Kopriva Attila: „…mindig arra törekszem, hogy végül az alkotás „én legyek”, hogy tartalmilag hiteles Kopriva-kép legyen”

– Mikor jött a festészet?

– Úgy hiszem, az embert gyermekkorában, amikor először rajzolni próbál, az inspirálja, hogy képes nyomot hagyni maga után, és képes teremteni. Én is valahogy így voltam ezzel. Sokat rajzoltam, másoltam dolgokat, és érdekes volt számomra, hogy lehet egy-egy kompozíciót szebbé, érdekesebbé tenni. Tehát a rajzolás, és a festészet már gyermekkoromban érdekelt.

– Emlékszik az első alkotására, amelyre azt mondta, hogy igen, ez már jó.

– Én csak arra az időszakra emlékszem, amikor a barátaim elutaztak az úttörőtáborba, és nem volt kivel játszanom (ötödikes voltam akkor), ezért a nyarat rendszeres rajzolással töltöttem, könyvekből másoltam képeket. Később pedig hiányzott már ez a tevékenység, és annyira az enyém lett, hogy létezni sem tudtam e nélkül. Nyolcadikos voltam, amikor nevelőapám elvitt a festőiskolába, és ott azonnal a harmadik osztályba vettek fel. Két év elteltével felvételiztem az Ungvári Képzőművészeti Szakközépiskolába, utána a Lembergi Akadémián tanultam, azt 1997-ben fejeztem be. Még abban az évben munkába is álltam a Munkácsi Technológiai Főiskolán, rajz- és kompozíciótanárként dolgoztam.

– Mind a mai napig ott dolgozik?

– Nem, 2005-ben váltottam munkahelyet, a Kárpátaljai Képzőművészeti Főiskola (most Kárpátaljai Képzőművészeti Akadémia) képzőművészeti tanszék vezetője lettem, mely Munkácson üzemelt. De a kollégáimmal együtt kialakított részleg sajnos két évvel ezelőtt megszűnt, így azóta az akadémia képzőművészeti tanszékének vagyok a vezetője Ungváron. 2005-ben a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskolán is óraadó tanárként munkába álltam, ahol máig nagy örömmel dolgozom.

– Tanárként hogy veszi észre, a mai fiatalok, a tanítványai miképpen viszonyulnak a képzőművészethez?

– Teljesen másképp. Amikor én voltam fiatal, arra törekedtünk, hogy akadémista szinten próbáljuk a látott reális formákat átadni, az volt a cél, hogy az minél profibban sikerüljön. A mostani fiatalság inkább a trendeknek megfelelő kompozícióknak, stilisztikáknak próbálnak megfelelni, s úgy festik le a látottakat, ahogy senki más nem látja. És ez nagyon jó, mert modern világban élünk, így modernül kell gondolkodni.

– Türelmes a tanítványaival?

– Úgy hiszem, egy pedagógusnak a legfontosabb erénye a türelem. Ez is egy művészet, kivárni, hogy mi lesz a diákból, mert sok tanár úgy áll hozzá, hogy nem navigálja a diákot, hanem próbálja befolyásolni. Én egészen máshogy közelitem meg az oktatási formát, igyekszem teret adni a tanítványaimnak.

– Az ön tevékenységébe, magába a művészetbe belefér a halogatás?

– Igen. Nem sietem el a dolgokat, mindig elrakom az ötleteimet, és amikor úgy érzem, hogy már megért bennem a kompozíció, akkor kezdek dolgozni, akkor viszont már gyorsan, mindent beleadok. Amikor megrendelést kapok, olyankor is képes vagyok az utolsó napig halogatni, mert szükségem van rá, hogy teljesen megérjen bennem az ötlet, a tartalom, a forma.

– Olyan szokott lenni, hogy éppen nincs ihlete, ezért napokig, esetleg hetekig nem fest?

– Persze, megtörténik, de olyankor feszültebb vagyok, mert arra várok, hogy eljöjjön a pillanat, amikor megjön az ihlet, mert már muszáj alkotni, valami szépet, valami érdekeset. De néha előveszem a ceruzát és csak rajzolok, céltalanul, nem tudom, lesz-e belőle valami, így néha a tudatalatti dolgokat is mozgósítani tudom.

– Hogy áll a pontossággal?

– Igyekszek pontos lenni, persze van, hogy elkések, hiszen ember vagyok, de mindig arra törekszem, hogy ne várassak meg másokat.

– Maximalistának tartja magát?

– Igen. Amikor nem vagyok megelégedve a munkámmal, akkor azt az alkotást nem állítom ki, addig pórbálok rajta még dolgozni, amíg olyanná nem válik, amit elképzeltem. Sőt, amikor már elkészültem vele, még akkor is félrerakom, és még mindig arra törekszem, hogy végül az alkotás „én legyek”, hogy tartalmilag hiteles Kopriva-kép legyen.

