Ha nincs az a rozsdás szög

A kárpátaljai Munkácson alkotó Lehoczky Tivadar születésének 185. és halálának 100. évfordulója tiszteletére a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola Lehoczky Tivadar Kutatóintézete 2015-ban elvégezte utolsó, torzóban maradt munkájának, a Világháborúnk című krónikájának feldolgozását. A háborús naplóknak a háború végének centenáriuma ad aktualitást. A polihisztor művéről Csatáry György történészt, a Lehoczky-intézet vezetőjét, a kétkötetes kiadvány szerkesztőjét kérdeztük.

– Mi fontosat tudhatunk meg a háborúról az első világháború olyan kortanújának naplóiból, mint Lehoczky Tivadar?

– A jeles történetíró hagyatékának a közkinccsé tételét intézményünk kiemelkedően fontosnak tartja. Ezen munkájának forrásait is eredeti kútfőkből merítette, amit hozzátartozói, ismerősei segítségével kiterjedt levelezés útján tudott biztosítani. Az általa olvasott többnyelvű sajtóból tájékozódott a frontok helyzetéről, a háború elején még beszélgetett a Munkácson táborozó orosz és más nemzetiségű hadifoglyokkal, akiktől értékes beszámolókat hallhatott a Kárpátok túloldalán folytatott katonai és társadalmi mozgásokról.

Lehoczky a Monarchia patriótájaként írta művét, buzgó hazafisága teljes egészében áthatja a kézirat szellemiségét. A nagy háború első éve több sikert hozott a Monarchiá- nak, mint kudarcot, amiről meg is győződhetünk a kézirat sorait olvasva. Már a krónika bevezető részében összefoglalja a világháború előzményeit, a germán–szláv konfliktust. Rámutat a szerbek törekvéseire a Monarchián belül, valamint a pánszlávizmus lényegére, hogy a cár „célja és törekvése az összes szlávság egyesítése Oroszország vezetése alatt”. A kéziratban egyrészt nemzetközi szálon futnak az események, másrészt teret kapnak a magyarországi, valamint a szűkebb északkeleti frontvonalról származó híradások is. Értékesek számunkra a Munkácshoz kapcsolódó tudósításai, amelyekből idézek is.

Részletekbe menő beszámolójában a Munkácson lezajló kezdetekről így ír: „Július 31-én délután hírül hozta a katonaság, honvédség napi parancsban, hogy őfelsége elrendelte az általános mozgósítást. Ez nagy megdöbbenést okozott. Erre a városi hatóság rendezett zenés felvonulást, nagy tömeg bejárta a főutcákat s éltette a királyt és a hazát. Kilenc órára a honvédparancsnokság rendezett nagy tüntető felvonulást, elöl a dobosok és trombitások harsány indulókat húztak, néhányan fáklyát lobogtattak és több honvéd égi gyertyákkal ment az ujjongó polgári tömeggel, amely éltette a Királyt és a hazát.”

Az írásból egészen pontos katonai jellegű információt is szerezhetünk, például a csapatok elhelyezkedéséről, létszámáról térségünkben. A háborús lelkesedésről és a háborús apátiáról egyaránt megfogalmazta gondolatait, amikor papírra veti, hogy az ezredek elindításakor felvirágoztatva s vígan mentek a katonák. Ilyen lelkesedést csak az 1848. évi forradalomban és szabadságharcban tapasztalt, amikor mint tizenhét éves diák a honvédek sorába állt, és végig részt vett a csatákban. Ellenben a háborúban az olasz–francia és később a porosz hadjáratban tanúja volt a nagy levertségnek és bizonytalanságnak, amelyet a hadba szólított katonák a mozgósításnál tanúsítottak.

Számos bejegyzés szól a jól szervezett hadi adakozásról és a rászorultak segélyezéséről. A munkácsi jótéteményekről a következőket írta: „Városunkban a segélyző bizottságok megkezdték működésüket. Előkelő hölgyek páronként gyűjtenek pénzadományokat házról házra járva. A bevonult katonák szegény családtagjai s a nyomorba jutott és segélyre szorulók javára külön kétkét vállalkozó úr házról házra vitt gyűjtő perselyekbe még gyengésen áldoztak, összesen 986 koronát 78 fillért, minek okát sokan abban látják, hogy a leggazdagabb helyről kezdetben aránylag kevés lőn adva. Volt oly kegyes szívű adakozó is, ki egy kosár hullott almát küldött be s ezt a helyi lap pótlólag közölte. Különben a gyűjtés még folyamatban van. (aug. 16.) A segítő bizottság megnyitotta a nyilvános konyhát is s ahhoz szóló utalványokat osztogat a rászorultaknak, kik némi pénzsegélyben is részesülnek.” A háborús évek idején a segélyezésnek ezen formái állandósultak, különösképpen az egyházi ünnepek alkalmával gyűjtötték be a legtöbb pénzt és holmit. A Schönborn család mint Bereg megye legnagyobb birtokosa, több ezer segélycsomag elkészítéséhez és kiszállításához járult hozzá, amelyet Munkács városával együtt küldtek a frontra.

– Hogy látta Lehoczky, kivel vívtuk ezt a háborút?

