– Kedves művésznő, mesélne arról, hogyan vált énekesnővé? Tudatosan indult ezen az úton, vagy inkább a véletlen hozta így?
– A zenével való találkozásom gyerekkoromban nem volt tudatos: akkor még nem ismertem a vokált vagy az operát, csak az operettet, amit a rádióból hallottam. Már kicsi koromtól szerettem énekelni, és ösztönösen utánoztam a hallott magas hangokat. Szüleim – akiknek szintén nagyon szép hangjuk volt, apám bariton, anyám koloratúra – hamar észrevették a tehetségemet, és elkezdtek támogatni. Bár a falumban, Gáton és később Nagyberegen, tanulmányaim alatt csak korlátozott lehetőségek voltak, a sors úgy hozta, hogy a tehetségem érvényesülhetett. A 10. osztályban a művelődési házban rendezett fellépéseken már tanáraim is felfigyeltek rám. Biztattak, hogy folytassam a pályát, és így kerültem Munkácsra, majd Ungvárra, ahol két éven át intenzíven tanultam a hangképzést és a vokált. Tanárom, Zádor András rendkívüli figyelemmel és kitartással oktatott egészen addig, amíg mindennap a maximumot nyújtottam. A harkovi konzervatóriumi felvételin már magabiztosan énekeltem. Egész pályafutásomra jellemző volt, hogy mindig a fejlődésre törekedtem: sosem voltam elégedett, mindig igyekeztem jobbá válni, és ez a kitartás vezérelt a további sikerek felé.
– Hogyan folytatta a tanulmányait a konzervatóriumban?
– Második évemben a konzervatóriumban már részt vettem a stúdió-előadásokon, ahol a tanuló zenészekből álló zenekar kísért minket, a vokalistákat. Tanáraink nagyon magas színvonalú képzést adtak, és különösen a Harkovi Konzervatórium vonzott, nem Kijev vagy Moszkva, hanem Harkov – a professzor, Veszke Tamara miatt, aki rendkívüli pedagógus volt. Ő már előző tanítványait is a nagy operaházakba irányította, így biztos lehettem abban, hogy a képzése magas szintű. Mindig is fontos volt számára, hogy az operaénekes ne csak technikailag legyen tökéletes, hanem a vokalitását teljesen uralja, hogy a zeneszerzői instrukciókat pontosan megvalósíthassa. A hangképzés és a technika mellett a lelki átélés és a szerepábrázolás is elengedhetetlen: a grófnőt grófnőként, egy paraszti szerepet pedig a megfelelő egyszerűséggel kell énekelni. Veszke Tamara szerint a profi énekesnek a technikai pontosság mellett a szerep lényegét is át kell adnia a hallgatónak, hogy az ária teljesen életre keljen a színpadon. Ez a komplex képesség ötvözi a technikát, az érzelmi átélést és a karakterábrázolást, és ez teszi igazán professzionálissá az énekest ebben a műfajban.
– Az operaénekesi egy nehéz hivatás, az embernek sok különleges tulajdonsággal kell rendelkeznie…
– Ahhoz, hogy valaki teljes odaadással tudjon az operaművészetnek élni, az életben sok mindent fel kell adnia. Az operában a technika mellett a teljes fizikai és szellemi felkészültség elengedhetetlen: a testnek, az idegrendszernek és az agynak tökéletesen kell működnie, hogy gyorsan elsajátíthassa a darabokat. Már másodéves konzervatóriumi hallgatóként lehetőségem nyílt nagy szerepeket énekelni: Smetana Az eladott menyasszony című operájában én kaptam Mazsenka szerepét. Később, amikor Prágában három különböző operaházban is felléptem, ugyanezt a szerepet énekeltem, és érdekes módon a kritikusok szlovák énekesnőnek néztek, ami vicces volt, mert kapcsolódott apám szlovák származásához. A szakmai támogatás kulcsfontosságú volt: az operaház is befogadott, tanulhattam és dolgozhattam, miközben ösztöndíjat és fizetést is kaptam. Negyedéves koromra már az operaházak szigorú törvényei szerint az igazgatók személyesen figyelték a tanulók fejlődését, ami biztosította, hogy a hallgatók a lehető legmagasabb szinten fejlődjenek. Ez az időszak megtanított arra, hogy az operaművészethez nem elég a tehetség: teljes odaadás, kemény munka és a megfelelő mentorok nélkül nincs előrejutás.
– Pályáját azonban Kijevben kezdte.
