Gyertyaszentelő Boldogasszony napja

Gyertyaszentelő Boldogasszony ünnepe, azaz Mária tisztulásának napja (görögül hypapanté, vagyis találkozás) február másodikára esik. Ezen a napon arra az eseményre emlékezünk, amikor negyven nappal Jézus születését követően Szűz Mária bemutatta gyermekét a jeruzsálemi templomban.

A mózesi törvény szerint előírt áldozat felajánlásakor jelen volt Anna és Simeon is, aki a nemzeteket megvilágosító világosságnak nevezte Jézust. A világ világosságával való találkozás szimbólumaként alakult ki a gyertyaszentelés szokása.

Az Úr Jézus bemutatását – Praesentatio Domini – Jeruzsálemben már a IV. században megünnepelték. Aetheria elbeszélése szerint 385. február 14-én ünnepi körmenetet tartottak. Minthogy a karácsonyt január 6-án ülték, a negyvenedik nap február 14-ére esett. Attól kezdve, hogy Jézus születésének ünnepnapja december 25-ére került, Jézus bemutatását február 2-án kezdték ünnepelni.

Róma a VII. században fogadta el ezt a liturgikus napot, a Simeon és a kisded Jézus találkozására utaló Hypapante (találkozás) néven. A X. századtól a nyugati egyház liturgikus könyvei egyre inkább Mária tisztulását emelték ki, és erről nevezték el az ünnepet – Purificatio. A keleti egyház hagyományával teljes összhangban 1960 óta ismét az Úr ünnepeként, Urunk bemutatásaként tartjuk számon.

A nap a Müncheni kódexben (1466) Szűz Mária tisztulatta, az Érdy-kódexben (1527) Asszonyunk Mária tisztulatja, Mária tisztulásának napja (purificatio Beatae Mariae Virginis) néven szerepel. Az 1092-es szabolcsi zsinat a kötelező ünnepek közé sorolta, a XX. század elejétől tanácsolt ünnep.

Az 1494. évi királyi számadáskönyv szerint Gyertyaszentelő Boldogasszony ünnepén királyaink a szentmisén megjelent főpapok és országnagyok között gyertyát osztottak. A szentelt gyertya mint Jézus Krisztus jelképe egyike a legrégibb szentelményeknek; már az ókeresztény korban Krisztus jelképévé vált: magát fölemészti, hogy másoknak szolgálhasson. A Pray-kódex tanúsága szerint a magyar középkorban ezen az ünnepnapon először a tüzet áldották meg, majd ennél a szentelt tűznél gyújtották meg a gyertyákat. Az ünnep már a magyarországi miseliturgia legősibb forrásában, a XI. századbeli Hahóti-kódexben is előfordul – olvasható Bálint Sándor Ünnepi kalendáriumában.

Mint az ünnep neve is elárulja, ilyenkor szoktak gyertyát szenteltetni a katolikus falvakban. A hagyományos, magyar paraszti társadalomban a szentelt gyertya a bölcsőtől a koporsóig elkísérte az embereket. Keresztelésig az újszülött mellett világított, hogy a „pogánykát” ki ne cseréljék a gonosz, rossz szellemek. Amikor a fiatal anya először ment a templomba az egyházkelőre vagy avatásra, szintén szentelt gyertyát vitt a kezében. Gyertyát égettek a súlyos beteg mellett, szentelt gyertyát adtak a haldokló kezébe, „hogy annak fényénél múljon ki a világból”. Szentelt gyertya égett a halott mellett is. Mindenszentek napján és halottak napján, de más nagyobb ünnepeken, húsvétkor és karácsonykor is meggyújtották. Ugyancsak az egész nyelvterületen elterjedt hiedelem volt, hogy vihar, égzengés, villámlás és jégeső ellen szentelt gyertyát kell gyújtani. Valószínűleg hasonló védelmi célzattal falaztak szentelt gyertyát az épülő házba is.

