„Itt tűzé föl piros zászlaját a Szabadságnak Zrínyi Ilona” – Kárpátalja várai a történelem visszfényében

A történelmi Magyarország egészéhez hasonlóan vidékünkön, a történelmi Északkelet-Magyarországon is megannyi vár épült ezer­éves múltunk során. Voltak, melyek stratégiai fontosságú útvonalakat védtek, de akadtak egyszerű magánvárak is. Az egyik legjelentősebb erősség pedig Munkács vára volt.

Északkelet-Magyarország legnagyobb és hadászati szempontból legfontosabb erőssége a Vereckei-hágóról hazánk belseje felé kanyargó útvonalat vigyázta. Már az 1001-től 1301-ig tartó Árpád-korban is vár koronázta a Munkács városa mellett emelkedő magányos hegyet, ám ez még csak egy magas, zömök lakótoronyból és a körülötte kiépített várfalból állt. A XIV. század elején, az oli­garchikus Magyarországon a Felvidék keleti részének zömét uraló kiskirály, Aba Amadé és családja birtokolta. Ám az Anjou-házból származó, a magyar trónt leányágon megöröklő Károly Róbert leszámolt az oligarchákkal, Munkács ismét királyi vár lett, s várnagya Bereg vármegye mindenkori ispánja volt. 1395-ben aztán Luxemburgi Zsigmond a lengyel–litván unió során megszülető Rzeczpospolitából elűzött litván hercegnek, podóliai fejedelemnek, Korjatovics Tódornak – litvánul: Teodoras Karijotaitisnak – adományozta az erősséget. Ő pedig külsőtornyos várrá alakította azt át, négyszögletes alaprajzú várfallal, melynek sarkain egy-egy kerek bástyatorony magasodott, kiugorva a fal síkjából, hogy a védők oldalazó nyílzáporral is fogadhassák az ostromlókat. A négy sarokbástyából három ma is áll.

A XV. század során több tulajdonváltáson esett át az erősség, 1446-ban Hunyadi János birtokába került, akitől özvegye, Szilágyi Erzsébet, majd fia, Mátyás király örökölte meg, Mátyás pedig természetes fiának, Corvin Jánosnak adományozta, miközben jelentősen kibővítették az erődítményt, mely egy pompás, tizenhat magas toronnyal ékes, igazi középkori lovagvárrá alakult át.

1505-től ismét királyi tulajdonba került. A mohácsi katasztrófa és II. Lajos halála után a két, egyaránt magyar királlyá koronázott uralkodó, Szapolyai János, majd özvegye, Izabella és Habsburg Ferdinánd vetélkedett váltakozó sikerrel a várért, mely a XVI. század utolsó harmadában került először a Rákóczik, elsőként Rákóczi Zsigmond birtokába. 1630 után I. Rákóczi György erdélyi fejedelem a kor követelményeinek megfelelően modernizálta: a korabeli ostromtüzérség tüzében könnyen összedőlhető tornyok döntő többségét lebontatta, és korszerű óolasz rendszerű szögletes bástyákkal, valamint a várhegy alatt körülfutó, földsáncból, az azon emelt palánkból, valamint kerek kőtornyokból álló védművel erősítette meg a várat, melynek épületei is egyre bővültek. I. Rákóczi György elhunyta után özvegyére, Lorántffy Zsuzsannára, majd fiára, II. Rákóczi György erdélyi fejedelemre, annak halála után pedig feleségére, Báthory Zsófiára szállt a tulajdonjog, akinek az elhunytát követően menye, I. Rákóczi Ferenc megválasztott, de uralkodni sohasem uralkodó erdélyi fejedelem özvegye, Zrínyi Ilona lett a vár úrnője. Ő aztán 1682-ben ismét férjhez ment, méghozzá a „kuruckirályhoz”, Thököly Imréhez, aki török szövetségben Habsburg-ellenes hadjáratot indított, felszabadította a Felvidék keleti felét, a szultán pedig a török hűbéressé lett Felső-Magyarország királyának ismerte el Thökölyt. Az 1683-ban Bécset megostromló Kara Musztafa nagyvezír azonban a császárváros mellett, a khalenbergi csatában megsemmisítő vereséget szenvedett, az oszmánokat Habsburg-vezetés mellett Magyarországról kiűző háborúnak pedig Thököly fejedelemsége is áldozatául esett. 1685-ben Caprara tábornok, Felső-Magyarország császári parancsnoka követelte, hogy Zrínyi Ilona német őrséget engedjen a munkácsi várba, az elutasító választ követően pedig körülzárta, hogy kiéheztesse a védőket, akik azonban 1686 elején két sikeres kitörést is végrehajtottak. Ezért maga Caprara vonult Munkács alá, és lövetni kezdte az erődítményt, ám az őrség keményen állta a sarat, így 1686 májusában a tábornok dolgavégezetlenül elvonult. Mintegy féléves szünet után Caraffa tábornok kezdte újra az ostromot, mely a következő évben is folytatódott. Zrínyi Ilona és Radics András várkapitány hősiesen küzdött, ám 1687 végére már nagy lett az ínség a várban, a muníció is vészesen fogyott, felmentésre kilátásuk sem volt, így 1688 januárjának elején a várat feladták, de azzal a feltétellel, hogy az egész őrség amnesztiát kap, s a Rákóczi-gyerekek megtartják birtokaikat – ám édesanyjukkal együtt Bécsbe kell költözniük…

1688 és 1703 között a császáriak olaszbástyás falgyűrűt építettek ki a várhegy alatt, ám a Rákóczi-szabadságharc második évében, 1704-ben a császári őrség így is kénytelen volt feladni a kurucoknak az erősséget, a Nagyságos Fejedelem pedig részben innen irányította a szabadságküzdelmet, miközben hadmérnök-tábornokával, a francia Demoiseux-vel még hatalmasabb, olaszbástyás védőfalat építtetett ki a hegy körül. A szabadságharc végén, 1711-ben Sennyei István várparancsnok a nagymajtényi fegyverletétel után még két hónapig állta a császári ostromot, s akkor sem végszükségben adta fel az erősséget, hanem azért, mert megtudták, hogy I. (Nagy) Péter cár – akivel Rákóczi Varsóban tárgyalt az orosz segítségről – nem tudja támogatni a szabadságküzdelem folytatását. Ezt követően a vár hadi szertárként működött, majd 1787-ben II. József császár fogházzá tette. Itt raboskodott a Martinovics-összeesküvésben részt vett Kazinczy Ferenc is, fogsága utolsó esztendejében, 1800. augusztus 25-től 1801. június 28-ig. 1896-ban felszámolták a börtönt, s ekkor a millennium alkalmából pompás turulmadaras emlékművet emeltek a várban, amit a csehszlovák érában lebontottak. A XX. században a várban laktanya, majd traktoristaiskola működött, a modern korban pedig beindult a restaurálás, és múzeum nyílt az erősségben. A turulmadaras emlékművet is helyreállították, ám 2022-ben az akkori ukrán naciona­lista városvezetés levágatta az obeliszkről a turulmadárszobrot, az ukrán címert állítva a helyére, s csak remélhetjük, hogy visszaszáll még a turulmadár…