— Egy barátom tréfásan mondta egyszer, hogy Munkácsot három dolog miatt is könnyen meg lehet jegyezni: itt áll Zrínyi Ilona és Rákóczi Ferenc vára, itt látta meg a napvilágot Munkácsy Mihály, illetve itt született Pákh Imre is... Maradjunk ez utóbbinál — egyelőre... Milyen gyermekkori emlékei vannak a városról?
— Polgári, mondhatnám nagypolgári miliőben születtem és nőttem fel. Apám nagyvállalkozó volt a háború előtt, a háború alatt, s édesanyám is dolgozott — egész életében egy helyen... S bár amikor bejöttek a szovjetek, a családunk vagyonának nagyon nagy része „eltűnt”, egy kicsiny részét viszont meg tudtuk menteni, így jól élhettünk. Megmaradt például a családi házunk egy nagy kerttel és udvarral. Ez utóbbi akkora volt, hogy gyerekként ott fociztunk — „kiskapuzva”... Volt autónk, ami most teljesen természetes, viszont Munkácson az ’50-es években még különlegességszámba ment! Vasárnap délutánonként például azzal jártunk Polenára ásványvízért, vagy kirándulni a hegyekbe. Volt zongoránk, festményekkel voltunk körülvéve: apám jó barátságban volt Erdélyi Bélával, illetve annak öccsével, Jánossal. Ez utóbbi tanított engem például festeni... Úsztunk a Latorcában, síeltünk, teniszeztünk, korcsolyáztunk — a 9. osztályban még megyei bajnok is lettem hokiban! Vasárnaponként, templom után korzózni mentünk: Munkácson ugyanis volt Bakakorzó és úri korzó...
Gyerekként nem fogtam fel, hogy mennyire különleges dolog, hogy ilyen jól, szinte idillien élhettünk, s hogy ez egyáltalán nem volt jellemző az akkori időszakra, akárcsak azt sem, hogy a szüleim mekkora küzdelem árán tudták ezt megteremteni a múlt század ’50-es éveiben... Isten segítségével sikerült, akárcsak az is, hogy mind a három Pákh-testvér hazatérhessen a Gulágról, s újrakezdhessék az életüket! Abban, hogy gyerekként nem kellett átéreznünk a szovjet realitást, nagyban közrejátszott, hogy elzárkózva éltünk, hogy a szüleim próbálták minél távolabb tartani tőlünk, kizárni a családunk életéből az akkori valóságot. Egy ideig sikerült is ez nekik, de később, amikor kamasz lettem, amikor tudomást szereztem a házkutatásokról, a retorziókról, már rájöttem, hogy mi is az a szovjethatalom — összetört az idilli kép és jött a zord szovjet realitás...
— Most foglalkozzunk szülővárosa festőgéniuszával. Honnan van a szenvedély, hogy gyűjtse Munkácsy Mihály alkotásait? Melyik volt az első ezek közül, illetve hány van jelenleg a tulajdonában?
— Családunk tulajdonában volt annak idején egy Munkácsy-rajz, s én azzal nőttem fel. A lokálpatriotizmus is közrejátszott abban, hogy Munkácsy alkotásait gyűjtöm — nem kizárt, hogy ha történetesen Kaposváron születek, akkor talán Rippl-Rónai festményeivel lennék így... Illetve van még egy magyarázat: Munkácsy legtöbb és legjobb alkotása Amerikában „landolt” a XIX. században, azaz még a művész élete alatt, s ott is alakult ki ezek legnagyobb piaca. Ezek a képek aztán a múlt század végén kezdtek felbukkanni az aukciós házaknál, s hobbiból vásároltam egyet-kettőt közülük... Később azonban egyfajta küldetéssé vált ez számomra, s jelenleg összesen 67 Munkácsy-képem van.
Visszatérve a válaszom elejére, elmondanék egy érdekes történetet... Egyszer vettem tíz ládányi, úgy 600-800 magyar könyvet Magyarországon. Hazavittem ezeket New Yorkba. Amikor apámmal — aki nagyon szerette a könyveket — kinyitottuk a ládákat, s véletlenszerűen kivettem egy kötetet, amiről kiderült, hogy Reviczky Gyula verseit tartalmazza. Csak úgy, találomra kinyitottam a könyvet, mégpedig ott, annál a versnél, amit Munkácsy Mihálynak, illetve a Krisztus Pilátus előtt című alkotásának szentelt a költő, s amelynek utolsó sora ez: Meghal, mert ember; él, mert isteni. Reviczky Gyula Munkácsy Krisztusáról ír így, de meggyőződésem szerint festőgéniuszunkról és művészetéről is elmondható ugyanez...
