Szent Péter és Szent Pál apostolok ünnepe

Szent Péter és Szent Pál – az egyház alapjait lerakó apostolfejedelmek, kik eltérő évben ugyan, de azonos napon, június 29-én haltak vértanúhalált. Ma rájuk emlékezik a világegyház.

Péter és Pál – ó, mily szépen összeférnek a naptárban, hiszen június 29-e a két apostolfejedelem közös ünnepe. Főünnep, melyet XVI. Benedek pápa 2005-ben az egyház egységének és katolikus voltának ünnepeként jellemzett.

Az egyház szent hagyományai szerint Rómában eltérő évben ugyan, de egyazon napon szenvedett vértanúhalált a két apostolfejedelem: Szent Péter és Szent Pál. Nemcsak ez a közös bennük, hanem az is, hogy mindkettőjüknek más volt az eredeti neve. Szent Péter ugyanis Simonként látta meg a napvilágot, ami héberül hallgatót, a Péter elnevezés pedig görögül kősziklát jelent. A Biblia tanúsága szerint Jézus egy ízben azt mondta Simonnak: „Te Péter vagy, és én ezen a kősziklán építem fel egyházamat, és a pokol kapui sem fognak diadalmaskodni rajta” (Máté 16:18).

Jézus hívására lett tanítvány. Máté evangélista mindezt így örökítette meg: „Amikor Jézus a Galileai-tó mellett járt, látott két testvért, Simont, másik nevén Pétert és testvérét, Andrást. Halászok voltak, s épp hálót vetettek a tengerbe. Megszólította őket: Gyertek, kövessetek, s én emberek halászává teszlek benneteket! Azon nyomban otthagyták hálójukat és csatlakoztak hozzá” (Máté 4, 18-20).

Noha Péter hűségesen követte mesterét, tanítását éppen úgy csak fokozatosan értette meg, mint ahogyan a korabeli emberek is. Jézust például meg akarta védeni, amikor letartóztatták, máskor pedig egyenesen megtagadta: „Simon Péternél volt egy kard, azt kihúzta, lecsapott a főpap szolgájára, és levágta a jobb fülét: a szolga neve pedig Málkus volt. Erre Jézus így szólt Péterhez: Tedd hüvelyébe a kardodat! Vajon nem kell kiinnom azt a poharat, amelyet az Atya adott nekem?” (János 18,10-11).

János evangélista aztán így folytatja: „Simon Péter pedig ott állt, és melegedett. Ekkor így szóltak hozzá: Nem az ő tanítványai közül való vagy te is? Ő tagadta, és megint csak azt mondta: Nem vagyok. A főpap egyik szolgája, annak a rokona, akinek Péter levágta a fülét, így szólt: Nem láttalak én téged vele együtt a kertben? Péter ismét tagadta, és akkor nyomban megszólalt a kakas” (János 18, 25-27).

Péter azonban még így is, tökéletlenségével és emberi kisszerűségeivel egyetemben is kősziklává vált, az Istent kereső Simonból valódi Péterré acélosodott, kit maga Jézus tett egyháza vezetőjévé: „mondom neked, Péter vagy, erre a sziklára építem egyházamat, s az alvilág kapui sem vesznek rajta erőt. Neked adom a mennyek országa kulcsait. Amit megkötsz a földön, a mennyben is meg lesz kötve, s amit feloldasz a földön, a mennyben is fel lesz oldva” (Máté 16, 18-19).

Nem lehet tudni, hogy pontosan mikor is halt mártírhalált, a szent hagyomány ezt a Néró-féle keresztényüldözéshez köti, eszerint tehát valamikor 64 és 68 között végezték ki. Az azonban bizonyos, hogy Rómában. Sírját pontosan ott találták meg, ahol a keresztény hagyomány mindig is tudta, vagyis a vatikáni Szent Péter-bazilika főoltára alatt.

Caligula császár idejében ugyanis ott, a közelben egy cirkusz épült, melyben nem csak a gladiátorok harcoltak egymással életre-halálra, de kivégzéseket is tartottak. Néró császár uralkodása alatt valószínűleg itt végezték ki Szent Pétert is, testét pedig a cirkusz épületétől északra lévő közeli temetőben hantolták el.

Szent Péter második utóda, vagyis Róma 76 és 88 között uralkodó harmadik püspöke, Szent Anaklét pápa építtette az első, még egyszerűnek mondható síremléket, amelyet a mai Szent Péter Bazilikában XII. Pius pápa engedélyével 1940 és 1949 között végzett ásatások során a főoltár alatt meg is találtak.

Szent Péterhez hasonlóan a Benjamin törzséből származó Szent Pál is más névvel, jelesül Saulként látta meg a napvilágot, mégpedig a kilikiai Tarsusban. Szülei római joggal rendelkező vallásos zsidók voltak, így ő is rabbinikus nevelésben részesült. Jézus keresztre feszítése után az akkor még leginkább Jeruzsálemre és környékére korlátozódott keresztény közösség harcos üldözője volt.

