A befutott alkotók legalább névről ismertek Kárpátalján, de mi a helyzet a pályakezdőkkel? Hogyan lehet segíteni a szakmai fejlődésüket, írásművészetük kibontakozását? Az utolsó kérdéssel el is érkeztünk jelen írás tárgyához: az irodalmi ösvényekre lépők útkeresésének megkönnyítése, az elismert költők, írók tanácsainak, visszajelzéseinek közvetítése és az egymás közötti tapasztalatcsere céljából nemrég egy kezdeményezés indult, amely a felsorolt célok mellett reményeink szerint élénkítő hatással lesz a kárpátaljai magyar irodalmi életre, sőt akár a résztvevők műveinek olvasottságára is. Ez utóbbi azonban Önön is múlik, Tisztelt Olvasó, illetve elsősorban Rajtam, hogy mennyire tudom felkelteni az érdeklődését a téma iránt.
2014. február 22-én harmadszor került sor a múlt év elején megjelent Szárnypróba című, pályakezdő fiatalok írásait tartalmazó antológia szerzőinek és az azóta jelentkező alkotóknak a találkozójára Beregszászban, a Kárpátaljai Magyar Művelődési Intézetnek (KMMI) otthont adó Európa–Magyar Házban. Az irodalmi műhelybeszélgetés-sorozat az említett kötetet összeállító Csordás László irodalomkritikus, valamint a KMMI irodalmi tehetséggondozó programjának egyik felelőse, Lőrincz P. Gabriella költő ötlete alapján valósult meg. A mostani összejövetelt is megtisztelte jelenlétével Vári Fábián László József Attila-díjas költő, az Együtt című kárpátaljai irodalmi-művészeti folyóirat szerkesztőbizottságának elnöke.
A rendezvény kezdetén az Együtt olvasószerkesztőjeként is tevékenykedő Csordás László ismertette a megvitatandó napirendi pontokat. Az első téma a csoport önelnevezésének kérdése volt, amely során több lehetőség is elhangzott, így például a címben idézett szavak is. A Bárkik az egyik fiatal prózaírónak, Kertész Dávidnak egy, a személyleírás mintamondataként idézhető gyöngyszeme, „Egy Tolkien-könyvből bárki” alapján merült fel, illetve a későbbiekben a talán titkon repülőgép-irányítói pályával kacérkodó Horváth Attila kritikus, doktorandusz jóvoltából elhangzott a Szárnypróbából kiválóan levezethető Felszállási Engedély is. A jelenlévők végül is nem hoztak döntést ebben a kérdésben, további nevek felvetésében, és ezáltal a választási lehetőségek bővülésében bízva egy későbbi összejövetelen kerülhet sor a hivatalos névadásra.
A Pályakezdés kontra dilettantizmus című, 2. napirendi pont és a hozzá kapcsolódó kérdések kapcsán élénk diskurzus bontakozott ki a jelenlévők között. Pák Diána költő egy augusztusi „szárnypróbás” összejövetelen elhangzott kijelentésre utalva az irodalom eltömegesedését vetette fel a dilettánsok térhódításának egyik lehetséges magyarázataként, Lőrincz P. Gabriella a megfelelő kritika hiányát is kiemelte. Az irodalmi ízlés kérdése és a könyvek egyre bővülő választéka kapcsán Csordás László az olvasási szokásaikról kérdezte az irodalmi műhely tagjait. A válaszok alapján megállapítható, hogy a csoport tagjainak irodalmi tájékozódása egyénenként és összességében is eléggé szerteágazó: Neil Gaiman, Terry Prachett, David Lynch, Örkény István, Csáth Géza, Arany János, Ady Endre, József Attila, Weöres Sándor, Kormos István, Kubyszin Viktor, Sütő András, az Apokrif Online és az Újnautilus nevű irodalmi portálok kortárs magyar szerzői is a kedvelt alkotók között vannak. Ezt követően a beszélgetés nagy részét moderáló ötletgazda irodalomkritikus az írás közbeni jelenlét tudatosságáról, a megszületett irodalmi mű elengedéséről, az olvasóként történő értelmezés lehetségességéről faggatta a fiatalokat. Az Együtt legutóbbi számában Maugli c. novellájával bemutatkozó, a költészettel is foglalkozó Shrek Tímea elmondása szerint az újraolvasás során vissza tudja idézni önmaga számára az adott verse megírásakor meglévő érzést. Marcsák Gergely költő, prózaíró, rockénekes automatikus folyamatként éli meg az írást, de nem tud teljes mértékben elszakadni a saját szövegétől, sokszor újraértelmezi azt. A Törékeny szentek című, meséket és tárcanovellákat tartalmazó kötet szerzője, Kurmai-Ráti Szilvia az alkotás közbeni lelkiállapota megváltozásáról beszélt: régebben, Beregszászi Anikó főiskolai tanár önképzőkörében ösztönösen, ma pedig inkább tudatosan ír.