– Nagyon jó volt az említett törtvény, mert az operaházaknál akkoriban szabály volt, hogy a karmesterek és az igazgatók a nagyvárosi konzervatóriumokba jártak, hogy a legtehetségesebb hallgatókat magukhoz csábítsák. Moszkva ebben mindig előnyben volt, mert a Szovjetunióban rengeteg tehetséget „szerzett meg” korán. Én már 1968-ban, negyedévesként meghívást kaptam a moszkvai, leningrádi és más szovjet operaházakba, Kijev azonban még nem figyelt fel rám. Közben különböző hangversenyeken és versenyeken is részt vettem, ahol a zsűriben Moszkva, Leningrád és Kijev neves professzorai, karmesterei ültek, köztük világhírű énekesek és karmesterek. Egy fiatal karmester, aki 27 évesen a Londoni Szimfonikus Zenekar előtt is vezényelt – Sztefan Turcsak – felfigyelt rám, és felhívta a kultúrminisztert Kijevben, hogy miként lehet, hogy mindenki ismer engem, de ők nem. Ennek hatására kiadtak egy szabályt, hogy aki az adott köztársaságban tanult és kiemelkedő, annak legalább két évig ott is kell dolgoznia.
Így maradtam Kijevben – hála a Jóistennek, mert így közelebb voltam a szülőföldemhez és Európához is. Később számos országba hívtak vendégszereplésre, és mindenhol nagy sikerrel léptem fel, ezért sok helyre vissza is hívtak. De egyre kevesebb időm maradt, mert Kijevben rendkívül elfoglalt voltam.
1968 végén, 24 évesen már a Kijevi Operaház szólistája lettem, és az első évadban négy nagy operaszerepet kellett megtanulnom és színpadra vinnem. Akkor értettem meg igazán, milyen nagy mesterekkel dolgozom együtt. Különösen Turcsak karmester, aki nemcsak kiváló zenész, hanem rendkívüli ember is volt. A professzor azt mondta róla halála után, hogy „nemcsak zseniális muzsikus volt, hanem zseniális ember is”. Nagyon nehezen viseltem, amikor olyan fiatalon elment. Minket zeneileg és emberileg is összekötött valami különleges harmónia. Olyan operákat vezényelt, amelyekben a zenei finomság és az érzelmi mélység volt a lényeg – például a Tosca, az Álarcosbál, az Anyegin. Ezekben gyakran én énekeltem a főszerepeket.
Kevés közös koncertünk volt, de egy különösen emlékezetes maradt számomra: az a szólóestem, amelyet ő vezényelt. Az a fellépés igazi ünnep volt – nemcsak nekem, hanem mindenkinek, aki ott volt. A kollégáim a mai napig emlegetik, hogy amit azon az esten végigcsináltam, azt kevesen tudták volna.
Számomra különösen nagy kihívás volt, amikor Sosztakovics Katyerina Izmajlova című operájában négy napon át – minden áldott nap – ugyanazt a szerepet kellett előadnom. Sok énekes ilyenkor hang nélkül marad, de én teljes erőbedobással végeztem a feladatot. Ez már a Szovjetunió megszűnése után történt, amikor a művészek szabadon felléphettek külföldön is. Ezt a szerepet az Operaházammal Svájcban és Németországban adtam elő, a négy felvonást négy egymást követő napon. Ha valaki ért a művészethez, az tudja, mekkora teljesítmény ez. Ez a kihívás és az eredmény rendkívül fontos állomása volt a pályámnak.
– Bárki, aki meghallja azt a nevet, hogy Cipola Gizella, ha mást nem is, egyvalamit biztosan tud róla: A világ legjobb Pillangókisasszonyává választották.
– A Szovjetunióban mindig belső válogatóversenyeket tartottak, mielőtt valakit nemzetközi megmérettetésre engedtek volna. Négy alkalommal hallgattak meg, és mind a négyszer én lettem az első, de nagyon nehezen engedtek ki Japánba. Úgy magyarázták, hogy ha én megyek, elnyerném az első helyet, és a többiek lehetősége csökkenne. Én spintoszoprán vagyok, ez a dramatikus szopránok közé tartozik, amely a világszínvonalú operákhoz a legértékesebb hang, mert minden zeneszerző ezt a hangot írja meg leginkább. Meggyőződésem volt, hogy függetlenül a származásomtól, a Szovjetuniónak a legjobb képviselőt kell küldeni, így végül a moszkvai konzervatórium professzorai is támogatták, hogy menjek. A belső verseny után végül a szovjet kulturális miniszterhez kellett mennem engedélyért. Hála Istennek, számos nehézség után engedélyt kaptam, és így kijuthattam Tokióba. A nemzetközi verseny nagyon kemény volt: minden versenyen más-más dalt kellett énekelni, a zongorakísérő pedig az Operaház főzongoristája volt. Az utolsó fordulón már a világ legnagyobb operaénekesei, köztük Maria Callas és Di Stefano is jelen voltak, de én sikeresen teljesítettem minden feladatot. Ezáltal négy óriási kupát nyertem, és 1968-ban én lettem A világ legjobb Pillangókisasszonya. Ezen a képen is látható (mutat a képre – a szerk.) a kimonó, amit külön nekem készítettek – aranyszállal, kézzel hímezték, teljes egészében kézimunka – tizenöt kilót nyom. A kimonó és az összes többi dísztárgy, amit akkor kaptam, jelenleg Kijevben, a múzeumban található.
