Kárpátalján a fák magyarul beszélnek

Matl Péter munkáiból nyílt kiállítás a napokban Kijevben. Önmagában – figyelembe véve a főváros pezsgő művészeti életét – akár mindennapi eseményként is felfogható, ameny­nyiben általánosságokban viszonyulunk a hasonló rendezvényekhez. Van azonban két tényező, ami miatt, legalábbis számunkra, Ukrajnában élő magyarok számára, ez a hír kiemelkedik az átlagos események sorából. Az egyik, hogy nem mindennapi művészről van szó, a másik pedig az, hogy közülünk való.

Ha a politikából vett hasonlattal szeretnék élni, akkor azt mondanám, hogy alkotói tevékenységével kisebbségi érdekképviseletet valósít meg. Sokkal magasabb szinten és jóval eredményesebben, mint az erre hivatott érdekvédelmi szervezeteink együttvéve. Érvelése logikus, rendszere átlátható, céljai nyíltak és mindenki által elfogadhatóak. Munkáival meggyőzően bizonyítja kisebbségi magyarságunk értékteremtő képességét, társadalmi jelenlétét, gyökereinek eredetét, jogot formálva ezzel hagyományos szálláshelyének birtoklására. Alkotásait is azokból az anyagokból formálja, amelyek jelképesen mindig is szűkebb hazánkra utaltak: fában és kőben találta meg művészi szellemének burkát.

Az ő megítélésében történelmi múltunk eredete nem igényel bizonyítást – a kövek a legmegbízhatóbb levéltáraink. Kárpátaljai jelenlétünk politikai ellenzői néha saját ízlésük diktálta módon átfestik felületüket, de nem tudják megfosztani őket történelmi emlékeket őrző belső valójuktól. A kövek mindent tudnak, de hallgatnak. A kövek mélyen őrzik titkukat, és csak azoknak nyilatkoznak meg, akiknek tartalmi ferdítések kockázata nélkül tárhatják fel azt. Matl Péterben megbíznak, és ő, anélkül, hogy visszaélne bizalmukkal, felfedi titkukat és elmeséli nekünk történelmünk viszontagságait. Rajta keresztül értesülünk a Verecke csúcsán tanácsot ülő Hét vezér hadititkairól, a munkácsi várban raboskodó Kazinczy elmélkedéseiről, Ilosvai Selymes Péter Toldival való viaskodásáról, Dobó István életének várbeli végkifejletéről, az ittma­radókról és az elhurcoltakról.

A fák másak, ők soknyelvűek, de Matl Péterrel magyarul társalognak. Azon az elfelejtett régi ízes magyar nyelven, melyet honfoglaló őseink kitörölhetetlen emlékként hagytak ezen a tájon. Évszázadokra visszamenően emlékeznek magyar gyökereikre, lényükben hordozva a kárpátaljai magyar föld éltető nedvét, és csodálatos kifejező erővel közvetítik irányunkba mondandójukat.

Ha valaki kételkedne érvelésem hitelességében, annak egy Kosztolányi-idézettel válaszolhatok: „A könyvben nem az az érték, ami le van írva, hanem az, amit kiolvashatunk belőle”. Matl Péter alkotásai számomra kárpátaljai múltunk megmásíthatatlan tárgyi bizonyítékai, ezeréves jelenlétünk rendszerbe foglalt történelmi adattára, érzelmi világunk nemzeti tápegységei. Műveiben együtt van jelen a bizonyosság és a sejtelem.

Ha a jövőben kisebbségi létünk hathatós érdekképviseletére törekszünk majd, ne a politikusok érvrendszerére építsük stratégiánkat, próbáljunk meg inkább alkotói rétegünk szelídebb módszereivel eredményt elérni, és, ha tárgyi bizonyítékok szükségeltetnek, mi lehet nyomósabb érv, mint a kő és a fa, különösen akkor, ha ennek a témának olyan szakavatott kutatója van, mint Matl Péter.