A szerzői tudatosság témájához kapcsolódva merült fel az előretervezés, a ciklusokba rendezés, a kötetszerkesztés képességének kérdése. Kovács Eleonóra prózaíró, történész például a több művében szereplő két személy, Mimóza és Z. történetei alapján tudná meghatározni az egy kötetbe illeszthető alkotásait. Lőrincz P. Gabriella pedig ezzel kapcsolatban a Fény-hiány című verseskötetének egy kortárs kárpátaljai magyar író részéről történt félreértelmezéséről mesélt. Horváth Attila a Szárnypróba című kötetről fejtette ki véleményét: a pályakezdő fiatalok műveiből készült válogatás esetében a szerzők nem kóstolták meg a készterméket, pedig egy jó szakács megeszi, amit főzött.
Az alkotásra történő szellemi ráhangolódás után szóba került az írás mikéntje, a toll vagy billentyűzet használatának előnyei és hátrányai: az előbbinél az áthúzások ellenére megmaradhatnak a különböző változatok, utóbbinál a mentések közben eltűnnek azok a részek, amelyek megmutatnák, hogyan jutott el az író a végleges formáig. A társaság tagjai ebben a kérdésben is különböző szokásokról és tapasztalatokról számoltak be, miközben természetesen a mediális váltás mindegyikük alkotói módszerében jelen van, Vári Fábián László például – némileg talán meglepő módon – 2000 óta csak számítógépen írja műveit. Az írás folyamatának átalakulása mellett önkéntelenül is felvetődött az olvasás felületeinek bővülése, a papíralapú könyv kézbevételének és a csendes kis sarokba történő visszahúzódásnak a szertartásossága, illetve a kortárs írók és irodalmi folyóiratok könnyebb elérhetősége az internet segítségével. Ezt követően Horváth Attila a kiadványokban található grafikáknak a szöveg élvezhetőségére gyakorolt hatása megítélésére kérte a jelenlévőket. A hozzászólók a könyvborítók értékelése és az egyszerre tömegtermék és kortárs művészeti ág funkcióját is betöltő képregény plusz szempontként történő bevonásával, konkrét példákkal támasztották alá a vizualitás zavaró vagy éppen a befogadás élményét erősítő hatását.
A diskurzus ezután a Pusztai-Tárczy Beatrix költő, író által megfogalmazott, a pályakezdőket talán leginkább foglalkoztató, „kinek a véleménye számít?” kérdés megválaszolásával, az irodalom eltömegesedésének jelenségével, illetve az ugyanarról a műről írható, egymástól akár alapjaiban eltérő kritikák mibenlétével, a sokféle értékrendből adódó értelmezhetőségi sokszínűséggel folytatódott. A rendezvény első felének zárásaként Vári Fábián László az Együtt szerkesztőbizottságának elnökeként kifejtette véleményét néhány jelenlévő fiatal írásaival kapcsolatban, illetve tanácsokat adott számukra írásművészetük fejlesztéséhez. Shrek Tímea prózájáról szólva pozitívumként emelte ki a témaválasztást, az életszerű helyzetek megragadását, továbbkutakodásra biztatva őt a kiteljesedés felé. Marcsák Gergely és Kovács Eleonóra írásait prózai miniatűrökként jellemezte, legfőbb értékük pedig az, hogy igyekeznek belevinni a prózába is a lírai gondolatiságot. Számukra is az emberekkel történő beszélgetéseket, az élettapasztalatok összegyűjtését jelölte meg a fejlődés útjaként. Pusztai-Tárczy Beatrix és Pák Diána verseivel kapcsolatban elmondta, hogy ott van bennük a költészet, csak néha zavaróan beakadnak közhelyek is, ezeket kell kiküszöbölniük.