– A kezdetektől napjainkig változott a festészeti stílusa?

– Folyamatosan változik. Minden művésznek vannak bizonyos ciklusai, amikor megfogalmazódik valami ötlet, s valami újat akar alkotni. Ez egy normális folyamat, és nálam ez hála Istennek gyakran előfordul. A diákjaimnak ezt úgy szoktam elmagyarázni, hogy felteszem nekik a kérdést: szerettek-e mindig egy ruhát viselni? Ugye hogy nem. A változás kell, és az ember szeret is változni, sokszor a frizuráját is megváltoztatja, akkor a művész miért ne változna? A művészetnek ebben van az érdekessége, hogy mindig új arccal rukkol elő, s nem szabad félni a változástól, bele kell vágni valami újba.

– Ha már az újról beszélünk. Ha új emberekkel ismerkedik meg, őket hamar kiismeri?

– Ha értékelni kellene azt, hogy milyen emberismerő vagyok, közepesnek mondanám magam. Szeretem az embereket, többnyire bízom is bennük, persze voltak már csalódásaim, de az ember mindig tanul.

– Sértődékeny?

– Igen, de sikeresen leplezem. A sértődéssel mindig úgy vagyok, hogy az az én magánügyem, de igyekszem ezt fejben és lélekben rendbe rakni.

– Sok barátja van?

– Igen. Vannak gyermekkori barátaim, új barátaim, s sok közös van bennünk, gondolok itt közös értékekre, így nagyon jó a kapcsolatunk, az együttműködésünk, sok a közös téma. Ezenkívül számos közös programunk is van, sokszor utazunk más országokba, és nyilvánvaló, hogy a külföldi utazások során is dolgozom. Egyszer még a családdal el szeretnék jutni Skóciába, Ausztráliába.

– Már ha felhozódott a család. Mit lehet róluk tudni?

– Azt mondhatom, hogy ők a fő „alkotásaim”: a gyermekeim és a drága feleségem. Ha a művésznek egy jó háttere van, akkor nagyon jó dolga van. Szerintem az én feleségemnek sem könnyű, ugyanis egy művésszel együtt élni, aki sokat utazik, sosem egyszerű. De ő megértő, és ez tudja igazán összetartani a családot.

– Gondolom, a gyermekei már kirepültek a családi fészekből.

– Így van. Nikolett a tavaly fejezte be a Pázmány Péter Egyetem bölcsészet-tudomány esztétika szakát, ő már dolgozik. A legnagyobb örömömre a művészi véna benne is ott van, verseket ír. A fiunk, Zoltán az ELTE-n harmadikos.

– Milyen nélkülük az élet?

– Néha unalmas, és hiányoznak, de végül is ez a természetes, ez az élet rendje, hogy ők is kialakítsák a saját életüket. A technikának köszönhetően minden nap tudunk kommunikálni, ami nagy szerencse. De havonta hazajönnek, az ünnepekre feltétlen, olyankor együtt a család, meglátogatnak a rokonok is, ami a legjobb érzés a világon. Szívem szerint szeretném, ha tanulmányaik befejezése után hazajönnének, de visszatartani sem szabad a fiatal erőt, hiszen már nekik is vannak terveik, azok teljesítésében nem akarom őket gátolni.

– Önnek a festészet több mint hobbi. Mi az, ami igazán kikapcsolja?

– Nagyon szeretek úszni, de egy jó séta is ki tud kapcsolni vagy az erdőben, vagy a hegyekben. Szeretek a hegyekben barangolni, de az az emberek nélkül mitsem ér. Én a festményeimen is mindig úgy próbálom megörökíteni a tájat, amikor embert is látok benne. Szeretek az emberekkel beszélgetni, az egyszerű parasztokkal, bennük van a legmélyebb bölcsesség, amit valaha tapasztaltam. Ettől ihletet kapok, ezért a vásznaimon is megjelennek.

– Van olyan dolog, amitől fél?

– Igen, van. Főleg attól félek, hogy az emberek ne váljanak végképp olyanná, hogy az érdekek kerekedjenek felül az értékeken. Ez számomra egy erős jel, hogy ekkor már baj van. Sajnos a mai társadalomban minél tovább, annál jobban látom ezt a problémát, amikor nemcsak a kultúrától, hanem az értékektől is eltávolodunk, és egy olyan olcsó és virtuális világban élünk, ami semmit nem hoz. Emiatt nemcsak félni, de aggódni is szoktam, de mindezektől függetlenül igyekszem határozottnak tűnni.

– Ha újra kezdhetné, van, amit másképp csinálna?

– Néha elgondolkozom, hogy helyesen döntöttem-e, vagy helyesen csinálok-e valamit, sokszor előfordult, hogy úgy éreztem, másképp kellett volna. Ám úgy hiszem, a tévedéseket, a hibákat az idő gyógyítja a legjobban.

• Kopriva Attila festményei