– Hogyan kezdték el a zene által az Isten iránti szolgálatot? Hol tartanak most?
– Amikor a férjemmel, Kovács Sándorral összeházasodtunk, én már hitoktató voltam. 2002-ben ideköltöztünk, Mezőváriba, ahol az egyetlen olyan épület található Kárpátalján, amelyet úgy neveznek, hogy kántortanítói lakás. Ezt megkaptuk lakhatás céljából, és azóta is itt élünk. Folytattam a hitoktatást, emellett minden erőnket ide összpontosítottuk, Mezőváriba, mert addig különböző zeneiskolákba tanítottunk. Én teljes mértékben a Kárpátaljai Református Egyház főmunkatársa vagyok, hitoktatással foglalkozom, kántorizálok, illetve a helyi Mezővári Tündérkert Református Óvodában vagyok zenenevelő, a férjem pedig mindezek mellett még a Mezővári Művészeti Zeneiskolában is tanít gitár és harmonika szakon. Amikor idejöttünk, alakítottunk egy „kisénekkart” gyerekekkel. Ahogy ez a gyermekénekkar megalakult, a szülők szorgalmazták, hogy alakítsunk egy felnőtténekkart is. Meghirdettük, az emberek jelentkeztek rá, így megalakult a felnőttkórusunk is. Ez nagyon hosszú ideig működött, egészen a koronavírus-pandémia hivatalos lezárásáig. Azóta sajnos nem indítottuk újra, sokan elmentek a jelenlegi körülmények miatt. Ez viszont nem azt jelenti, hogy vége van, csak most egy kicsit megpihenünk. A gyermekénekkar működése viszont továbbra is folytatódik, de nyilván ez is változik, hiszen a gyerekek felnőnek, továbbállnak, jönnek helyükre a kicsik. Én úgy látom, hogy a szülők általában arra törekszenek, hogy a gyereküket ilyen vagy hasonló képzésekre beírassák, és ha itt van helyben, az számukra nagyon kézenfekvő. A hitoktatás a fő munkahelyem, az óvodától a 7. osztályig oktatok, a férjem pedig a 8–9. osztályokban tanítja Isten igéjét a gyerekeknek. Minden más, amit csinálunk, pluszban jelenik meg a tevékenységünkben.
A BorzsaVári népi zenekart a családunk tagjai alkotják. 2010-ben kezdtünk el közösen zenélni a zenekaron belül. A nagyfiam, Dániel már egyetemista, ő a prímás; Abigél az énekes; a másik fiunk, Tamás a nagybőgős; a negyedik gyermekünk, Áron még gondolkodik, hogy milyen szerepet töltsön be a zenekaron belül, de nagy valószínűséggel ő lesz az, aki táncol. A zenekarnak ez a családi része. Vannak még külsős tagok, viszont jelenleg ők nem lehetnek velünk.
A zenekarral alapvetően autentikus népzenét játszunk, de ezen belül működik egy verséneklő együttes is – most úgy mondanám, hogy a Kovács család része –, amellyel egyházi műsorokat, megzenésített verseket, ifjúsági, hazafias énekeket adunk elő.
– Eléggé sok ágon fut az önök tevékenysége, melyek ezek?
– 2019-ben úgy gondoltuk, hogy alakítunk egy tánccsoportot is. Ez akkor egyáltalán nem tűnt nehéz dolognak, hiszen voltak itthon tánctanárok, akiket nagyon megszerettünk; de mikor kitört a háború, akkor tánctanár nélkül maradtunk. Viszont ez a kis csoport, amelyet Cseperedő tánccsoportnak nevezünk, megmaradt, és jelenleg a tagjai alkotják az énekkart is. Ezzel a tánccsoporttal – még így, tánctanár nélkül is – az idén arany fokozatú minősítést tudtunk elérni a Leveleki 13. Krétakör Táncversenyen. Nem könnyű most a feladatunk, de nem szeretnénk, hogy a gyerekek hiányt szenvedjenek, illetve én azt látom, hogy ez egy megtartó erő is, van hová menni, és van mit csinálni, jó helyen vannak, amit a szülők is támogatnak.
