Szülővárosában koncertezett Farkas Sándor zongoraművész

A Munkácsy Mihály Magyar Ház ismét különleges eseménynek adott otthont. Október 29-én a nagyteremben nem volt szabad hely, s ez nem véletlen, hiszen ezúttal Farkas Sándor zongoraművész látogatott el szülővárosába, hogy barátok, egykori kollégák, ismerősök számára teremtsen különleges hangulatot. Zongorajátékában számos ismert magyar és ukrán dallam csendült fel, amelyeket nemcsak hallgattunk, hanem a közönség soraiból együtt énekeltünk vele.

A koncert előtt Petrusevics Vivien-Nikolett kulturális menedzser köszöntötte a vendégeket és a röviden bemutatta a fellépőt, aki sokak számára nemcsak egy kiemelkedő művész, hanem ismerős, kedves barát.

– Farkas Sándor Munkácson született és pályafutásának kezdeti éveit is városunkban töltötte, a helyi zeneiskola tanáraként dolgozott. Később Magyarországon folytatta életét, ahol hosszú évekig a New York Kávéház bárzongoristája volt. Kétszer is megnyerte az Országos Bárzongorista Versenyt, azóta is számos meghívásnak tesz eleget. Nagy öröm számunkra, hogy ma este itt köszönthetjük őt és egy kellemes zenés estet tölthetünk el vele.

Popovics Pál a Munkácsi Magyar Egylet részéről üdvözölte az okleveles zeneművészt és megjegyezte: rendkívüli pillanat Munkács életében, hogy Farkas Sándor szülővárosában ennyi ember előtt megmutatja páratlan tehetségét, művészi magasságát.

– Már nagyon sok éve próbáltuk Munkácsra elhozni, hogy megörvendeztessen bennünket zenéjével, s most Hajlik Katalin, a Magyar Ház és a Magyar Egylet koprodukciójában sikerült. A mai nap egy ajándék számunkra – hangsúlyozta és felidézett egy gyerekkori emléket, hisz mint kiderült, rokonok: Sándor anyja és Pál apja unokatestvérek voltak. – A szomszéd utcában laktak Farkasék. A gyerekkori emlékem az, hogy sokat jártunk hozzá családostul, karácsony, húsvét, locsolódás. Majd ő a zeneiskolában hegedűt tanított, én meg zongorát tanultam. Aztán a Farkas család kiköltözött Magyarországra. Sokszor hívtuk haza, hogy adjon a szülővárosában egy koncertet, itt nagyon sokan szeretik, ismerik, és nem, nem. Egyszer beadta a derekát, 10 évvel ezelőtt a Munkácsi Magyarok Találkozójára elfogadta meghívásunkat, akkor Bence fiammal négykezest is játszottak. Rendszeresen hívtam azóta, és most újra itt van!

Amikor a színpadon csak Farkas Sándor maradt, üdvözölte a régi és új ismerősöket, megköszönte a megtiszteltetést, hogy itt lehet és elmondta, nagy szeretettel jött haza.

– Van egy közmondás, mely szerint, amink van, azt osszuk meg, és attól leszünk gazdagok. Én egy műsorral készültem, s hogy mi lesz belőle, azt mi fogjuk eldönteni. Itt szemben jártam a zeneiskolába, ahol sok kiválóság tanult, a bankba ritkábban, mert ahogy énekelni is fogjuk, „a bankban nincsen betétem” – kezdte két nyelven – magyarul és ukránul –, és minden zeneszám előtt így mesélt magáról, a darabokról, az előadókról, zeneszerzőkről és a számára fontos emberekről.

Felidézte szeretett szülei emlékét, akik már az örökkévalóságban vannak, de a lelkük velünk van. Szólt az elvesztett rokonokról, barátokról, többek között a néhai derceni Darcsi Gyuláról, akivel sok operát hallgattak közösen, miután állatorvosként Moszkvában egyszer eljutott a La Scala, a világ egyik leghíresebb operaháza művészeinek előadására. De játszott Andrij Manajlo vagy Sepa doktor anyjának emlékére. Vicces történetet mesélt a drága emlékű Spitzer Manó bácsi zeneiskola-igazgatóról, és eljátszotta a nemrég elhunyt kedves barátja, Dulo László kedvenc nótáját is.

