Vegyes érzések kavarognak bennem. A mindennapjainkat a háború határozza meg, még akkor is, ha a harcok több száz kilométerre az otthonunktól történnek. A hatását érezzük. Nem kicsit, nagyon. A félelem vált a leggyakoribb életérzéssé.
Ebben a fegyverropogós és hírdömpinges időszakban – sohasem hittem, hogy egyszer ezt fogom mondani – de jól esik dolgozni. Eltereli a figyelmem. Ám most mégis összekötöm a kettőt. Sokat töprengtem, miről is lehetne ezúttal írni, ami, mondjuk úgy, aktuális is. Ekkor eszembe jutott egy ütött-kopott láda, amit valamikor gyerekkoromban láthattam a padon. Édesapám mondta, hogy az egy katonaláda. Na, ha akkor olyan távolinak tűnt ez a katonás dolog, most egész közel érezzük magunkhoz.
Szóval a katonaláda…
Olyan bútordarabról van szó, mely a bevonuló katona személyi holmija számára készült. Általában jól zárható, vaspántos és kézben is könnyedén vihető darabról beszélünk. Egyfajta asztalosbútor, hiszen elkészítését az asztalosok végezték, de gyakran maga a tulajdonos, fiatal legény, vagy egy falusi ügyeskezű barkácsoló készítette el. A szakirodalomból tudhatjuk, hogy a katonaládák magyarországi eredeti példányai a 19. század végétől voltak ismertek.
Nem volt egységes méretük, csak nagyjából hasonlítottak egymásra. A katonaláda nagyságát az szabta meg, hogy beférjen a laktanyai vaságy lábvégének a közébe. Benne a személyes tárgyakat, borotválkozási szereket, törülközőket tartották. Általában egy rejtett zseb is volt a ládában valahol, amibe tulajdonosaik a pénzüket rejthették el. Színét korábban nem írták elő, de Magyarországon a két világháború között kötelező lett a zöld festés. A láda külsején többnyire ott volt a tulajdonos neve vagy névjele és a bevonulás vagy a születés dátuma, s esetleg a lakóhely, valamint a katonai egység megjelölése. A 19. század végén előfordult vésett és festett virágozású, esetleg figurális példány is. A II. világháború után a magyar nyelvterületen a katonaláda használata megszűnt.
A használaton kívül helyezésük után a ládák általában a padlásra kerültek. Levelesláda lett belőlük, vagy apró emléktárgyaknak gyűjtőhelye. Jól zárható fedele miatt portól és kifakulástól is megvédte a belerakott dolgokat.
A katonaládák ilyesfajta funkciójára, mármint hogy iratok és egyebek tárolására kiváló, számos írásban találkozhatunk:
„Az író egy katonaládát őrzött, amire a dédszülei padlásán bukkant rá, és bárhová költözött, magával vitte. A ládán Mányoki Sándor neve áll, és főként régi, családi okiratokkal, adásvételi szerződésekkel, tárgyalások anyagaival van tele, de megtalálható benne például ükapjának örökbefogadási szerződése, régi számvetési példatár, tejcsarnokos könyv, és Mányoki Sándor feljegyzései is honvéd korából, lejegyzett morzejelek, térképjelek, versikék.” (Anekdoták meseírónk születésnapjára – 85 éves lenne Lázár Ervin)
„Láncon tartom. Röviden, hegyes szögekkel kiverten. A kalotaszegi mintás katonaládában.Nem beszélek róla senkinek. Én sem foglalkozom vele. Néha hetekig eszembe se jut. Ha nagy ritkán mégis, azt kívánom, bárcsak ne lenne. Aztán a végén mindig megsajnálom, hogy senkinek nem kell.Amikor először jön föl hozzám, Juditnak is megmondom; ne nyúljon a ládához. Bármihez, csak a ládához ne…” (Részlet. Vidéki Bianka: Nem harap)
A régi katonaládákon hagyom a tekintetemet. Az idősek elbeszélései, történetei, esetleg fényképek, dokumentumok derengenek. És mégsem tudom a napjaink szirénával hangolt, fegyverropogós heteit és lebombázott házait a ládikákhoz kötni. Pedig a ládák valaha sokat láttak és részesei voltak… csak mi ne legyünk azok…
