Megtört a korona terhe alatt, kifosztott országot hagyott örökségül IV. László

A Bihar megyei Körösszeg váránál 732 évvel ezelőtt, 1290. július 10-én lett gyilkosság áldozata az utolsó előtti Árpád-házi királyunk, IV. László. A fiatalon, mindössze 28 éves korában elhalálozott uralkodó tízévesen került a trónra. Belső ellenségei – több főúri család –, valamint az egyház és a kunok viszonyának tisztázása megnehezítette uralkodását, a megoldásokat hiába kereső László egy politikailag instabil országot hagyott örökségül.

A bárók játékszereként

László 1262-ben született a későbbi V. István magyar király és felesége, Kun Erzsébet gyermekeként, IV. Béla unokájaként. A fiúnak ekkor már öt nővére volt, így szülei örömmel vették fiuk érkezését.

A trón várományosa idejekorán belecsöppent az események sűrűjébe, hiszen apja és nagyapja egymás ellen dúló fegyveres harcai közepette került először fogságba Sárospatak várában.

A kor szokásai szerint igen hamar házas ember lett, 1270-ben politikai érdekekből kellett elvennie a nápolyi-sziciliai király hasonlóképpen gyermek lányát, Izabellát, akinek László a későbbiekben sok fájdalmat és megaláztatást okozott.

Édesapja halála után, 1272-től a tízéves magyar király hosszú ideig tehetetlen bábként vergődött a királyság báróinak kezei között úgy, hogy mindeközben édesanyja, az özvegy királyné is részt kívánt a hatalomból.

Erzsébeten kívül a hatalmi játszma szereplője volt a Lászlót még apja életében foglyul ejtő, majd a királlyá koronázását elősegítő Gutkeled nembeli Joachim és a vele szövetkező Kőszegi Henrik, valamint a velük rivalizáló Csákok „pártja”, és annak vezetői, Máté és Péter.

A főurak kötélhúzása öt évig tartott – nem véletlenül hívják az 1272–1277 közötti időszakot a feudális anarchia korának –, mindez idő alatt László több ízben cserélt „gazdát”, ezzel együtt pedig az országos vezető testületek és tisztségek, a Királyi Tanács összetétele szinte félévente cserélődött.

Tetézte a nehézségeket, hogy a nagyratörő cseh uralkodóval, az éppen közép-európai birodalmat építő II. Ottokárral kiéleződtek az ellentétek: a terjeszkedő király alkalmasabb időszakot nem is találhatott volna a belviszályoktól gyengített Magyar Királyság megtámadására és a nyugati vármegyék feldúlására. 

Úgy tűnt, a zűrzavaros állapotok 1277-ben véget érnek, miután a társadalmi csoportok elégedetlensége olyan mértéket öltött, hogy Rákoson összegyűlve egyértelműsítették, véget kell vetni a bárói csoportok haszonszerző országrombolásának.

A rendi gyűlés csírájaként értelmezhető összejövetelen – amelyen részt vettek egyháziak, bárók, nemesek és kunok egyaránt – megeskették a 15 évesen ekkor nagykorúsított ifjú királyt, hogy erélyesen fog fellépni az „ország meggyalázói és pestisesei” ellen. Az ország kormányzását IV. László immár gyám nélkül a maga kezébe vehette, ígérete pedig semmi jót nem sejtetett a hatalomvágyó kiskirályok számára.

A nagykorúsított király

A következő évek a királyba vetett várakozások beigazolódásának jegyében teltek, de nemcsak a belső hatalmat sikerült megtisztítani egyes magánérdekektől: I. Rudolf és IV. László csapatai döntő vereséget mértek II. Ottokár hadaira 1278-ban a morvamezei Dürnkrutnál.

László a csatában – amelyben a cseh király is meghalt – számottevő segítséget nyújtott szövetségesének a győzelem érdekében; ezután kezdődött meg a Habsburg család felívelő, birodalomépítő története.

A központi hatalom megszilárdítása azonban nem volt hosszú életű, ebben pedig nem kis szerepe volt az 1279-ben az ország területére érkező Fülöp fermói püspöknek, aki pápai követként jött annak érdekében, hogy az egyház ügyeit rendezze a korábbi években felforgatott királyságban.

Fülöp ragaszkodott a kereszténytől idegen, nomád és pogány életformát gyakorló kunok megregulázásához, noha ők számítottak az uralkodó egyik legfontosabb támaszának, ráadásul László édesanyja révén maga is kun származású volt. 

A legátus hittérítő buzgalma a kunkérdést törvények kiadásával kívánta rendezni, amelyek a keresztény hit felvétele mellett többek között letelepedésük kötelezettségéről szóltak. László vonakodott végrehajtani ezeket, miután a kunokban gyanakvást és ellenérzést kiváltó törvények azt is jelentették, hogy elveszíti addigi legszilárdabb haderejét.

