkel, 970-ben pedig Arkadiopolisznál a bizánciakkal szemben súlyos vereséget szenvedtünk. Augsburgot követően szerencsések voltunk abban a tekintetben, hogy a Lehel és Bulcsú vezéreket megverő I. Ottó német király, majd német-római császár egy ellenünk irányuló bosszúhadjárat helyett Itália felé tekintgetett, s déli irányban terjeszkedve erősítette meg hatalmát. Arkadiopolisz után pedig – amikor tartani lehetett a Bizánci Birodalom támadásától – a frissen pajzsra emelt Géza nagyfejedelem egy diplomáciai huszárvágással rendezte a magyar–német viszonyt, s mivel a nyugati nagyhatalom amúgy sem lelkesedett a déli impérium túlságos megerősödéséért, a jó magyar–német kapcsolatok létrejötte elvette a bizánciak kedvét egy hazánk elleni hadjárattól. Géza egyúttal irányt vett a keresztény európai monarchia felépítése felé, s míg a Felvidéket uraló kabar nemzetségfőt, Aba Sámuelt békés úton nyerte meg, addig több dunántúli nemzetséget katonai erővel kényszerített rá politikai irányvonala elfogadására. Ám akadtak vezérek, akik nem vagy nemcsak a kereszténység felvételétől berzenkedtek, hanem a kiépítendő központosított királyságtól is, és saját kis országaik létrehozására törekedtek. Keán bolgár kán dél-erdélyi állama ráadásul csak lazán kapcsolódott hazánkhoz. Az ortodox kereszténységet felvett Ajtony vezér pedig Bizánc felé orientálódva, annak támogatásával akarta önálló országgá tenni a Tisza, a Körösök, az Al-Duna és az erdélyi hegyek által övezett, általa uralt területet. Gézának és I. (Szent) Istvánnak le kellett törnie a függetlenedni akaró vezéreket ahhoz, hogy ne forgácsolódjon szét Magyarország, s ne váljon külső hatalmak könnyű prédájává. Harcaik sorában állam­alapító királyunk 1003-ban megverte Keán kánt, s Dél-Erdélyt a Magyar Királyság integráns részévé tette, ezt követően a bizánciakkal való jó kapcsolatok kiépítésével elszigetelte Ajtonyt annak remélt nagyhatalmi szövetségesétől, a királyi hadak pedig győzelmet arattak Ajtony felett, s meghiúsították államalapítási terveit. Így amikor 1030-ban II. Konrád német-római császár megtámadta Magyarországot, I. (Szent) István már egy erős, egységes királyság uralkodójaként verte vissza hadjáratát.

Bő két évszázad múltán az 1241–1242-es tatárjárás a legrosszabb belpolitikai viszonyok közepette sújtott le hazánkra. A XIII. századig a király volt az ország legnagyobb földesura, az ún. földesúri királyság azonban ekkorra idejétmúlttá vált, s II. András királyi birtokokat kezdett adományozni a főuraknak. Fia és örököse, a leendő IV. Béla azonban nem értett egyet apja politikájával, s trónra lépve megkezdte az eladományozott birtokok visszavételét, amivel sok ellenséget szerzett magának. A terjeszkedő Mongol Birodalom elől menekülő kunok befogadása hasznos lett volna a királyság erejének a növelése végett, ám sokan attól tartottak, hogy a kunok összejátszanak a közeledő mongolokkal, a feltámadó viszály pedig 1241 elején véres összecsapásba torkollt: pesti magyar és német polgárok megölték Kötöny kun királyt. Alattvalói erre pusztítva, fosztogatva, déli irányban kivonultak Magyarországról, így haderejüket nem lehetett Batu kán ellen bevetni, sok, birtokától megfosztott főúr pedig – értelmetlen bosszúból – fegyvereseivel együtt nem vonult hadba IV. Béla hívására. A kedvezőtlen körülmények között megvívott muhi csatában ráadásul hadvezetési hibákra is sor került, a súlyos vereség után Magyarország elesett, csak a néhány, addig épült kővár tartott ki, miközben a megfélemlítés stratégiáját követő mongolok felperzselték a városokat, a falvakat, kiirtották a magyarság mintegy felét-harmadát. 1242 tavaszán azonban – végérvényesen még mindig nem tisztázott okokból – kivonultak az országból, IV. Béla pedig romjaiból építette újjá hazánkat, ráadásul megőrizve középhatalmi státuszát. Visszahívta a kunokat, s tanulva hibáiból, okosabban, mint apja, folytatta II. András birtokadományozó politikáját, ám csak azzal a feltétellel adományozott birtokokat a főuraknak, ha azok erős kővárakat építettek, s emellett királyi várak is épültek. Az 1285-ös második tatárjárást aztán a várakra támaszkodva verték vissza eleink.

