Kárpátalja és egyben Ukrajna második legmagasabb pontján, a 2038 méteres Brebeneszkulon tűzte ki zászlóját a Kárpátaljai Hazajáró Egylet. Lélekemelő látvány, eget rengető energia, szívbemarkoló érzések a Csornahorán (Fekete-hegység).
Az elszánt csapat már pénteken megérkezett Kőrösmezőre, hogy másnap hajnalban időben indulhasson a túra kiindulópontjára, Zaroszljakra. Az idei tizenhatodik, összességében pedig az egylet 154. túrájára húszan vállalkoztak.
Az időjárás szinte végig mellénk szegődött. Varázslatos túraidőnk volt, az eső csak az utolsó egy-két órában ért utol bennünket, amikor már visszaereszkedtünk az erdőbe.
Az 1863 méter magas Spicire kapaszkodva már elég volt hátranézni, hogy az ember egy pillanatra megfeledkezzen a fáradtságról. Hegyek mindenütt, ameddig csak a szem ellát. Olyan csúcsok sorakoztak előttünk, amelyek közül nem egyen már jártunk.
Az ismerős hegyek úgy néztek vissza ránk, mint a régi, kedves túratársak: fél szóból is értenek, és tudják, miért indulunk újra meg újra útnak.
Útközben érintettük a 2001 méteres Rebrát, hogy aztán elérjük a nap fő célját, a 2038 méteres Brebeneszkult. Amerre néztünk, hegyek rajzolták az ég aljára a Kárpátok hullámzó vonalát: láttuk a Hóvárt (Hoverla), a Fagyalos-hegységet (Szvidovec), messzebb pedig a Máramarosi Pop Ivánt.
Vezsdel László, a Kárpátaljai Hazajáró Egylet elnöke a csúcson úgy fogalmazott: ezek már olyan magasságok, amelyeket sem fénykép, sem videó nem tud igazán visszaadni. Ezt a saját szemünkkel kell látni. Azzal a szemmel, amely aztán éppen ettől a felfoghatatlan szépségtől olykor könnybe lábad.
A csúcshódítás után, ereszkedés közben a Neszamovite-tó, a Kárpátok egyik gyönyörű tengerszeme is elénk tárult. A túra nem volt könnyű. Közel huszonnégy kilométer, nagyjából 1100 méter szintemelkedés, helyenként technikás terep. Mégis mindenki teljesítette, még az is, aki ezen a napon túrázott először a kárpátaljai Hazajárókkal.
Ha van cél, az ember rendszerint jóval többre képes, mint amit önmagáról feltételez. Megy előre a láb akkor is, amikor már azt gondoljuk, nem bírjuk tovább. Valami láthatatlan erő húz a következő lépés felé.
Az életnek is megvannak a maga meredek kaptatói. Mi, itt Kárpátalján, az elmúlt években különösen érezzük ezt. Sokszor már nehéz célt kitűzni, de talán ilyenkor nem is kell az egész utat látni. Elég megtenni a következő lépést. Mert, ha van cél, egyszer csak lesz út is hozzá.
És ha áldás van az úton, lassan a többi is a helyére kerül. Az Élet elrendezi, hogy megérkezzenek mellénk az emberek, megnyíljanak ösvények, és olykor éppen ott kapunk erőt, ahol már nem számítottunk rá. Nekünk csak annyi a dolgunk, hogy őszintén higgyünk és bízzunk a Gondviselésben.
Vannak emberek, akik ezen az úton úgy kerülnek mellénk, hogy a szívünk legmélyéről hozzák elő azt, amit addig talán magunk elől is elrejtettünk. A bennünk lévő szeretetet is sokszor úgy „tartogatjuk”, mint a legszebb ruhánkat vagy a legdrágább ékszerünket: majd egyszer, egy különleges alkalomra. Pedig a szeretettel nem érdemes fukarkodni, mert „a szeretet soha el nem fogy”.
És ha egyszer igazán felszínre tör, ha az ember egyszer megtanul teljes szívből szeretni, utána már nem akar kevesebbet. Mert ahogyan a kétezres csúcsok után másként nézünk az alacsonyabb dombokra, úgy egy őszinte szerelem után is más lesz a mérce. Megváltozik a látóhatár.
Talán az élet lényege sem sokkal bonyolultabb ennél. Menni, amikor nehéz. Megállni, amikor valami gyönyörű. Segíteni annak, aki mellettünk kapaszkodik. És szeretni, amíg lehet.
Úgy élni, hogy minden megtett lépéssel közelebb kerüljünk egymáshoz – és ezáltal az Örökkévalósághoz is, miközben figyelünk a tanításra: „Minden dolgotok szeretetben menjen végbe!” (1Kor 16,14)