A szünet után a moderátori szerepet gyakran átvevő Horváth Attila a nyelvhez fűződő viszonyukról kérdezte a műhelybeszélgetés résztvevőit. Ezzel kapcsolatban Kertész Dávid az olvasmányai hatására jelentkező anglicizmusok kiküszöbölésének problematikusságáról beszélt, a Csordás László által felvetett „po-zákárpátszki” egyfajta valósághűséget biztosító, a couleur locale megteremtését szolgáló alkalmazásáról pedig Shrek Tímea nyilatkozott. Az irodalmi nyelvhasználat kérdésétől egyenes út vezetett az önmeghatározás problematikája felé, Horváth Attila az identifikáció, az elidegenítés és az önidegenség kifejezési lehetőségeit is felvetette szempontként. A kérdés megközelítését Kertész Dávid a határon túli magyarokra jellemző saját identitás meglétével indította. Ezzel kapcsolatban Csordás László negatív jelenségként határozta meg a határon túli magyarok Budapestről történő homogenizálását. Az előző kijelentéshez hozzáfűzve a vélemény megfogalmazója és Horváth Attila György Péterre hivatkozva az egy kalap alá vevés mellett ugyancsak jelenlévő kivételezés következményeit ecsetelték: a határon túli magyar irodalommal foglalkozó anyaországi kritika és maga a köztudat is Erdély-centrikus. Vári Fábián László szerint pedig az erdélyiek többségében történelmükből és létszámukból adódóan is van egyfajta felsőbbrendűségi tudat a többi határon túli magyar közösség tagjaival szemben. Lőrincz P. Gabriella elmondta, hogy az elszakítottságból eredő történelmi sorsközösség felvállalását fontosnak tartja, de a József Attila-díjas költővel is egyetértve nem tetszenek neki az irredenta megnyilvánulások a magyar irodalomban. Csordás László az anyaországból a kárpátaljai magyarokra még mindig ráerőltetett hősi pózt és a sorsuk fölötti sajnálkozást nem tartja helyesnek. Szintén ehhez a témához kapcsolódóan a megjelentethetőség kérdésében költőként, íróként és folyóirat-szerkesztőként is gyakorlati tapasztatokkal rendelkező Vári Fábián László a hun-szittya tematikát erőltető dilettánsok káros irodalmi jelenlétéről és a féldilettáns antológiák kiadóinak az elismert alkotók behálózását segítő trükkjeiről beszélt.
A határontúliságból eredő alapkérdések és a dilettánsok értékzavar-előidéző tevékenységének megvitatása után a kritikusok felelősségére, a mértékadó vélemény megformálására való jogosultságra, a szerkesztők és a kritikusok irányában megingott bizalom okaira terelődött a szó. Lőrincz P. Gabriella a KMMI tehetséggondozó programja során az előző években felmerült nehézségekről beszélt, illetve jelezte, hogy a közeljövőben várható az újabb pályázati kiírás. Csordás László erre reagálva javasolta, hogy a beérkezett pályaműveket esetleg az irodalmi műhely tagjai bírálhatnák el. A felvetés támogatásra talált a csoport tagjai részéről.