Közben a színpad fölött kivetítették az előadott slágerek szövegét, így együtt énekelhetett a közönség a művésszel: Fa leszek, ha fának vagy virága, Annyi arc ismerős, Meseautóban színezüst erdők során, Mindenkinek van egy álma, Pá, kis aranyom, Nélküled, Egy csók és más semmi, Szeressük egymást gyerekek…

A közel kétórás koncerten ukrán, kárpátaljai rutén dalok is felcsendültek, hiszen Sándor közel egy évtizedet dolgozott Ilosván; az egykori kollégái is eljöttek, hogy egy feledhetetlen estét töltsenek vele együtt, és a színpadra felsorakozva gyönyörűen énekeltek.

– Ilosva környékén Farkas Sándor ismert művész, napjainkban is tartjuk vele a kapcsolatot, most az ő meghívására érkeztünk az egykori Ilosvai járás művelődési dolgozói, akik jól ismerjük és szeretjük. A 80-as évek elején a Verhovina együttes vezetője lett. Az emberek megkedvelték elsősorban a szakmaiságáért, a zeneszeretetéért, az újításaiért, s több mint 10 évig vezette a kollektívát. Sok barátja maradt ott, a tisztelői örömmel fogadták, amikor néhány éve Ilosván koncertezett. Jó volt hallani, hogy tovább alkot, köszönjük a lehetőséget, hogy ma ismét találkozhattunk és a részesei lehettünk a zongorajátékának. Reméljük, további ihletet merít a mai koncertből, és nosztalgiát ébreszt benne Kárpátalja felé – mondta az esemény után Jurij Hleba, a munkácsi színház igazgatója, aki korábban az Ilosvai Járási Művelődési Főosztály vezetője volt.

A jó zene, a közös éneklés, a sok visszaemlékezés igazán bensőségessé tették az estét, ahol a zene és az összetartozás volt a középpontban. Ez egy olyan alkalom volt, amely ismét megmutatta, milyen jó találkozni, együtt lenni, beszélgetni és közös élményeket szerezni.

– Hálásan köszönjük Farkas Sándornak a felejthetetlen zenei élményt, valamint mindazoknak, akik a szervezésben, az előkészületekben és a lebonyolításban közreműködtek. Nagyon gyorsan, spontán jött létre, de nagyon nagy siker volt ez az este, amelynek három szervezője is volt. Az ilyen esték adnak igazi értelmet a közösségi munkának. Külön öröm számunkra, hogy a rendezvény rövid idő alatt történő megszervezése ellenére ilyen szép számban gyűltünk össze. Ahogy a művész úr találóan megjegyezte: „A legjobb produkciók próbák nélkül születnek!” Úgy gondoljuk, a mai este ennek ékes bizonyítéka lett! Jó volt együtt lenni, és reméljük, hamarosan újra találkozunk! – mondta búcsúzóul Petrusevics Vivien-Nikolett kulturális menedzser.

Az előzményekről megkérdeztem Hajlik Katalint, a Munkácsy Szent Erzsébet Karitász vezetőjét, aki munkácsi magyarként lett a szervezés egyik fő mozgatórúgója, és még mindig hihetetlennek tartja, hogy sikerült.

– Ez a gondviselés. Épp nyaraltam, amikor Sanyi és egy munkácsi kollégája felhívtak, hogy szerzett az anyukájának egy éneket, a Miatyánkot megzenésítette, és felkértek rá, hogy énekeljem el. Ezenkívül, amikor sírlátogatásra terveztek jönni Munkácsra, akkorra szállást keresett. Így jött a képbe a Magyar Ház. Megkértem, hogy adjon itt egy koncertet, játsszon nekünk, munkácsiaknak itthon. 10 perc múlva visszahívott, és azt mondta: ő semmi „rossznak” nem az elrontója. Amikor hazajöttem, mondtam Palinak, hogy álljunk össze, szervezzük meg, hisz Munkácson ő egy legenda. Így született meg az ötlet, így szerveztük meg, és sikert arattunk.