A Szeged környékiek a szentelésről hazatérve a kilincsre is helyeztek egy kis darabot a gyertyából, hogy békesség legyen a házban. A gyümölcsfákat is megveregették a szentelt gyertyával, hogy bőven teremjenek. A szentelt gyertyát a sublótban, ládafiában tartották, vagy szalaggal átkötve a falra helyezték. Turán a belüknél összekötött gyertyákat a szentképre akasztották. Az Ipoly vidéki falvakban többnyire három gyertyát szenteltettek meg, a kisebbet égzengéskor, viharkor vették elő, a nagyobbak közül az egyiket a nagybeteg vagy a haldokló kezébe adták.

E naphoz időjárás- és termésjósló hiedelmek is kapcsolódnak. Közismert hiedelem szerint, ha gyertyaszentelőkor jó idő van, a medve a napsütésben meglátja az árnyékát, és attól megijedvén visszabújik barlangjába, elhúzódik a tél; de ha nem, korai tavaszra számíthatunk.

Claude Gaignebet feltevése szerint ez a babona a naptárrendszer félreértéséből született – írja Jankovics Marcell a Jelkép-kalendáriumban: a francia tudós szerint a medvének éjjel kellene megnéznie az árnyékát, kiderítendő, telihold van-e, vagy sem. Az időjóslásnak, legalábbis naptári vonatkozásban, csak így van értelme. Ha ugyanis gyertyaszentelőkor telihold van, messze esik a húsvét; ha azonban, újhold lévén, az orráig sem lát a medve, hamarosan itt van, a csillagászati tavasz beköszöntekor. Őseink a medvében a legfőbb a vegetációs ciklus, illetve a holdváltozások urát tisztelték; téli álmából való február eleji ébredése, valamint azt, hogy ekkor hozza világra bocsait, a természet feltámadásának, a tavasz eljövetelének jelképévé vált – tudhatjuk meg a Jelkép-kalendáriumból.

Szennában úgy mondják, ha gyertyaszentelőkor besüt a nap a szobába, várhatjuk, hogy még „befú a porzó”, negyven napig csúnya idő lesz. A gölleiek szerint: Ha besüt a gyertyaszentülő, / akkor a szürödet vödd elü!” Egy másik mondás szerint: „Amig besüt a nap, addig bever a hó!” A mesztegnyőiek, karádiak, bizeiek szerint gyertyaszentelőkor „már minden fa tövében egy szál gyertya ég. Az már olyan meleg, hogy elolvad a hó a fa tövében.

Valószínűleg egy régi kalendáriumból származik a lábodiak ide vonatkozó mondókája: „Gyertyaszentelőkor nincs vége a télnek, dúdolását halljuk az északi szélnek”, vagy:„Meleg tél, hideg tavasz, gyümölcsfavirágra havaz.” A kapolyi hagyomány szerint a jószágtartó gazdák ennek a napnak az időjárásához mérték a jószágok etetését. Ha napos idő volt, szűkebbre fogták az adagot, mert még sokáig tart a tél; ügyelni kell rá, hogy az élelem kitartson tavaszig.

Általában úgy vélik, hogy ha február 2-án jó idő van, akkor későn tavaszodik. Ellenkező esetben a Mura-vidéken úgy tartották: Gyertyaszentelőkor, ha esik a hó, fúj a szél, nem sokáig tart a tél. A Drávaszögben a tél várható hosszát jósolták meg oly módon, hogy gyertyát szúrtak a földbe. Amilyen mélyen a sárba lehet a gyertyát dugni, olyan mélyen fog még megfagyni a föld – vélték. Közismert regula: „Ha fénylik gyertyaszentelő, az isiket szedd elő!” – azaz még fűteni kell.

Az időjárással összefüggésben a várható termésre is jósoltak. Például a szlavóniai magyarok ezen a napon esőt vártak a jó termés reményében. A Bács megyei Topolyán úgy tartották, hogy minél hosszabb jégcsapok lógnak e napon az ereszről, annál hosszabb kukoricacsövek teremnek majd. Jászdózsán úgy mondták: „Ha gyertyaszentelő fényes, akkor szűk termés lesz!”

(Forrás: Magyar néprajz VII.)