– Mi történt a verseny után?
– A verseny után a Metropolitan Opera igazgatója személyesen megkeresett, és felajánlotta, hogy öt évre szerződést köt velem. Minden el volt intézve – a nagykövetünk is segített, aki akkor Japánban képviselte a Szovjetuniót. Már majdnem aláírtuk a szerződést, de amikor hazajöttem, Moszkvában valakik – akiknek talán nem tetszett a sikereim gyorsasága – közbeléptek. Nem volt mögöttem senki, semmilyen támogatás, sem elölről, sem hátulról. Mindent magamnak kellett elérnem. A Jóistennek hála, megáldott olyan tehetséggel, hogy tudtam boldogulni így is. De ez a dolog – hogy végül nem engedtek ki, és így nem kerülhettem a Metropolitanbe – nagyon mélyen megsebzett. Nem is egyszerűen fájt, hanem mintha kettétört volna bennem valami. A sorsomban játszott rossz szerepet ez a döntés. A pályám ugyan nem tört meg, de az életemben ez maradt az egyik legnagyobb csalódás.
Én lettem volna az első szovjet énekes, akit a Metropolitan meghívott. Talán éppen ezért nem engedték. Akkoriban ilyen világ volt – senki nem tudott semmit tenni ellene. De hála Istennek, sok más országban felléphettem, és mindig szeretettel fogadtak. Azt hiszem, végül is többet vendégszerepeltem, mint bárki más az Operaházból.
– Művésznő, volt-e olyan álomszerep, amely nem valósult meg?
– Bizony, hogy volt. Nagyon is volt. Sajnos azért nem valósulhatott meg, mert meghalt a férjem. Ő álmodta meg nekem Giordano Fedora című operáját. Azt szerette volna, ha én éneklem el a főszerepet. Én is nagyon vágytam rá, minden porcikámmal készültem volna rá. De a sors közbeszólt. A férjem nagyon fiatalon hunyt el. Úgy élt, mintha érezte volna, hogy kevés ideje van: annyi mindent elvállalt, annyit dolgozott, soha nem fáradt el. Más karmesterek mondták is: „Mi egészségesen sem tudnánk végigvezényelni egy operát olyan energiával, mint ő betegen.” Túlhajtotta magát, de végül nem ez okozta a bajt. Egy baleset érte – egy ütés a homlokánál –, és akkoriban még nem voltak olyan orvosi eszközök, mint ma. Sajnos az agya megsérült, és nem tudták megmenteni. Én akkor 44 éves voltam, ő 50, nagyon fiatalon ment el. Az emléke örökre velem marad. Az Operaházból 50 éves koromban léptem ki. Nem azért, mert elfáradtam, hanem mert amikor kimentem a színpadra, és megláttam a karmesteri pultot, összeszorult a torkom. Olyan volt, mintha újra és újra elveszíteném őt. Nem akartam, hogy ez a fájdalom végképp felemésszen, így inkább elengedtem a színpadot.
– Jelenleg szülőfalujában, Gáton él, azonban – ahogy láttuk is – nem unatkozik.
– Én mindig teljes erővel adtam magam a színpadon: nem tudtam „fél szívvel” énekelni. A francia mondás szerint, ha az ember nem éli bele teljesen magát a szerepébe, az nem igazi éneklés. Én mindig átéltem mindent, amit énekeltem – talán ezért is viselt meg annyira. A szívem is jelezte, meg a hátgerincem is megsérült. A légzés, amit egy operaénekes használ, nem olyan, mint a hétköznapi emberé: amikor percekig kell kitartani a hangokat, és közben drámai érzelmeket közvetíteni, az hatalmas fizikai igénybevétel. Ez végül utolért engem is. Aztán úgy éreztem, ideje hazatérnem. A rokonaimmal ritkán találkoztam, és anyukám halála után még kevesebbet jártam haza. Őszintén szólva, nem is voltam „hozzájuk szokva”, ők sem hozzám. Nem volt kire támaszkodnom, és már nem is vágytam arra, hogy újra tanítsak. A konzervatóriumból is eljöttem – ott nem tudtam úgy tanítani, ahogy én hittem, hogy kellene. Mindenki hozzám akart járni, de ez sokaknak nem tetszett, és nem akartam újra versengésbe keveredni.
