Ha táncról van szó, akkor az embernek az öröm, a kikapcsolódás, a felhőtlen időtöltés, a szabadság jut eszébe. Hiszen a tánc akkor születik, ha már elfogynak a szavak, és az ember egész testével szeretné kifejezni az érzelmeit, átéléseit. Most négy személyt kértünk meg, hogy mégis szavakkal mondják el, milyen jelentőséggel bír a tánc az életükben, hogyan fonódott össze az életük a tánccal, hogyan lett ez a hivatásuk, valamint megtudhatjuk azt is, hogy a táncnak milyen szerepe van a vallási életben.
Pércsi Márton, a Budapesti Táncművészeti egyetem hallgatója:
„Körülbelül hatévesen kezdtem el táncolni. Anyukámék írattak be egy tánccsoportba. Ők erőltették, én nem annyira akartam, de a kedvükért eljártam. Vagyis akkor is élveztem a táncot, csak az otthonról való elindulás volt nehéz. Ma már nem bánom, sőt örülök neki, hogy így alakult, mert nagyon megszerettem.
Amikor elkezdett felbomlani a gyerekkori csoport, átmentem a Rezedába. Tavaly pedig a „Szól a fülelmüle” versenyen az egyik zsűritag odajött hozzám, és felajánlotta, hogy ha szeretném hivatásként folytatni a táncot, menjek el egy hét múlva egy pótfelvételire Budapestre, a táncművészeti egyetemre. Otthon megbeszéltük a szüleimmel, és igent mondtam. Fel is vettek. A néptánc teljes mértékben befolyásolja az életemet, az életformámat, életvitelemet, a stílusomat. Nagyon szeretem ezt a világot, jól érzem magam benne, szeretem az embereket, akikkel találkozom. Otthon érzem magam. Magyar táncot választottam, mert számomra az a fontos, hogy a múltunkat vigyük tovább, és ne felejtsük el, hogy honnan jöttünk. Napi négy órát táncolunk. Fittnek kell lennünk, és fejben is ott kell lenni végig. A tánc felszabadultságot, örömöt, jókedvet ad. Egy ember akkor táncol, ha boldog. Én is boldog vagyok, amikor táncolok, így mindig boldog tudok lenni, amikor a hivatásomat végzem. Nem könnyű pálya, de szomorú ember nem leszek.”
Meggyesi Anita, tánctanár:
„A tánc gyerekkorom óta része az életemnek. Először a Beregszászi Zeneiskolába jártam koreográfiára, azután Ungváron tanultam a Közművelődési Szakközépiskolában. Később pedig szintén Ungváron tanultam felsőoktatásban. Mindenféle stílusú táncot tanultunk, népi, modern, klasszikus táncot is. Mindegyiket szeretem. Azért is választottam ezt a pályát, mert tetszett. Fiatalon úgy gondolja az ember, hogy csak táncolni szeretne, de azután éreztem, hogy nagyon szeretek gyerekekkel foglalkozni, ezért tánctanár lettem. 6-18 éves tanítványaim vannak. Szeretem a gyerekekkel való kapcsolatot, szeretek velük dolgozni, látni bennük a fejlődést. A tánc nemcsak a munkám, ez egy életforma, a hobbim, a hivatásom. És amíg úgy érzem, ha belépek a táncterembe, hogy jó helyen vagyok, addig csinálni kell. Nagyon szeretek táncolni, de én magam már nem lépek fel. Én most már a kulisszák mögött szeretek lenni, a fellépéseken a gyerekeknek szurkolok, hogy ők mutassák meg, hogy mit tudnak. Amikor látom a gyerekek szemében az örömöt egy-egy fellépés, egy-egy siker után, az nekem a legnagyobb boldogságom, különösen úgy, hogy nemcsak más gyerekekkel, hanem a saját gyermekemmel is megélhetem ezt.”
Orosz Péter, tánctanár:
„A tánc, azon belül a magyar néptánc a kultúránk része. Segít megőrizni, megélni hagyományainkat, és persze ezekben a nehéz időkben is nagyon nagy közösségteremtő ereje van. Bár ebben a pörgős, modern világban sok olyan más dolog is van, ami leköti a fiatalokat, úgy látom, még mindig népszerű, és egyre több gyerek dönt úgy, hogy megpróbálja magát benne. Én is elég fiatalon, 11 éves koromban kezdtem néptáncolni a derceni Gyöngyösbokréta amatőr néptáncegyüttesben. Számomra a tánc volt az, ahová mindig, minden foglalkozásra szívesen és örömmel mentem, és jókedvvel távoztam. És később hivatásommá is választottam, így Ungváron kezdtem meg tanulmányaimat az Ungvári Közművelődési és Művészeti Koledzsben.
Fiatalon nagyon sokáig gondolkodtam rajta, mi legyek, ha nagy leszek, de nem igazán találtam olyan dolgot a környezetemben, amelyben el tudtam volna képzelni magamat és az életemet. Egészen addig, míg egy nap nem meséltek az ungvári tánciskoláról, és tudtam, hogy talán ez az. És hát ma már a heti kétalkalmas hobbi mindennapi munkává és hivatássá nőtte ki magát.
Bár magyar néptánccal kezdtem, az évek során volt lehetőségem több stílust is kipróbálni. De bármilyen stílussal is foglalkoztam, foglalkozom, magyarként a magyar néptánc a fő vonalam lesz mindig.”
Megyesi László, állandó diakónus:
“Mint Dávid az Úr ládája előtt, táncoljunk Istennek! A kérdésre hirtelen ez az énekszöveg részlet ugrott be nekem. Úgy gondolom, hogy mivel az ember test és lélek, úgy imába is belevihető, sőt bele is kell vinni mindkettőt. Nemcsak a szívünkkel, szánkkal, lelkünkkel imádkozunk, hanem gesztusainkkal, mozdulatainkkal is. A tánccal is. A tánc a test mozdulatainak egy harmonikus ismétlése, adott esetben a zenére, ami kifejezésre juttatja a belső szépséget, vágyat, örömet, bánatot, ugyanakkor felpezsdít, örömet hoz. A tánc kedves Istennek. Jézus táncolt, gondolom, a galileai Kánában, a lagziban, ahol az első csodáját művelte.”