Még ugyanabban az évben, 2019. május 10-én megalakítottuk a BorzsaVári Tehetséggondozó Művészeti és Hagyományőrző Civil Szervezetet, hogy ezeket a műkedvelő csoportokat, illetve a tevékenységünket keretbe foglaljuk. Ezen belül sokféle program jött létre, amelyek alapvetően a tehetséggondozást és a hagyományőrzést helyezik előtérbe. Ebbe tartozik bele a tánccsoport és a „kisénekkar” is. A gyerekek zöme mezővári, de már csatlakozott hozzánk 5 gyerek Nagyborzsováról is. Az egész koncepciónak a kigondolója, alapítója a BorzsaVári népi zenekar volt, illetve Szabó Lajos helyi lakos, aki a humán oldalát támogatja a szervezetnek, valamint Sárosorosziból Gáti Gyöngyi, a Hangraforgó gyermek-énekegyüttes vezetője.
A civil szervezet nagyon jó viszonyt ápol a tiszacsomai Bokréta hagyományőrző és a Piros Pántlika gyermektánccsoporttal, a sárosoroszi Boróka néptáncegyüttessel, a benei Gyöngyvirág néptáncegyüttessel. Nagyborzsova nem csoportként, de egyénileg igen, és már két éve a badalói Levendula tánccsoport is közöttünk van. Elsősorban a hagyományőrzés átadását tartjuk szem előtt. Vannak saját programjaink is, ilyen például a Cseperedő fesztivál, amikor nagyon fiatal, kis zenészek és táncosok találkoznak a településen, a Nemzetházban. Ezt az épületet mi működtetjük, tartjuk fenn a szervezeten belül. Idén már 3. alkalommal szerveztük meg a Hagyományőrző és Művészeti Napokat a faluban, az erre kilátogatók népi táncot, zenét, énekeket, mesemondást, ételeket, kézműves-foglalkozásokat láthatnak, hallhatnak, kóstolhatnak, próbálhatnak ki a 3 nap alatt, a végén pedig egy nagyobb gálaműsort adunk elő.
Jelenleg pedig az Őszi Napokra készülünk, amelyen a gazdákat fogjuk megszólítani. Ezen a programon november 11-én istentisztelettel egybekötött terméskiállításra, ünnepségre szeretnénk hívni a gazdákat, a falu lakosságát.
Emellett minden évben megtartjuk a karácsonyi hagyományőrző alkalmunkat, illetve tavaly egész évben futott a Jó gyakorlat átadása elnevezésű programunk is.
Szeptember 30-án pedig megtartottuk a mesemondók napját, amelyet a Hagyományok Háza rendezett meg mint szakmai partnerszervezet, mi pedig a helyszínt biztosítottuk. Ezen az alkalmon 120 gyermek vett részt.
– Mit tartanak a legfontosabbnak, és mi az, ami leginkább motiválja önöket a tevékenységükben?
– Elsősorban az elhívatottságunk. Ezt nem lehet úgy csinálni, hogy „csak a pénzért vagy hírnévért”. Ha valakinek ez az elhívatása, akkor fontosnak tartja és folyamatosan csinálni fogja. Én úgy gondolom, hogy át kell adnunk a gyerekeknek, az utókornak azt a hitet, hazaszeretetet, azokat a hagyományokat, amelyek ide kötnek, mint a hajszálerecskéket, amelyek táplálnak minket. Hiszen a gyökértelen nép kidől, kihal, és ha mi nem adjuk át ezeket az értékeket, akkor az a mi sarunk marad. Nekünk ez adatott, ezt bízta ránk a mindenható Isten. Az előadásainkból és műsorainkból is ez hangzik, hogy hinni kell az Úristenben, és akkor nem mi fogjuk vinni a hitünket, hanem a hitünk fog minket vinni, akkor soha nem lesz olyan nehézség, amelyen ne tudnánk keresztülmenni. A mi kárpátaljai népünk is pont ilyen. Megtalálja mindig az utat, az életet, és Isten megáldja azt.