– Lehoczky számos alkalommal kitér az ellenség jellemzésére, megfogalmazza azt az ellenségképet, ami minden magyarban élt azokban az években. Értékelése bizonyára elfogult, de ennek ellenére érzékelteti az orosz hadseregben uralkodó állapotokat: „Az orosz hadseregnél 56 százalék analfabéta (írástudatlan). A gyalogság inkább a gépezet jellegével bír, vezetés mellett működik jól. Vakon engedelmeskedik s türelmes. Fizetésül kap a káplár havonként 1, az őrvezető 4 s az őrnagy 6 rubelt. A tovább szolgáló altisztnek hat év után még 10 rubel pótlék jár. Az akadémiát végzett tisztek műveltek, elegánsak és valamennyien beszélnek franciául. Ellenben az altisztekből lett tisztek alacsonyabb rendűek s műveletlenebbek. A részeg tiszt és közember veszedelmes, nem ismer fegyelmet s kitör hamar a szláv ereje s a brutalitás. Azért félnek az oroszoktól a galíciai gazdák és lakosok, eldugják előlök az asszonyt, a leányt, a gyermekeket és a pénzecskét.”

Az orosz hadifoglyokkal személyes kapcsolatba került, akik mindennaposak voltak Munkács utcáin. Lehoczky kitűnően beszélte többek között az orosz nyelvet, ezért közvetlenül tőlük értesült. Az orosz foglyok Munkácson jobbára a barakk-kórházban és más helyeken adtak szolgálatot, olykor felügyelet nélkül járkáltak a városban, itt kifogástalanul viselkedtek. Lehoczky feljegyzi, hogy a füstös arcukról lerí a megelégedés és megnyugvás. Tisztjeik szerint a harcban is bátrak és elszántak, de csak akkor kitartóak, ha vezetőjük mellettük vagy elöl van, különben hamar leteszik a fegyvert, s fölemelik karjukat a megadás jeléül. A bort vagy pálinkát szintén szívesen elfogadják, s Istenre hivatkozással isszák meg, nem bánják a fogságot. Magyarország nagyon tetszett nekik. „Áldott vidék, gazdag föld – mondják –, s jó emberek lakják.”

– Ezek nagyon bizakodó képek, de ismerve a háború kimenetelét…

– Lehoczky ezekben az években idős és bölcs emberként, figyelembe véve a nemzetközi katonai-politikai helyzetet, a háború kimenetelét bizonytalannak tartotta: „Hej, de sok vér fog még kifolyni az északi tereken, míg Isten tudja, mikor és hogy fog e csak most megindult hadjárat befejeződni…” – jegyezte fel krónikájában. Egyáltalán nem csak felemelő jelenségekről tudósít. Sokakat késztet menekülésre a kolerajárvány, ami a katonaság, a menekültek és hadifoglyok révén kezdett terjedni Munkács városában. Kifogásolja a gyenge felszereltségű, önellátásra képtelen lengyel népfelkelő csapatok jelenlétét is, akik a város szőlőit és egyéb terményeit fosztogatva komoly közbiztonsági problémát jelentenek. Mint írja: „…de különben mozgalmaink mellett városunkban kissé meglazult a régi megszokott jó rend; a szabott árakat nem respektálják, így a bérkocsisok is dupla árakat követelnek stb. s kifogásokra azzal felelnek, hogy a rendőrhatóság most nagyobb dolgokkal lévén elfoglalva, nem ér rá aprókkal bíbelődni.”

Borzongató lehetett a frontvonalról érkező sebesültek látványa is. Ellátásukat nem kis részben azon peronjegyek eladásából finanszírozták, amiket a megbámulásukra összeverődött járókelőknek adtak el.

– Lehoczky személyes érintettsége is érdekes lehet.

– Lehoczky bővebb családjának tagjai közül többen voltak katonák, erről így ír: „Én is sóvárogva várom vejeim és ismerőseim értesítéseit. Számosan vannak, kik a Monarchia fegyveresei közt állandóan szolgálnak. Így csak a közelebbieket nevezem: fiam, Lehotzky János törzstiszt jellegű százados az I. honvédezredben; vőm, Csicsery Zsigmond ezredes és magyar királyi testőrfőhadnagy Budán; ennek egyik fia, László hajóhadnagy; másik fia, Gyula a hadi akadémiából most tüzér hadnaggyá kinevezett növendék; másik vőm: Némethi Kálmán alezredes a Szegedi honvéd- ezredben és fia, Imre, szintén hadnagy ott; a harcmezők terén primóci Szentmiklóssy Pál százados a munkácsi II-dik honvédezredben. Bízom Istenben, hogy szerencsésen kikerülnek a ránk kényszerített hadból s örömteljes lesz viszontlátásunk…”

Nagyon meghatottan ír felesége kitartásáról is, hogy a legnehezebb helyzetben sem hagyta magára. Annak ellenére sem, hogy nyomatékosan megkérte, költözzön gyerekeikhez, amíg nem enyhülnek a körülmények.

– Miért maradt torzóban ez a munka?

– Lehoczky Tivadar utolsó munkája ez a Világháborúnk című naplószerű krónika. Jellemző munkásságára, hogy a négy monográfiáját hetvenedik évének betöltése után írta. Minden bizonnyal 85 éves kora után is termékeny kutató lehetett volna, ha nincs az a rozsdás szög, amelytől teste halálosan elfertőződött, és 1915. november 25-én elhunyt. A Világháborúnk kéziratát így 1915. október 31-ével fejezi be a szöveg végén három ponttal. Kézírásában nem vehetünk észre rosszabbodást.

Lehoczky Tivadar: Világháborúnk I–II.. Szerk.: Csatáry György, Molnár Ferenc, Orbán Melinda. Beregszász–Ungvár: RIK-U Kiadó, 2016.