Kárpátalja anno: Várady Gábor, Máramaros krónikása

Egész életét Máramaros vidékén élte le, köztisztviselőként, politikusként és íróként egyaránt szívén viselte a vármegye sorsát.

Máramarosszigeten született 1820. november 11-én Várady Ádám és Leövey Jozefa családjában. Édesapja Máramaros vámegye főjegyzője volt, így már gyermekként magába szívta a közösségért való ténykedés fontosságát.

Középiskolai tanulmányait a máramarosszigeti líceumban folytatta, majd jogot tanult Eperjesen. Miután 1837-ben hazatért, egy évig gyakornokoskodott atyja mellett. Ezt követően bátyját helyettesítve a magyar testőrségbe került. 1839. február 12-én belépett a Wasa-gyalogezredbe kadet ranggal és 1840-ben kinevezték királyi testőrnek. Itt ismerkedett meg Görgeivel, Klapkával, Máriássy Jánossal és Asztalos Sándorral, akik ebben az időben szintén testőrként szolgáltak. Belépését követően hamarosan a testőrség könyvtárnoka lett. Akkor több társával együtt megalapította a Remény című szépirodalmi közlönyt. Az 1843. évi országgyűlés megnyitására a király kíséretébe kirendelt testőrök közt volt ő is. 1847-ben megnősült, Hegedűs Krisztinát, Tőri Hegedűs Zsigmond tabuláris ügyvéd és földbirtokos lányát vette feleségül. 57 évig éltek boldog házasságban, hat gyermekük született (közülük három élte meg a felnőttkort).

Az országgyűlés alkalmával kedvet kapott a polgári pályára, ezért 1848-ban lemondott a testőrségről, letette az ügyvédi vizsgát, hazament Máramarosszigetre, ahol ügyvédként és tiszteletbeli főjegyzőként működött. Emellett részt vett az országgyűlési utasítások készítésével megbízott küldöttség munkálataiban.

Az 1848/1949-es magyar forradalom aktív résztvevője volt. Megalakította a máramarosszigeti nemzetőrséget, melynek századosa lett. Később a vármegyei választmány a máramarosi honvédszázadok szervezésével bízta meg. Ezalatt felkérték a szabolcsi szabadcsapat parancsnokának. E csapat élén azután Katona Mihály erdélyi hadtestéhez csatlakozott; a budfalvi, majd a dragomérfalvi előőrségi parancsnokságot vette át; 1849 februárjában pedig Rapaics alezredes megbízásából a máramarosi önkéntes nemzetőrségi zászlóaljat alakította meg, amely utóbb a 105. honvéd-zászlóalj lett. A fegyverletétel után rövid ideig Szatmáron és Pesten tartózkodott; majd 1850 januárjáig Nyitra vármegyében rejtőzött; aztán Bécsbe, onnét pedig Borbély Gábor álnéven Bajorországba menekült. Württembergben a hohenheimi gazdasági intézetbe iratkozott be. Később feleségével – aki utána ment – Cannstattban telepedett meg. Itt kieszközölte a kegyelmet, melyet 1851. október 16-án kapott meg. Emellett engedélyt kapott a hazatérésre.

Miután visszatért Máramarosszigetre, ügyvédi irodát nyitott, és tevékeny részt vállalt a társadalmi mozgalmakban.

Szívügye volt a gyermeknevelés. 1856 nyarán szabadult a politikai fogságból anyai unokatestvére, a magyar nőnevelés nagy alakja, Leövey Klára, aki Gabriella lányának nevelője lett. Váradyék házába hamarosan még tíz hasonló korú leányt hívtak, és így ott egy kis leánynevelő intézet jött létre, amelyből később kialakult a helyi állami felsőbb leánynevelő intézet. Várady elnöklete alatt alakult meg a város kisdedóvó egylete, illetve intézete is. Várady egész Magyarországon szószólója lett ő az óvodai mozgalomnak: „Lassankint terjed az óvodák iránti tisztább fogalom, az előítéletek oszlanak, s a nagy és szent ügy előbb utóbb kiküzdi diadalát, daczára magunkra hagyatottságunknak. Elvünk ez: segíts magadon s az Isten is segíteni fog rajtad! Ez meg nem csalhat.”

A köznevelést is fontosnak tartotta, olyannyira, hogy Máramarosszigeten 1867-ben őt választották meg a megye első iskolája, a református líceum felügyelő gondnokának.

Eközben a politikai pályája is szépen ívelt felfelé. 1860-ban másodalispán lett, 1861-ben pedig a técsői kerület országgyűlési képviselőnek választotta. Ekkor a Határozati Párt tagja volt. Az országgyűlés föloszlatása után másodispánként átvette a törvényszéki elnökséget, és ismét ügyvédként dolgozott. A técsői kerület 1865-ben ismét megválasztotta. A kerületet harmincegy évig képviselte; a képviselőháznak alelnöke is volt egy időben. Tisza Kálmán csoportjának tagjaként 1865-től balközép párti, 1875-től szabadelvű párti képviselő. Tiszteletbeli gondnoka volt a Máramaros-Ugocsai Református Egyházmegyének, azonkívül törvényhatósági és városi képviselő. Elnöke volt a múzeumegyesületnek, a Máramaros megyei honvéd-egyesületnek.

Számos írása, gondolata maradt fenn az utókorra: Ezek közé tartozik az Országgyűlési levelei (1871), a Técsőn 1878. augusztus 8-án, valamint 1881. június 19-én a választókhoz intézett beszéde, egy máramarosszigeti beszéde 1881-ből, a Hulló levelek című írása, a Vasárnapi Ujságban 1893-ban megjelent gondolatai, a Máramaros című politikai hetilapban közölt cikkei (1865-től), továbbá 1901-ben jelent meg a Máramarosi Emlékkönyv az ő szerkesztésében, végül 1905-ben adta ki Tarlózatok című művét.

1892-ben nyugalomba vonult, egy nappal a nyolcvanhatodik születésnapja után hunyt el Máramarosszigeten. Hatalmas tömeg kísérte utolsó útjára. A temetési menet egy pár percre megállt a róla elnevezett utcában, majd az Erzsébet óvoda udvarának kapuja előtt. Itt Bökényi Dániel búcsúzott tőle az óvoda, valamint a többi humanitárius és kulturális egyesület nevében. Még mielőtt innen elindult volna a halottaskocsi a helyi református temetőbe, még egy megható mozzanatra került sor: két kis óvodás lányt felemeltek az óvónők a koporsóhoz, és társaik nevében virágokat szórtak rá.