– Miben látják Isten munkáját az életükben?
– Nem is lehet azt mondani, hogy látjuk az Ő munkáját, mert ez az Ő munkája maga, csakis az Övé. Nekünk annyi hiányosságunk van, hogy szerintem emberi erőfeszítéseink kevesek lennének ahhoz, hogy ez így működjön. Isten mindig megáldja azt a kicsit, amit mi hozzáteszünk, tudja Ő jól, hogy mennyi felé kell nekünk megfelelni, mennyit kell menni azért, hogy itthon meg tudjunk maradni, létezni tudjunk. Mindig hozzáteszi azt, ami abból hiányzik, és akkor ezeket a sikereket neki kínáljuk, hiszen teljesen Övé mindenért a dicsőség. Én tudom, hiszem, hogy önerőmből nem tudnám ezeket megtenni, így amikor visszanézek egy-egy fellépést, és látom a csillogó vagy könnyes szemeket, azt, hogy megérintette őket valami, az nem én vagyok, hanem az Úristennek a lelke.
– Nemrég Magyarországon jártak a Demográfiai Csúcstalálkozón. Hogyan telt?
– Azt tudom mondani, hogy ez volt most maga a csúcs! A rendezvényen Kárpátaljai Református Kórus néven voltunk jelen, de tulajdonképpen ez a Mezővári Református Egyházközség gyermekénekkara volt. Nagyon nagy dolog az, hogy egy gyermekénekkar Kárpátaljáról eljutott egy ilyen neves rendezvényre. Annyi ország vezetői előtt el tudta mondani a gondolatait, elénekelhette azt, ami pont most fáj nekünk: a templom és az iskola; egyáltalán, hogy meghívást kaptunk a rendezvényre. Ez a munkálkodásunkban egy olyan „pont volt az i betűn”, amire azt mondom, hogy nem is szeretnék most ennél többet. Engem feltöltött, a gyerekek minden nehézség ellenére feloldódhattak, elégedettek, boldogok voltak. Hab volt a tortán, hogy meg is énekeltettük a közönséget. Ott is voltak könnytől csillogó szemek, értették az üzenetet, a kivetítőn angolul megjelenő szöveget, velünk együtt énekeltek. Az eseményre Novák Katalintól, Magyarország köztársasági elnökétől kaptuk a meghívást, amikor augusztus 22-én itt járt Beregszászban, azon az eseményen is felléptünk. Budapestre, a Sándor-palotába így jutottunk el és adhattuk át, amit vittünk. Több ajándékot is vittünk magunkkal, mezővári kézművestermékeket, lekvárt, szőtteseket, kézzelfogható dolgokat, ami szívből jött.
– Milyen terveik vannak a jövőre nézve?
– A terveink nem változtak: itthon akarunk maradni, megmaradni. Valahogy túlélni ezt a vérzivataros időszakot, amikor még a holnap is bizonytalan. A jelenlegi helyzet a mi életünkre is rányomja a bélyegét, de nincsenek más terveink, mint az, hogy ne hagyjuk el a szolgálati helyünket. Az emberek elmennek, de vissza is jönnek – helyt kell állnunk. Mindig van valamilyen kihívás, próbák is vannak. Lesznek majd szakmai versenyek, megpróbálunk kijutni rájuk, hogy a gyerekek ne csak azt hallják, hogy légiriadó van, vagy a családtagjuk még mindig nem jöhet haza. Ez egy nagyon nehéz időszak. A hitoktatásban is pont ezt látjuk, feszültek, kevesebben is vannak. Nekünk maradni kell, nekünk ez a célunk, ez nem változott.