Most itt vagyok otthon, Kárpátalján. Itt él mellettem a keresztfiam, az idősebb bátyám fia. És tudják, Kárpátalja a világon egyedülálló hely. Az itteni emberek nem tudnak másra hagyatkozni, csak magukra. Azt szoktam mondani: „Mi kárpátaljaiak vagyunk – ne szóljanak bele!” A történelem során mindig más uralkodott felettünk, mindig más diktált, de az itteniek soha nem adták fel. Ez a nép megtanult önállóan élni – vetni, aratni, dolgozni, küzdeni.
– Hogy telik egy napja, művésznő?
– Azt el sem tudom mondani! Mert amikor felkelek, az első gondolatom már az, hogy „na, mit is csináljak ma?”.
– Szeret a kertben foglalatoskodni?
– Azt mindig, persze! Kimegyek, és rögtön neki is állok. Hát azért olyan gyönyörűek a rózsáink! De bizony ezzel irtó sok munka van – tudjátok meg. Most, az én éveimben, már nem is olyan könnyű. De hála a Jóistennek, nagy baj nincs, a kicsikkel pedig mindig megbirkózunk.
– Akkor mondhatjuk, hogy boldog ember?
– Én boldog vagyok. Nem nézve arra, hogy – ahogy Goethe írta – „öröm és bánat mindig egymás mellett jár”. Nálam is így volt. Képzeljétek el: amikor megnyertem a legnagyobb versenyt, este felhívtam a szüleimet, hogy elmondjam a jó hírt. Még aznap éjjel, a vonaton hazafelé, hirtelen nagy rázkódás ébresztett fel, mintha vihar lett volna odakint. Abban a pillanatban halt meg az apám. Az anyám később mondta: „Tudtam, hogy akkor történt.” Látjátok, ilyen dolgok is voltak az életemben…
– Ilyen történetekből biztosan sokat írt már le a könyvében. Hogy halad vele?
– Írom bizony, de nem tudom, mikor lesz kész! Egy ilyen életet nem lehet csak úgy leírni – se egy hónapot, se egy napot abból, ami akkor történt. Éjszaka is felébredek, és jönnek a szavak, olyanok, amiket soha nem használtam, mégis érzem, hogy odavalók. Akkor gyorsan beírom, keresem, melyik évhez tartozik. Egy baj van: soha nem vezettem naplót. Nem is gondoltam, hogy egyszer majd ennyire fontos lesz. Mert tudjátok, én soha nem voltam olyan, hogy mindent lefényképezzek vagy felírjak. Minek? Az önbizalom bennem volt mindig. Nem nézve, hogy mellettem nagy énekesek voltak, én csak tettem a dolgom. Most már őket is hallgatom – meg magamat is! Akkoriban még nem is lehetett. Most meg a technika olyan csoda, hogy mindenkit meghallgathatsz.
– Szokott még énekelni?
– Ó, nem! Már csak akkor, ha tanítok. Online tanítok tenoristákat, és ha valamit nem értenek, hát akkor megmutatom nekik, hogy kell.
– Tehát még mindig tanít?
– Persze! Nagyon kell a jó énekes, és ez engem is ébren tart. Mert amíg ezzel foglalkozom, addig benne vagyok az életben. Nincs olyan, ami ebből kimozdítana.
– Van kedvenc éneke vagy darabja?
– A kedvencem például a Bokrétát kötöttem – az egy gyönyörű dal. Meg is található az oldalamon.
– Mit üzenne a mai fiataloknak?
– Azt, hogy legyen céljuk az életben. Tudni kell, mihez húz az ember szíve, mert csak akkor lehet igazán boldog. Akár anya akar lenni, akár művész, zeneszerző vagy énekes – abba teljesen bele kell adnia magát, és sokat kell érte dolgozni. Ehhez áldozatok kellenek. Ha nincs segítség, sok mindenről le kell mondani, mert mindent nem lehet egyszerre. A szerelem önmagában nem elég – az igazi boldogság a tiszteletben és a megbecsülésben van. Meg kell gondolni, kivel akar az ember együtt élni, mert az elválás soha nem hoz boldogságot. Az életben a kitartás, a hit és az egymás iránti tisztelet a legfontosabb.
