Nagypéntek a húsvéti szent háromnap második napja, a keresztény liturgikus évkör legszentebb napjainak egyike. A keresztény világ ilyenkor Jézus Krisztus kereszthalálára emlékezik.
Az Ószövetség lapjain nagyon sok Jézusra vonatkozó próféciát olvashatunk, melyek az Üdvözítő élete során rendre meg is valósultak. A kinyilatkoztatás első szent könyve így „alapozza meg” a Megváltó eljövetelét. Izajás, vagy más néven Ézsaiás próféta könyvében például a nagypénteki eseményekre vonatkoztatható próféciákat találhatunk.
A rabbinikus hagyomány szerint a királyi családból származó próféta nagyjából hétszáz évvel Jézus előtt élt Jeruzsálemben.
Fellépett kora hamis istenekre építő bálványkultusza ellen, bírálta az akkori erkölcstelen életvitelt és formális vallásosságot, s azt hirdette, hogy az embereknek vissza kell térniük Istenhez – mindezek alapján akár még modern próféta is lehetne, hiszen napjainkat is hasonló kísértések uralják.
Izajás szerint Isten szolgája a szenvedésével nyújt engesztelést a bűnökért. A próféta által használt Isten báránya kifejezés Jézus egyik biblikus neve, amit Keresztelő Szent Jánostól kapott.
János evangélista a keresztelőre utalva azt írta: „Másnap, amikor látta, hogy Jézus feléje tart, így szólt: Nézzétek, az Isten Báránya! Ő veszi el a világ bűneit. Róla mondtam: A nyomomba lép valaki, aki nagyobb nálam, mert előbb volt, mint én. Én sem ismertem, de azért jöttem vízzel keresztelni, hogy megismertessem Izraellel. Ezután János tanúsította: Láttam a Lelket, amint galamb alakjában leszállt rá a mennyből, s rajta is maradt. Magam sem ismertem, de aki vízzel keresztelni küldött, azt mondta: Akire látod, hogy leszáll a Lélek s rajta is marad, az majd Szentlélekkel fog keresztelni. Láttam és tanúskodom róla, hogy ő az Isten Fia” (János 1, 29-34).
Mindez Jézus nyilvános fellépésének az elején történt. Nagypéntek pedig a végén.
Így fog kezet egymással a kezdet és a vég, az alfa és ómega, melyről A jelenések könyve írja: „Én vagyok az Alfa és az Omega, kezdet és vég, ezt mondja az Úr, a ki van, és a ki vala, és a ki eljövendő, a Mindenható” (Jelenések Könyve 1:8).
Nagypéntek ugyanis Jézus kínszenvedését, kereszthalálát és eltemetését tárja elénk, a keresztény liturgiában a húsvéti szent háromnap (Sacrum Triduum Paschale) második napja, egyúttal pedig az egyházi liturgikus évkör legcsendesebbje.
Ilyenkor néma minden ajak. Még a harangok is elnémulnak, közkeletű elnevezéssel Rómába szállnak. Ilyenkor nincs szentmise, csak igeliturgiát mutatnak be a minden díszétől megfosztott oltár előtt.
Ezt a napot a Golgota misztériuma uralja.
Mi történt nagypénteken?
Lukács evangélista tanúsága alapján haladjunk végig a Biblia lapjain olvasható események során: „Pilátus ismét összehívta a főpapokat, a véneket és a népet, s így szólt hozzájuk: Elém vezettétek ezt az embert, mint a nép lázítóját. Jelenlétetekben kihallgattam, de az ellene felhozott vádak közül nem találtam egyben sem vétkesnek. És Heródes sem, mert lám, visszaküldte hozzám. Láthatjátok, semmi olyat nem követett el, amiért halált érdemelne. Megfenyítem hát, és szabadon bocsátom” (Lukács 27,16).
Jézust mégsem engedték haza a római katonák, hiszen a helytartói palota udvarán egybegyűlt nép, amely hat nappal korábban, virágvasárnap még azt kiáltozta, hogy „Hozsanna Dávid fiának”, most azt kiáltozta: „Vesszen el! Bocsásd szabadon Barabást!” – azt az embert, aki Máté evangélista szerint „hírhedt” rab volt, és akit Márk evangélista a lázadók közül való gyilkosnak, János evangélista pedig gyilkosnak nevezett.
Pilátus ennek már nem mert ellenállni és „kiszolgáltatta nekik akaratuk szerint”. Ez a döntés juttatta Jézust a Golgotára.
Adjuk vissza a szót Lukácsnak: „Jézust a katonák elvezették. Útközben szembe jött velük egy Cirénéből való, Simon nevű férfi, aki éppen a vidékről jött a városba. A katonák kényszerítették Simont, hogy vigye a keresztfát Jézus után.”
A szent szerző azt is leírta, hogy „A katonák Jézussal együtt két bűnözőt is elvezettek, hogy őket is kivégezzék. Amikor megérkeztek arra a helyre, amelyet így neveztek: Koponya, ott Jézust keresztre feszítették. Ugyanezt tették a két bűnözővel is. Egyiküket Jézus jobb oldalán, a másikat a bal oldalán feszítették meg. Azután Jézus ezt mondta: Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, hogy mit tesznek!”
Jézus halála kapcsán ez olvasható Lukácsnál: „Délben elsötétült az ég, és délután három óráig sötétség borította az egész földet, mert a Nap elhomályosult. A Templom belsejében a függöny kettéhasadt. Jézus felkiáltott: Atyám, a kezedbe teszem le szellememet. Amikor ezt kimondta, meghalt.”
Csakhogy itt nem ér véget a nap történése, hiszen a júdeai Arimátia városából származó József, aki a főtanács tagja volt, Pilátushoz ment, és engedélyt kért tőle, hogy Jézus holttestét eltemesse a közelben lévő, még üres sziklasírba. Lukács ezt így írja le: „Levette a keresztről a testet, vászonba tekerte, és elhelyezte egy sziklasírba, amelybe még senkit sem temettek. Ez az előkészület napjának végén történt, és már közel volt a szombati ünnep kezdete. Az asszonyok, akik Galileától kezdve követték Jézust, Józseffel mentek, látták a sírt, és azt is, hogyan helyezték el a sziklasírba Jézus testét. Azután hazamentek, és előkészítették az illatszereket, amelyeket temetésnél szoktak használni. A szombat ünnepén azonban otthon maradtak a Törvény parancsa szerint.”
Megrendítő, drámai történet. A teremtett világ fiai megölték teremtőjük fiát, az Atya Isten fiát, a második isteni személyt.
Csakhogy a történet nem ezzel zárul. Jézus ugyanis harmadnapra feltámadt.
„Harmadnapra legyőzte a halált. / Et resurrexit tertia die.” (Pilinszky János: Harmadnapon).
Úton vagyunk húsvétvasárnap, a megváltásunk beteljesedése felé.
A képen: Munkácsy Mihály: Krisztus Pilátus előtt (Forrás: Wikipédia)
