Pünkösd napját ünneplik a keresztények

Pünkösd napját ünneplik vasárnap a keresztény egyházak. A húsvéti időszakot lezáró ünnepen a keresztények a Szentlélek eljövetelére, az egyház alapítására és az egész világra kiterjedő missziós munka kezdetére emlékeznek.

Maga az elnevezés azt jelenti, hogy ötvenedik. A keresztény kultúrkörben ezt az ünnepnapot már az apostolok idejétől kezdve megtartották.

Pünkösd más-más tartalommal ugyan, de az Ószövetségben is és az Újszövetségben is kiemelt ünnep. Ősi múltja van, gyökerei egészen a Sinai-hegyen kötött szövetségig visszanyúlnak.

Mózes második könyve elbeszéli, hogy Isten a többi törvénye mellett azt is elrendelte, hogy pünkösdöt a három zarándokünnep egyikeként kell tisztelni: „Háromszor szentelj nekem ünnepet évenként! Tartsd meg a kovásztalan kenyerek ünnepét! (…) Azután az aratás ünnepét, amikor meződ vetésének első termését takarítod be. És a betakarítás ünnepét az esztendő végén”.

Pünkösd tehát a kezdeti időkben a zsidóság tavaszi aratási hálaadó ünnepe volt, amit a páska után, niszán hó 16-án kellett megtartani. Azt követően ugyanis, hogy a földművesek sarlóval levágták az első tavaszi zsengét és elkészítették az első kévét, hét szombatot kellett várni, s az azt követő napon, vagyis az ötvenediken, tartották meg a Mózes könyve által előírt aratóünnepet, amelynek a rendjét is meghatározta a Biblia: „Számoljatok a szombatra következő naptól, tehát attól a naptól, amelyen elviszitek a felmutatásra szánt kévét, hét teljes hetet. Ötven napot számoljatok a hetedik szombat utáni napig. Akkor mutassatok be új ételáldozatot az Úrnak.”

A hetes szám amúgy a bibliai szimbolikában a teljességet jelképezi, a hétszer hét tehát a teljesség teljességére, vagyis Istenre utal.

Az ünnep később kibővült, mégpedig két irányban: egyrészt a húsvéti időszakot lezáró dátum szerepét is magára öltötte, másrészt előtérbe került az a gondolat, hogy Isten a Sinai-hegyen adta át Mózesnek a tízparancsolatot, tehát a törvényadás napja is lett.

Pünkösd az Újszövetségben is kiemelt szereppel bír, hiszen Jézus a mennybemenete előtt megígérte, hogy elküldi a Szentlelket. János evangéliumában mindezt így írja le: „Én azonban az igazságot mondom nektek: jobb nektek, ha én elmegyek; mert ha nem megyek el, a Pártfogó nem jön el hozzátok, ha pedig elmegyek, elküldöm Őt hozzátok. És amikor eljön, leleplezi a világ előtt, hogy mi a bűn, mi az igazság és mi az ítélet.”

Itt is előjön az ószövetségi számmisztika, hiszen a húsvét utáni hetedik vasárnapon áradt ki Jézus tanítványaira az Atya és a Fiú kölcsönös szeretetének végpontja, vagyis a Szentlélek. Az Apostolok Cselekedetei mindezt így írja le: „Amikor pedig eljött a pünkösd napja, és mindnyájan együtt voltak ugyanazon a helyen, hirtelen hatalmas szélrohamhoz hasonló zúgás támadt az égből, amely betöltötte az egész házat, ahol ültek. Majd valami lángnyelvek jelentek meg előttük, amelyek szétoszlottak, és leszálltak mindegyikükre. Mindnyájan megteltek Szentlélekkel, és különféle nyelveken kezdtek beszélni; úgy, ahogyan a Lélek adta nekik, hogy szóljanak.”

A szél zúgása, mint Isten jelenlétének és a kegyelem kiáradásának a jele, mind az ó-, mind az újszövetségi szövegben megjelenik. Az ünnepet az egyházi ikonográfiában a lángnyelv vagy a galamb szimbolizálja. Mindkettő a Szentlélek jelképe. Az ünnep liturgikus színe, a piros, szintén a lélek lángjára utal. Mivel pünkösd napja szorosan összekapcsolódik a húsvéttal, ahhoz igazodik, így mozgó ünnepnek számít, a legkorábbi lehetséges dátuma május 10., a legkésőbbi pedig június 13.