Hat évtized az univerzumban

A körülmények nem éppen szerencsés összjátéka következtében az Uzshorod-galériában csak ezekben a napokban kerülhetett a nagyközönség elé – és tekinthető meg még két hétig – Szocska László jubileumi tárlata. Az év elején élete hetedik évtizedének küszöbét átlépő művész sajátságos alkotásaival ezúttal is ámulatba ejti a munkásságát eddig már jól ismerőket, s különösen azokat, akik most ismerkednek azzal.

Az univerzumban uralkodó látszólagos rendezetlenség valójában törvényszerűségeken alapul, fogalmazza meg ars poeticájának sarkalatos tézisét Kárpátalja egyik legeredetibb kisplasztikusa, akinek tevékenységét országos szinten is nagyra becsülik. Egyike azon kevés kortárs magyar képzőművészeinknek, akik Ukrajna Képzőművészeti Szövetsége tagjának vallhatják magukat.

Szocska László mindenekelőtt fából, furnérból, valamint vékony hasítékokból készített alkotásaival hívta fel már évtizedekkel ezelőtt magára a figyelmet. Az alapanyagokhoz legújabban a papír, a gipsz és a textil is párosul. A végtelent, a teljes világegyetemet igyekszik a szemünk elé varázsolni, s olyan formában megjeleníteni, hogy harmonikus és simulékony legyen minden megtekintője-tapintója szemének-lelkének.

Ezek a sugárzások és áramvonalak most is markánsan jelen vannak a bemutatón. Sőt, akár szó szerint értve is, még csiszoltabban, árnyaltabban, rendezettebben, mint korábban, oly módon, ahogyan azt képzelete, alkotói habitusa és fantáziája, s nem mellékesen az univerzum rendje a valóságban megköveteli.

– Szentül hiszem azt – fejtegette a megnyitón a jubiláns –, hogy a zenéhez és az építészethez hasonlóan a képzőművészeti alkotásokban megnyilvánuló esztétikum és harmónia is végső soron a magasabb létezés archetípusú, ősi formájú megjelenítése, mintázata. Ezért az itt látható kisplasztikáimban fel-felbukkanó szépség, finomság és báj is a geometriára, a teremtés mélyén rejlő rendre épül.

Szocska László kanyargós utat járt be, míg művészi hitvallása kikristályosodott. Pályája kezdetén ugyanis bele-belekapott a grafikába, a festészetbe, s nem kis meglepetésre a fizikába, sőt a geometriába is. Ezek csak látszólag ellenpólusú kategóriák, ám végül is nem azok, mert ott volt bennük az útkereső számára a legfontosabb: valami sajátos törvényszerűség. Főleg a legutóbbinál ásta magát egyre mélyebbre, ami most bemutatott alkotásaiból egyértelműen visszaköszön.

– Az alakzatok mindig egyetlen síkból indulnak ki. Majd a hajlítások eredményeként olyan formák keletkeznek, amelyek tulajdonképpen a valóságban is léteznek, csak miniatűr formában. Én ezt igyekszem kiemelni és felnagyítani, s olyan formákat próbálok létrehozni, amelyek első látásra meghökkentőek, ám ugyanakkor rendkívül simulékonyak, harmonikus, kellemes hatást keltőek. Ezek, szaknyelven fogalmazva: a szakrális geometria elemei. Az effajta kisplasztikának szabott formái és szabályai vannak, amiket nem szabad megsérteni. Az ellipszist, a spirált, a parabolát, a tenger mélyéről feltörő örvény forgását vagy akármilyen más geometriai alakzatot a végtelenségig lehet folytatni. A három vagy négy elem még csak három- vagy négyszöget, esetleg kockát eredményez. Ám minél több elem kerül megformázásra a térben, annál közelebb kerülök a kerekhez és a tökéletes gömbhöz, ami öt-hat elemből is létrehozható – fejtegeti nagy átéléssel és komoly hozzáértéssel. – Ám a nyolc, az az ideális.

– Mi újat, rendkívülit hoztak a hetedik évtized első hónapjai?

– Folytattam, amit eddig elkezdtem. Igyekszem a lehető legtökéletesebbre fejleszteni azokat a formákat és alakzatokat, amelyekről az imént beszéltem, s amelyek a fejemben tulajdonképpen már megszülettek. Csak ki kell hoznom onnan azokat – mondja sejtelmesen mosolyogva, majd hozzáteszi: – Képzeletemben, fantáziámban már nyolcnál járok…

A kisplasztikák hátteréül szolgáló, finomvonalú Magyar László-festmények láttán valaki a jelenlévők közül megjegyezte: a festő ott kezdődik, ahol az ecsetje jár. Szocska László fantáziája pedig ott, ahol az univerzum.