Megtérésének történetét az Apostolok Cselekedetéből ismerjük: „Saul még mindig lihegett a dühtől, és halállal fenyegette az Úr tanítványait. Elment a főpaphoz, s arra kérte, adjon neki ajánlólevelet a damaszkuszi zsinagógához, hogy ha talál ott embereket, férfiakat vagy nőket, akik ezt az utat követik, megkötözve Jeruzsálembe hurcolhassa őket. Már Damaszkusz közelében járt, amikor az égből egyszerre nagy fényesség ragyogta körül. Földre hullott, és hallotta, hogy egy hang így szól hozzá: Saul, Saul, miért üldözöl engem?

Erre megkérdezte: Ki vagy, Uram?

Az folytatta: Én vagyok Jézus, akit te üldözöl. De állj fel és menj a városba, ott majd megmondják neked, mit kell tenned. Útitársainak elakadt a szavuk, mert hallották a hangot, de látni nem láttak semmit. Saul feltápászkodott a földről, kinyitotta a szemét, de nem látott. Úgy vezették be Damaszkuszba, kézen fogva. Három napig nem látott, nem evett és nem ivott. Damaszkuszban volt egy Ananiás nevű tanítvány. Az Úr egy látomásban megszólította: Ananiás! Itt vagyok, Uram! – felelte.

S az Úr folytatta: Kelj fel és siess az Egyenes utcába. Keresd meg Júdás házában a tarzuszi Sault. Nézd: imádkozik és látomásban lát egy Ananiás nevű férfit, ahogy belép hozzá, és ráteszi a kezét, hogy visszanyerje látását. Ananiás tiltakozott: Uram, sokaktól hallottam, hogy ez az ember mennyit ártott szentjeidnek Jeruzsálemben. Ide pedig megbízatása van a főpapoktól, hogy bilincsbe verjen mindenkit, aki segítségül hívja a nevedet. Az Úr azonban ezt válaszolta neki: Menj csak, mert választott edényem ő, hogy nevemet hordozza a pogány népek, a királyok és Izrael fiai között. Megmutatom majd neki, mennyit kell nevemért szenvednie. Ananiás elment, betért a házba, és e szavakkal tette rá kezét: Saul testvér, Urunk Jézus küldött, aki megjelent neked idejövet az úton, hogy visszakapd szemed világát, és eltelj a Szentlélekkel. Azon nyomban valami hályogféle vált le szeméről, és visszanyerte látását. Felállt, megkeresztelkedett, majd evett és erőre kapott” (Apostolok Cselekedete 9, 1-19).

Saul számára ez, a minden bizonnyal 34-ben megtörtént damaszkuszi élmény szó szerint sorsfordító volt. Az ilyen, hirtelen bekövetkező radikális irányváltást azóta is pálfordulásként említjük.

Csakhogy: hiába lett a keresztényeket üldöző Saulból végérvényesen is a Jézus igéit hirdető Paul, vagyis Pál, a keresztény közösségek csakis szép lassan hitték ezt el. Ráadásul Pál, aki nem volt Jézus tanítványa, olyan teológiai nézeteket képviselt, amely némely, lényegesnek mondható esetben eltért Jézus valódi tanítványainak a véleményétől.

Azt hirdette ugyanis, hogy akik nem a zsidóság soraiból csatlakoznak a keresztényekhez, azoknak nem kell betartaniuk a mózesi előírásokat. A kérdés megvitatására összehívott apostoli zsinaton is azt hangsúlyozta, hogy a keresztelés és Jézus követése a fontos, s nem a mózesi törvények, mert azok már elvesztették a szerepüket. Nem kell például körülmetélni a pogányság sorából megtérőket ahhoz, hogy Jézus követőivé válhassanak.

Az apostoli jelzővel illetett első zsinat Pál nézeteit fogadta el, aki aztán a pogányok körében mindhalálig terjesztette Jézus örömhírét.

Végigjárta a birodalom keleti felének szinte összes fontosabb városát, számtalan keresztény közösséget hozott létre, élte vége felé pedig Péter apostol nyomdokain Rómába is eljutott, ahol a keresztényüldözés áldozata lett, valószínűleg 67-ben, vagyis Néró császár uralkodása alatt.

Legendája szerint, amikor a hóhér levágta a fejét, az hármat pattant a földön, teste pedig a Nagy Konstantin császár által épített, úgynevezett Falakon kívüli Szent Pál-bazilikában nyugoszik.

Ferenc pápa tavaly az apostolfejedelmek ünnepén azt mondta, hogy „alázattal és örömmel kell elvinnünk az Úr Jézust mindenhová: Rómába, a családunkba, a kapcsolatainkba és a szomszédságunkba, a civil társadalomba, az egyházba és a politikai életbe, az egész világba, különösen is azokra a helyekre, ahol a szegénység, a hanyatlás és a peremre szorulás mélyen gyökerezik”.

Szent Péter és Szent Pál közös ünnepét az egyház ősidőktől fogva, már a 3. századtól fogva a mai napon tartja. Ez nekünk, magyaroknak a szakrális tartalmán kívül azért is jeles nap, mert az aratás kezdetét jelzi.

A képen: El Greco: Szent Péter és Pál apostolok