Advent második vasárnapja a keresztény kultúrkörben a remény üzenetét hordozza. A katolikusoknál ezt a liturgia szerinti miseruhával megegyezően lila színű, a protestánsok esetében pedig a piros színű gyertya lángjának fellobbanása jelképezi.
Az örökzöldből font koszorú már a kereszténység megjelenését megelőző, pogány korban is a fény iránti vágyakozást jelképezte, s mivel a fény Isten attribútuma, így ez a kép rendkívül ősi hagyománnyal bír.
A keresztény szimbolika megőrizte ezt a hagyatékot, hiszen az adventi koszorú Isten végtelen szeretetére utal, a díszítéshez használt örökzöld pedig azt a reményt jelzi, amellyel az ember a teremtője felé fordul. Ahogy előre haladunk a gyertyagyújtással, úgy lesz a koszorú körül mind világosabb, a növekvő fény pedig a második isteni személyként tisztelt Jézus eljövetelének közeledésére világít rá.
A második gyertyával az adventi koszorún fellobban a remény lángja,
amelyről Ézsaiás próféta (35:3-4) így beszélt a Bibliában: „Erősítsétek a lankadt kezeket, tegyétek erősekké a roskadozó térdeket. Mondjátok meg a remegő szívűeknek, legyetek erősek, ne féljetek. Íme jön Istenetek…”
A remény és a várakozás gondolatát a költők is összekapcsolták, Juhász Gyula például A várta című versében ezt írta: „Jövő minden reményét ringatom, / Mint a vihart és fészket a falomb. / Így állok örök békességbe már / S az Istent várom, aki földre száll.”
Mivel a Messiás eljövetelét Isten először a zsidó népnek ígérte meg, ezért advent második vasárnapján a koszorún fellobbanó gyertyaláng egyúttal a zsidó népre is utal. Arra a reményteli bizakodásra, amellyel századokon át várták Immánuel, vagyis a megváltó eljövetelét. Máté evangélista erre is utalt, amikor leírta Jézus születésének történetét.
Adjuk is át a szót most a szent szerzőnek: „Amikor Jézus megszületett a júdeai Betlehemben Heródes király idejében, íme, bölcsek érkeztek napkeletről Jeruzsálembe, és ezt kérdezték: »Hol van a zsidók királya, aki most született? Mert láttuk az ő csillagát, amikor feltűnt, és eljöttünk, hogy imádjuk őt.« Amikor ezt Heródes király meghallotta, nyugtalanság fogta el, és vele együtt az egész Jeruzsálemet. Összehívatta a nép valamennyi főpapját és írástudóját, és megkérdezte tőlük, hol kell megszületnie a Krisztusnak. Azok ezt mondták neki: »A júdeai Betlehemben, mert így írta meg a próféta: Te pedig Betlehem, Júda földje, semmiképpen sem vagy a legjelentéktelenebb Júda fejedelmi városai között, mert fejedelem származik belőled, aki legeltetni fogja népemet, Izráelt.« Ekkor Heródes titokban hívatta a bölcseket, pontosan megkérdezte tőlük a csillag feltűnésének idejét, majd elküldte őket Betlehembe, és ezt mondta: »Menjetek el, szerezzetek pontos értesüléseket a gyermekről; mihelyt pedig megtaláljátok, adjátok tudtomra, hogy én is elmenjek, és imádjam őt!« Miután meghallgatták a királyt, elindultak, és íme, a csillag, amelyet láttak feltűnésekor, előttük ment, amíg meg nem érkeztek, és akkor megállt a fölött a hely fölött, ahol a gyermek volt. Amikor meglátták a csillagot, igen nagy volt az örömük. Bementek a házba, meglátták a gyermeket anyjával, Máriával, és leborulva imádták őt. Kinyitották kincsesládáikat, és ajándékokat adtak neki: aranyat, tömjént és mirhát. Mivel azonban kijelentést kaptak álomban, hogy ne menjenek vissza Heródeshez, más úton tértek vissza hazájukba.”
Keressük mi is ugyanúgy Isten fiát, mint ahogyan a háromkirályok is tették egykoron, és kövessük azt a csillagot, mely az éj sötétségében is képes arra, hogy a betlehemi barlangtól kezdve az összes hajlékig mindenhol az isteni szeretet fényét világítsa.
Juhász Gyula Betlehem című versében mindezt így fogalmazta meg: „Könnyes szeme bámulja báván / A betlehemi csillagot, / A jó reményt, mit körülállnak / Szegények, árvák, magyarok!”
