Az asztalosinasból festőfejedelemmé emelkedő Munkácsy Mihály

181 éve, 1844. február 20-án látta meg a napvilágot Munkácsy Mihály, a világszerte híres magyar festő, aki utolérhetetlen érdemeket szerzett a magyar nemzeti festészet megteremtésében. Hosszú, küzdelmes útja munkácsi sóhivatalnok fiát az asztalosinas gyalujától a párizsi paloták termeiig emelte.

Szerény kezdetek

Lieb Mihály Leó néven született Munkácson, egy bajor származású tisztviselő fiaként. 1846-ban négy testvérével együtt Miskolcra költöztek, de 1850-ben édesanyja, majd 1852-ben édesapja is elhunyt.

Mihály anyai nagybátyja gondozásába került Békéscsabán, aki a fiú képességeit gyengének ítélve az elemi iskola elvégzése után inasnak adta Lang György asztalosmester mellé. Bár nagybátyja szerződésben rögzítette inaskodásának feltételeit, a mester ezeket nem tartotta be. A műhelyben Mihályt rossz ellátás mellett dolgoztatták, és sokszor bántalmazták is az inasság három esztendeje alatt.

Miután megszerezte segédlevelét, Aradra került, Albrecht Ferdinánd műhelyébe; első rajzai innen származnak. 1860-ban súlyosan megbetegedett, és visszatért nagybátyjához, aki ekkor már Gyulán élt. Lábadozása alatt tovább rajzolt, illetve ekkor találkozott Szamossy Elek portréfestővel, aki elsőként adott neki leckéket. Felgyógyulása után, 1862-ben beállt Szamossy mellé segédnek, akivel Aradon, Buziáson és Beodrán is együtt dolgozott.

Az asztalosból lett festő 1863-ban, Szamossy ajánlólevelével érkezett a fővárosba, Munkácsyra is ekkor magyarosította nevét. 1865-ben a bécsi akadémia előkészítő osztályát látogatta, de a tandíj befizetésének elmaradása miatt onnan kizárták. 1867-ben 800 forint ösztöndíjat kapott Eötvös József oktatási minisztertől, amelyet Münchenben és Párizsban folytatott tanulmányokra fordított.

Első igazán sikeres képéhez korábbi mesterségének világa szolgált ihletésül: 1868-ban, eddigre kialakult sajátos stílusában készítette el az Ásító inast. 1869-ben készült el a Siralomház, ez a drámai hatást keltő életkép, amely Párizsban, a Salon 1870-es kiállításán aranyérmet nyert. Sikerét jól illusztrálja, hogy a francia közönség „Monsieur Münkakszit” egy ideig „Monsieur dernier jour”-ként (Siralomház úrnak) emlegette.

Az 1871-ben festett Tépéscsinálók csak fokozta Munkácsy elismertségét. A sikeressé vált festő Párizsban telepedett le, és 1896-ig itt tevékenykedett. Nagy segítségére volt Henri Edouard de Marches báró, aki anyagilag és barátilag is támogatta a gyakran kétségek között őrlődő, depresszióra hajlamos Munkácsyt.

De Marches 1873-ban elhunyt, Munkácsy pedig a gyászév leteltével, 1874 augusztusában feleségül vette a báró 29 éves özvegyét, Cécile Papier-t. Munkácsy előtt ezzel megnyílt a felső tízezer társasági élete: az asztalossegédből az arisztokrácia ünnepelt festője lett, palotájában hetente vendégül látta a párizsi művészvilág krémjét.

A dicsőség csúcsain

Az 1880-as években festette legkiforrottabb tájképeit: a Rőzsehordó nő, a Tájkép folyóval, a Sötét utca, a Séta az erdőben barbizoni hatásokat mutató, plein air stílusú képei festészetének legkiemelkedőbb alkotásai közé tartoznak.

Ugyanebben az időszakban készült el leghíresebb alkotása, a monumentális Krisztus-trilógia első két eleme: 1881-ben a Krisztus Pilátus előtt, 1884-ben pedig a Golgota. (A trilógia „középső” alkotása, az Ecce homo csak 1895-ben született meg.) Fogadtatásukat jól jellemzi, hogy első kiállításukon végeláthatatlan sorok kígyóztak a festmények előtt: több mint háromszázezer érdeklődő tekintette meg őket.

A képeken a romantikus témaválasztás realista kifejezésmóddal találkozik. A fáma szerint a megfeszített Krisztushoz Munkácsy nem talált modellt, így saját magát kötöztette fel a keresztre, és az erről készített fényképeket használta a festésnél.

1886-ban a két Krisztus-festményt Amerikában mutatták be, az eseményen Munkácsy is részt vett. A festőt Pulitzer József laptulajdonos és Grover Cleveland elnök is köszöntötte az Újvilágban, képeinek sikere pedig minden várakozást felülmúlt: a Golgota előtt állítólag imához borultak le az emberek. A festményeket John Wanamaker amerikai kereskedő vett meg összesen 335 ezer dollárért.

A Krisztus-trilógia legközelebb 1995-ben került egy helyre egy debreceni kiállításon. Később több más magyar városban is kiállították őket, a Nemzeti Galériában 200 ezer ember volt rájuk kíváncsi. 2012-től a debreceni Déri Múzeum Munkácsyról elnevezett terme adott nekik otthont. A Krisztus Pilátus előtt 2015-ben, a Golgota 2019-ben került ismét a magyar állam tulajdonába; előbbinek a kanadai Hamilton Galéria, utóbbinak Pákh Imre műgyűjtő volt a korábbi tulajdonosa.

Az 1880-as években Munkácsyn apránként elhatalmasodott fiatalkorában szerzett szifilisze, egyre gyakrabban pihenőre kényszerítve a festőt. 1891–93 között festette a Honfoglalást, amely a közönségnél vegyes fogadtatásra talált, és többen hangos kifogásokat is emeltek miatta. Egyeseket az sértett, hogy a magyar vezérek a kor politikusainak arcvonásait viselték (Árpád például a miniszterelnök Tisza Istvánra emlékeztetett), másokat az Árpád előtt hajlongó szláv követek ingereltek fel. A festmény ma az Országházban, a Munkácsy-terem falán függ.

Munkácsy utolsó nagy dicsősége az Ecce homo 1896-os bemutatása volt a millenniumi ünnepségen. Betegsége és az annak következményeként fellépő elmebaj azonban ezután felülkerekedett rajta. Utolsó éveiben szanatóriumokban: Baden-Badenben, majd Endenich-ben ápolták, de többé sosem tért teljesen magához. 56 évesen, az endenichi szanatóriumban hunyt el 1900. május 1-jén. Temetésére május 9-én, a Kerepesi úti temetőben került sor.

Munkácsyt máig a legismertebb és legjelentősebb magyar festők között tartják számon. Képei ritkán kerülnek árverésre, de akkor hatalmas összegeket adnak értük: Poros út I. című képét 2003-ban 220 millió forintnál ütötték le.