1301-ben magtalanul hunyt el III. András, az utolsó Árpád-házi király. Több oldalági trónörökös pályázott a Szent Koronára, a kiskirályoknak vagy oligarcháknak is nevezett tartományurak viszont egyikből sem kértek, s fennállt a veszély, hogy az erős magánhadseregekkel rendelkező kiskirályok egymással hadakozó államocskákra szedik szét Magyarországot, az anarchiát pedig könnyen kihasználhatták volna erősebb szomszédos hatalmak. A francia Anjouk nápolyi (olasz) ágából származó, 1308-ban trónra lépett Károly Róbert, IV. Béla leányági leszármazottja azonban erélyesen fellépett ellenük, s vagy a saját maga, vagy a hadvezérei által vezetett királyi hadak egymás után leverték az oligarchákat. Tárnokmestere (modern kifejezéssel: pénzügyminisztere) pedig rendbe szedte Magyarország zilált pénzügyeit, s hazánk gazdaságilag és politikailag egyaránt megerősödve emelkedett ki az anarchiából.

A XIV. század végétől jelentkező oszmán veszély sem lett volna leküzdhetetlen. A Luxemburgi Zsigmond által kiépített, majd Mátyás király által ki is bővített déli végvári rendszer, az erős banderiális hadsereg és az igen ütőképes zsoldossereg, a híres fekete sereg erős oszlopai voltak az ellene vívott küzdelemnek. Ám Mátyás egyik házasságából sem született utód, természetes fia, Corvin János trónutódlási jogát pedig még nem sikerült biztosítania, s az ehhez szükséges hatalmi bázist sem építette még ki, amikor 1490-ben váratlanul elhunyt. Az általa megrendszabályozott főurak pedig olyan királyt akartak, akinek ők fogják az üstökét, ezért hívták meg a trónra a gyengekezű lengyel II. Ulászlót, akinek tehetetlen uralkodása alatt ijesztő gyorsasággal züllött szét az addig erős Magyar Királyság. Sem az erős haderő, sem a végvári rendszer fenntartására nem jutott pénz, s Mohács csak az 1490-ben megindult folyamat végállomása lett. Következett Magyarország három részre szakadása, a török világ, melynek harcai elsősorban a magyarlakta vidékeket sújtották, megváltoztatva az etnikai viszonyokat. A Szent Koronát megöröklő Habsburgok pedig a maguk számára, megszállva szabadították fel Magyarországot (noha az oszmánok kiűzésében nagyon sok magyar is részt vett), s hazánk egy tőle idegen birodalom nyersanyagtermelő gyarmata lett, mely a török világ harcai közepette a társadalmi, gazdasági fejlődés terén nagyon lemaradt Európa fejlettebb országaitól. A Széchenyi István 1825-ös fellépésével kezdetét vett reformkor azonban elindította Magyarországot a polgárosodás útján, miközben az évtizedekkel korábban beindult kulturális fejlődés is felgyorsult, mindez pedig összekapcsolódott a függetlenség visszaszerzésének a vágyával. S bár az önálló és demokratikus Magyarország megteremtéséért vívott 1848–1849-es forradalom és szabadságharc elbukott, az 1867-es kiegyezéssel belső autonómiára szert tevő, parlamentáris kormányzatú Magyarország ötven év alatt óriásit lépett előre a polgári fejlődés útján.

Az Osztrák–Magyar Monarchia azonban felkészületlenül vágott bele az I. világháborúba (Tisza István magyar miniszterelnök intő szavai ellenére), s a stratégiai hibákat is vétő Németország szövetségeseként vereséget szenvedett. Az 1918 őszén függetlenné vált Magyarország hadsereg-leépítő, tehetségtelen vezetése is hozzájárult ahhoz, hogy 1920-ban Trianonban brutálisan megcsonkítsák Magyarországot, a traumát pedig máig sem heverte ki nemzetünk, miközben megismerkedett mind a szélsőjobboldali, mind a szélsőbaloldali diktatúrával, mielőtt 1989-ben visszatért volna a demokrácia útjára. Napjainkban anyaországunk súlyos gazdasági válságban van, mely válság egész Európára kiterjedt, mi, kárpátaljai magyarok pedig nagyon megérezzük az orosz–ukrán háború kihatásait. És csak remélhetjük, hogy a 2010 után meghirdetett békés nemzetegyesítés politikája célt ér, s az egész magyarság fejlődési pályára áll, melynek megvalósulása nagymértékben függ attól, mennyire bölcsen politizálnak az anyaország és az elcsatolt nemzetrészek vezetői.