„Igaz legyen, amit csinálok” - Bemutatjuk Jakab Tamást

A színjátszás forradalmasította a történetek elmesélésének módját. A 20. században megbecsült művészeti ág lett. Az emberek, akik nem dolgoznak színházi közegben, gyakran mondhatják, hogy a színészet nem is igazi munka, inkább egy hobbi. Azonban a színház egy varázslatos hely, ahol bármi megtörténhet. 

A színjátszás egy olyan terület, ahol az önkifejezés kerül előtérbe. Megmutathatjuk magunkat, tehetségünket a nagyközönségnek. Ezen a területen helytállni pedig nem kis feladat egy útját kereső, önmagát felfedezni kívánó kárpátaljai magyar fiatal számára.

A badalói születésű Jakab Tamást is magával ragadta a színpad varázsa. Előbb a Beregszászi Illyés Gyula Nemzeti Színháznál bontogatta szárnyait, majd a budapesti Keleti István Művészeti Iskola diákjaként igyekezett elsajátítani a színészet csínját-bínját, most pedig felvételt nyert a Kaposvári Egyetem művészeti karára. Ismerjük meg őt!

– Mit lehet tudni Jakab Tamásról?

– Én egy falusi emberke vagyok. Badalóban nőttem fel szüleimmel, nagyszüleimmel és a nővéremmel. Azt gondolom, hogy egy pont megfelelő időben születtem, amikor még a technika nem úgy volt része az életünknek, mint most, ezért kialakult bennem egy egészséges kreativitás és fantázia, ami nagyon fontos, hogy az legyek, aki ma vagyok. Általános iskoláimat ukrán nyelven végeztem, majd magyar nyelven folytattam tovább a tanulmányaimat. Először nehéz volt a váltás, de később felismertem, hogy mi mindenre vagyok képes, megnyílt előttem a világ. Ekkor találtam egy fontos barátot is, az irodalmat.

– Mit szeret olvasni?

– Korábban a kortárs műveket kedveltem nagyon, azok álltak közelebb hozzám, de emellett sok műfajjal ismerkedem. Nagyon szeretem azokat az írásokat, amelyek tele vannak kimondatlan gondolatokkal, és ettől válnak személyessé.

– Hogyan alakult ki a színészet iránti szeretete?

– Valamiért minden színészettel foglalkozni akaró fiatal életében fontos szerepet játszik a magyartanára, ezért is van nagy felelősségük a tanárainknak. Azt hiszem, velem is ez történt. Érettségi után volt egy „oké, tök jó, leérettségiztem, de most mi lesz?” érzésem, és ezzel szerintem nem csak én voltam egyedül. Ott állunk 16-17 évesen, tele bizonytalansággal, és azt hiszem, ilyenkor nem is lehet még jól dönteni. Én is kapkodtam, elmentem egy egyetemre egy olyan szakot tanulni, ami valójában nem is érdekelt. És ez talán rendben is van addig, amíg rá nem döbbenünk arra, hogy mit szeretnénk valójában. Nekem ebben az időszakban volt egy rácsodálkozásom a világra, hogy amiben élünk, az sokkal több, mint amit mi hiszünk róla. Ekkor nagyon sokat segített a művészet. Ez a világ egyszerűen megmutatja a valóság zsenialitását, hogy amiben élünk, az mennyire különleges. Még az egyetemi éveim alatt volt az Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színházban egy meghallgatás. Úgy mentem el oda, hogy fogalmam sem volt a színházról, hogy miről szól, hogy mi történik ott, nem is nagyon láttam előtte színházat. Csak egyszerűen azt éreztem, hogy nekem ott kell lennem, de a mai napig nem tudom a választ, hogy akkor miért éreztem azt. A meghallgatás jól sikerült, és később lehetőséget kaptam kipróbálni magam több előadásban is, amiért nagyon hálás vagyok a beregszászi színháznak. Ott azt éreztem, hogy megérkeztem, egyszerre minden igaz volt.

– Ezt követően hozott egy döntést, és egy magyarországi művészeti iskolába felvételizett.

– Jött egy kérdés az életemben, mégpedig, hogy mire lehetek még képes? Kárpátaljai fiatalként hogyan tudom megállni a helyem a világban? Egyáltalán felvehetem-e a versenyt egy budapesti kortársammal? Felvételiztem a budapesti Keleti István Művészeti Iskolába (KIMI), és ott pár hónap alatt hatalmas változáson mentem keresztül. Másképp láttam a dolgokat, és szinte azonnal kaptam hozzá társakat, akik nagyon gyorsan befogadtak, találtunk egy közös irányt. Nagyon izgalmas volt számomra az, ahogy a kárpátaljai és budapesti életérzés találkozik. Rájöttem, hogy kis eltérésekkel, de ugyanolyan emberek, mint én. Mindannyian nagy érdeklődéssel figyeljük a másikat, és most ezekkel az emberekkel van egy közös feladatunk. Igyekszem, ha Budapestre megyek, vagy bárhová a világban, egy kicsit magammal vinni azt, amit itthon kaptam, amiket átéltem. Talán ezért állok a dolgokhoz egy kicsit érzékenyebben. A következő tanévben már a Kaposvári Egyetem Rippl-Rónai Művészeti Karon fogom folytatni ezt a keresést.

– Milyen tapasztalatokkal gazdagodott ennek a világnak a megismerésével?

– Budapesten és a KIMI-ben is rengeteg dolgot tapasztaltam és tanultam. Ott tapasztaltam meg, hogy valójában miről is szól a színészet. Kaptam egy új irányt, azt a felismerést, hogy amit eddig a színészetről gondoltam, az teljesen más, mint ami a színjátszás valójában. Olyan tanárok kezei alatt tanulhatok, akiknek fontos az, aki én vagyok, hogy ne színészek, hanem emberek legyünk. Csak az számít, hogy amit csinálunk, az igaz legyen. A képzésen azt tanuljuk meg, hogyan lehet magunkból táplálkozni, hogyan fedezhetem fel a saját egyéniségemet. Minél mélyebb kapcsolatban vagy magaddal, annál inkább tudsz értéket mutatni. Bár az utóbbi időben nagyon sokat tanultam, de még közel sem vagyok színész, inkább egy útkereső.

– Milyen jövőbeli tervei vannak?

– Szeretnék tovább haladni ezen az úton, törekedni az őszinteségre. Amit csinálok, azt csakis hittel és szenvedéllyel tegyem, és a legfontosabb, hogy mindig adjak.

– Sok sikert kívánunk ehhez!