— Ön azt nyilatkozta valahol, hogy Munkácsy igazi hős a magyar nemzet számára, akinek alkotásai nemzetegyesítő erővel bírnak... Miért gondolja így?
— Igen, ő egy igazi nemzeti hős! Ez az ember annyira megtartotta a magyarságát, pedig élete nagy részét külföldön, főleg Franciaországban töltötte! Jól jellemzi mérhetetlen hazaszeretetét, hogy ezt mondta valahol: Érjen bár siker és dicséret, legnagyobb dicsőségemnek azt tartom, ha hazámnak, mint hű fia, hírét és dicsőségét növelhetem... Nagy dolog egy festőművésztől, hogy ezt mondja Párizsban, ahol franciákkal volt körülvéve!
S valóban nemzetegyesítő erővel bírnak Munkácsy alkotásai. Egy igazán extrém példával illusztrálnám ezt: Békéscsabán, amelynek lakossága közel 60 ezer fő, körülbelül ugyanennyien keresték fel az ezekből készült kiállítást. Ha belekalkuláljuk, hogy érkeztek ide művészetkedvelők a város vonzáskörzetéből is, még akkor is elmondhatjuk, hogy a város teljes lakosságának úgy 80 százaléka látta nagy festőnk műveit! Azaz az is, aki jobboldali nézeteket vall, s az is, aki inkább baloldali, aki katolikus és aki református, aki fiatal, s aki idősebb... A világ magyarsága kortól, nemtől, politikai és vallási nézetektől függetlenül elfogadja őt nemzetünk hőseként!
Amúgy megjegyezném, hogy körülbelül 3,5 millió magyar látta már Munkácsy festményeit. Összesen 44 kiállítást rendeztünk 2005 óta, ebből 37-et Magyarországon. Ezek — talán egy kivétellel — rekord látogatottságot hoztak, s az összlátogatottság megközelíti az ötmilliót! A külföldi sikerekről szólva elmondanám, hogy a Nemzeti Galériával közösen Szentpéterváron, az Ermitázsban is bemutattuk az alkotásait, ahol egymillióan látták ezeket bő három hónap alatt. Ezzel minden idők leglátogatottabb magyar kulturális rendezvényévé vált ez a Munkácsy-kiállítás!
Az elmondottak arról is tanúskodnak, hogy mindmáig van mondanivalója Munkácsy Mihálynak, s érdemes követni az életpályáját. S az ő dicsősége kiterjed az egész nemzetre, gazdagít, nagyobbá tesz bennünket!
— Az ukrán államfő és a magyar miniszterelnök 2007 nyarán együtt nyitotta meg a nagy festőnk alkotásait, életét bemutató kiállítást, ami óriási sikert aratott a kárpátaljaiak között — mégpedig nemzetiségtől függetlenül! A festmények nagyobb hányada az Ön gyűjteményéből került ki. Azóta közel másfél évtized telt el: nem terveznek-e egy újabb hasonló kiállítást nálunk?
— Az előbb számokat említettem, így büszkén jegyezném meg, hogy a szülővárosomban is kb. 70 ezren látták ezt a kiállítást!
Visszatérve a kérdéséhez... Elmondanám, hogy azóta megduplázódott a gyűjteményem. E képek zöme új, amit első alkalommal nem láthatott a kárpátaljai közönség, így lenne mit bemutatnunk. Amennyiben kicsit javulna a helyzet, s problémamentesen meg tudnánk szervezni egy újabb kiállítást, akkor én, magától értetődően, benne lennék!
— Evezzünk kicsit személyesebb vizekre... Közel 50 éve él az Egyesült Államokban, s az úgynevezett „felső tízezer” megbecsült tagja. Hogyan sikerült megőrizniük magyarságukat abban a közegben?
— Elsősorban a szüleimet dicséri ez! Nekik köszönhetően sikerült megteremtenünk a családomban egy magyar miliőt — még a személyzet tagjai is magyarok voltak... Így a gyermekeim megtanultak magyarul, sőt, még a feleségem is beszéli — ha törve is — csodás, de nehéz anyanyelvünket. De talán genetikailag is bennünk volt ez, így másként nem is történhetett volna! New Yorkban egyébként adottak ehhez a feltételek, hiszen van magyar templom, Magyar Ház stb.
Amúgy, egyetértek azokkal, akik szerint magyar az, akinek fáj Trianon...
— Milyen helyet foglal el az Ön életében Isten, a család?