A műhelybeszélgetés utolsó témájaként a napirendi pontokat is ismertető moderátor felvetésére egy aktuális, a provincializmus kérdéseit feszegető internetes „adok-kapok” került terítékre, amelynek főszereplője Ernyei Beáta színikritikusként tevékenykedő, kárpátaljai származású fiatal volt, aki jelenleg Budapesten él. Csordás László felvázolta a külső szemlélőként végigkövetett történetet, amely az említett hölgy blogbejegyzéseiből és a Facebook közösségi portálon folytatott vitatkozásokból megismerhetővé válhatott volna az irodalmi közösség többi tagja számára is, csakhogy mint kiderült, a Színháztükör című blog azóta nem elérhető. Ezért a jelenlévők az irodalomkritikus beszámolója, illetve Horváth Attila kiegészítései és jelen tudósítás szerzőjének hozzászólása alapján próbálhattak meg véleményt alkotni magáról a jelenségről. Az elhangzottak alapján a Tisztelt Olvasó elé tárom a történetet: a nevezett fiatal kárpátaljai magyar értelmiségi az anyaország fővárosába felkerülve szülőfaluját, Visket a provincializmus termőágyaként mutatta be, az úgynevezett „viskiséget” pedig mint egyfajta negatív tulajdonságot vetítette ki, ezzel természetes módon kivívva volt falubelijei ellenvéleményeinek kinyilvánítását a már említett közösségi oldalon. A személyeskedéssel, a fővárosivá vált értelmiséginek a falusi, néha valóban szűkebb látókörű emberekkel szemben érzett felsőbbrendűségi tudatával és tekintélyelvűséggel fűszerezett komment-áradatot pedig hozzászólásával, Ernyei Beáta melletti kiállásával egy elismert kárpátaljai magyar alkotó, Balla D. Károly József Attila-díjas író is legitimálta. Később a vitát kirobbantó hölgy az általa működtetett weboldalon egy rövid bocsánatkérést tett közzé, majd annak bizonyítására, hogy nemcsak rá akar mutatni a hiányosságokra, hanem orvosolni is próbálja azokat, egy új blogot hozott létre, amelynek segítségével felkarolná a fiatal kárpátaljai magyar szerzőket. Csordás László szerint ebben a pálfordulásokkal és önellentmondásokkal teli eseménysorozatban is megfigyelhető a pályakezdés problematikája, hozzátéve azt is, hogy nem is annyira a szülőföldi értékek megkérdőjelezésével van a gond, hanem elsősorban az írások és hozzászólások hangnemével és stilisztikai gyengeségeivel, a vitakultúra hiányával, az érvelésekben mutatkozó logikátlanságokkal, a nagyban hangoztatott műveltség és olvasottság terén fennálló hiányosságokkal és a művelődés tekintélyelvű megközelítésével. Pécsi Györgyi gondolatát idézve elmondta, hogy a „szeretem-érzésből” ugyanúgy lehet jó mű, mint a „nemszeretem-érzésből”. Ebből a témából kibontva pedig felvetődtek azok a kérdések, hogy ki mit tagad a jelenlévők közül, illetve a nyelvre mint az irodalom eszközére visszatérve szóba került az is, hogy a nyelven túl/nélkül van-e valóságérzékelés. A nyelv korlátozott felhasználhatóságát, a megfelelő hangok, szavak, mondatok megtalálásának nehézségét jól szemléltetheti Pusztai-Tárczy Beatrix nyilatkozata, miszerint vannak olyan témák, mint például az istenkeresés vagy a lányával való kapcsolat, amelyeket még azért nem írt le, mert nem találta meg hozzájuk a megfelelő nyelvet.
A mostani összejövetel egyre inkább a feloldódás, az egymás iránti kölcsönös tiszteleten alapuló, építő jellegű párbeszédek és a vélemények bátrabb felvállalása felé terelte a társaság tagjait, amelynek végén Vári Fábián László jókívánságként az alkotói termékenységre gyakorolt jó hatást fogalmazta meg a résztvevők számára. A műhelybeszélgetés a következő alkalom témájának és időpontjának kijelölésével zárult. A legközelebbi, március 29-i találkozón Weöres Sándor A vers születése című műve alapján folytatódhat az irodalmi diskurzus.