Fülöp válasza sem késett sokáig, Lászlót engedetlensége miatt kiközösítette az egyházból, az országot pedig egyházi átokkal sújtotta. A fiatal uralkodó vergődése tehát folytatódott: ekkor azonban már nem a bárói csoportosulások között őrlődött a király, hanem egy olyan választás elé került, amelyben nem tudott döntést hozni.

László a választás súlya alatt megrogyva a továbbiakban hirtelen, át nem gondolt lépésekkel rontotta saját és országa helyzetét. Előbb kényszerhelyzetben megalázkodott Fülöp előtt, majd elraboltatta őt és átadta a kunoknak, mire ezért a bárók a királyt ejtették foglyul. A formális békekötés és a gyors szabadulás ellenére nyugalom továbbra sem köszöntött az országra.

A kunok lázadásai állandósulni látszottak, az 1282-es hód-tavi csatában (a mai Hódmezővásárhely közelében) fegyverrel kellett az uralkodónak engedelmességre bírnia őket. Közben több, addig hű embere fordított hátat neki, kiújultak a feszültségek a Kőszegi családdal is, így László újra a hetvenes évek viszontagságai között őrlődött

A külső támadásra sem kellett sokat várni, de ezúttal nem a csehek, hanem 1285-ben a tatárok törtek be az országba. A második tatárjárás ugyan jóval kevesebb pusztítással járt az 1241–1242-esnél, de a király renoméját tovább csorbította az a híresztelés, amely szerint ő maga hívta be az ellenséges hadakat, hogy saját hatalmi bázisát növelje. László életformája mindeközben kezdett olyan irányt venni, amellyel rászolgált a „Kun” jelzőre.

Kun szeretők és a szomorú vég

A magyar uralkodó az 1280-as évektől egyre gyakrabban időzött a nomád kunok társaságában, akik a hód-tavi csata után kénytelenek voltak behódolni neki. Viseletük és szokásaik átvétele mellett szívesen múlatta az időt kun ágyasai körében, akik közül ismert Édua, Mandula és Köpcsecs nevű szeretője.

Nem elhanyagolható tény, hogy Lászlónak Anjou Izabella révén törvényes felesége volt, fiúgyermekük azonban nem születt, így a dinasztia fennmaradásáért aggódók rosszallva nézték a király kicsapongásait.

A király nemcsak hogy tartózkodott feleségétől – egy ízben a bárók nemes egyszerűséggel összezárták hitvesével a trónörökös biztosítása érdekében, mindhiába –, de meg is alázta Izabellát, amikor bezáratta őt a Nyulak szigetén található apácakolostorba, a királynéi javakat pedig Éduának adta.

Elérkezett az a pillanat, amikor az uralkodóra királyságának fő ellenlábasaként tekintettek. Lodomér esztergomi érsek kiközösítette az egyházból, Rómában már a keresztes hadjárat meghirdetésén gondolkodtak, László pedig rövid ideig ismét bárói „felügyelet” alá került.

A király természetesen fogadkozott, de Lodomér érsek szavaival élve „csalárd szemeiből, mit csak nehezen tud észrevenni a keresztényi egyenesség, csodás mesterséggel bőséges könnyeket ontott,…”, ígérgetett, hogy kíséretét elbocsátja, a pogány szokásokat elveti és visszatér „a katolikus viselkedés becsületes formájára”. László azonban rövid időn belül megszegte fogadalmait.

Gondolkodásáról sokat elárul az 1289-ben Habsburg Albert osztrák és stájer herceg, valamint a Kőszegiek között kitört háborúban tanúsított viselkedése. A király nem lépett fel az országba betörő és várakat elfoglaló Habsburg herceg ellen, mintegy bosszút állva a számára sok kényelmetlenséget okozó Kőszegi családon. Ekkor már Lodomér érsek sem vetette el azt a gondolatot, hogy ideje lenne uralkodót cserélni az országban, s erre velencei András herceg lenne a legalkalmasabb jelölt.

A terv kivitelezésére nem volt szükség, ugyanis 1290. július 10-én Körösszegen álmában halálos merénylet vetett véget László dicstelen uralkodásának. Halálának körülményeiről keveset tudunk, gyilkosai minden bizonnyal kunok voltak (Árboc, Törtel, Kemence), akikkel később utolsó nádora, Mizse, annak testvére, valamint Édua bátyja, Miklós számoltak le.

Nem kizárt, hogy a merénylőket felbérelték – utólag sokan a körösszegi vár urára, Borsa Kopaszra gyanakodtak –, de az is lehetséges, hogy a kunok tartottak attól, hogy László a viselkedésével egy ellenük indított keresztes hadjáratot provokál. 

A jobb sorsra érdemes, tragikus életű IV. Kun Lászlót mindössze 28 évesen érte a halál. Noha merényletének háttere még ma sem tisztázott, az ország lakossága annak ellenére fogadta megkönnyebbüléssel halálának hírét, hogy a trón betöltésének problémája újabb nehézségeket jelentett a Magyar Királyság számára.

A képen: IV. László és gyilkosai a Képes krónikában