— Katolikus, istenhívő ember vagyok, s ilyen családban születtem. A napot az Evangéliummal kezdem — az interneten kapott — napi elmélkedéssel és imával... Ez egy bevett szokás nálam, s kvázi szükségem van már erre... Nem tartozom a buzgó hívők közé, inkább a csendes hívők csapatát gyarapítom. Emellett tagja vagyok a Szent István Lovagrendnek, amelyet közel ezer éve alapított nagy királyunk. Mivel ez bizonyos felelősséggel és kötelezettségekkel jár, az átlagembernél talán kicsit aktívabban részt veszek a hitéletben...
Ami a családot illeti, számomra ez Isten legnagyobb áldása! A szüleimtől örököltem a családcentrikusságot, s ezt próbálom belenevelni a gyermekeimbe is...
— És a pénz?
— A pénz számomra egy eszköz — eszköz, hogy megteremtsem a családomnak a jómódot, a kényelmes életet, de úgy, hogy közben ne kényeztessem el őket. Hiszem, hogy a pénz csak akkor boldogít, ha az ember meg tudja osztani ezt másokkal, vagy olyan célokra tudja használni, ami segít az embereknek! Az is meggyőződésem, hogy csak Isten segítségével érünk el mindent... Téved az az ember, aki azt hiszi, hogy ő kreál mindent — az Úristen kreál mindent, csak bennünket használ fel céljai eléréséhez!
— Térjünk vissza Munkácshoz. Tartja-e a kapcsolatot szülővárosával, amelynek díszpolgára? Milyen gyakran fordul meg itt?
— Korábban gyakrabban megfordultam itt, a koronavírus világjárványa miatt azonban úgy egy éve nem tudtam hazalátogatni... De már nagyon vágyok, hiszen családom nagyon aktívan részt vesz az ottani életben!
— Ehhez kapcsolódik a következő kérdésem... Szüleivel annak idején létrehozták a szegény családokat segítő Pákh Sándor Jótékonysági Alapítványt, illetve amelynek köszönhetően 2008-tól ismét védőszárnyai alá vette a várost a Turulmadár. Működik-e az Alapítvány, illetve a többi humanitárius projektje?
— Amíg éltek a szüleim, ők vezették ezt az Alapítványt, s aktívabban foglalkoztak ezzel — minden nyáron ellátogattak Munkácsra, s akár egy-két hónapot is ott töltöttek, személyesen felkeresték azokat, akiket támogatunk. Most viszont már rám, s főleg a bátyámra hárul ez. A rokonságból van ott egy fiatalember, aki a helyszínen foglalkozik ezekkel a kérdésekkel. Jelenleg 80 családot, továbbá betegeket stb. támogatunk, úgyhogy összesen úgy 100 családot segítünk havonta. Emellett támogatunk magyar intézményeket is.
Hálát adok a Jóistennek, hogy lehetővé tette, lehetővé teszi számunkra, hogy segíthessük az elesetteket!
— Végül egy utolsó kérdés. A magyar állam támogatásával Munkácsy Mihály Kulturális Központ létesült a városban, mégpedig az egyik legemblematikusabb épületben. Mennyire tartja fontosnak az ilyen kezdeményezéseket, illetve tudnának-e közös projekteket lebonyolítani itt?
— Tudok erről a fantasztikus projektről, sőt, azt is tudom, hogy egy remek kiállítótermet alakítottak ott ki. Egyértelműen együtt tudunk működni, s a magam részéről azon iparkodok majd, hogy komoly kulturális tartalommal tudjuk megtölteni ezt a Magyar Házat. Nem csak Munkácsy-alkotásaim vannak, ami a gyűjteményem kisebb részét jelenti. A nagyobb részt XIX. és XX. századi magyar művészek festményei alkotják, illetve már a kortárs művészekre is koncentrálok... Lenne tehát mit bemutatnom, illetve a barátaim is szívesen rendelkezésre bocsátanák festményeiket, így akár néhány kiállítást is lehetne tartani a szülővárosom ezen, legpatinásabb épületében! A legfőbb, hogy a helyzet megengedje ezt...
Van eközben egy olyan tervem, ami ennél lényegesen könnyebben kivitelezhető: vásznas másolatokat készíttetek több Munkácsy-festményemről, s ezeket felajánlom a Magyar Ház számára. Reményeim szerint a jövő hónapban már sor is kerül erre. Emellett átgondolom, mivel lehetne még ékesíteni e kulturális központot.
Egyébként jómagam is Magyar Házban gondolkodtam, de a politikai körülmények mindig áthúzták a terveimet. Most mégis sikerült megvalósítani ezt, ami nagyszerű dolog. Meg kell tölteni komoly tartalommal, s én ebben szívesen részt veszek!
