A tornatanár

Idős korban az ember szívesen emlékszik vissza iskolaéveire,  tanáraira, jólesik a volt osztálytársakkal találkozni, feleleveníteni a régi iskolai éveket. A már elhunyt, kedvenc tanárok emléke különösen gyakran merül fel bennünk, mert már mi is a szépkorúak családjába tartozunk. Az egyik ilyen felejthetetlen tanárunkról szeretnék most írni.

A  6-ik osztályban a tornatanárunk egy alacsony, de nagyon katonás tanítónéni volt. A pici tornateremben, amely az iskola pincéjében volt, állandóan bukfencvetésre oktatott bennünket, meg felügyelt arra, hogy az iskola előtt folyó Ungban  senki se fürödni.

Ugyanis még szeptemberben, ha jó idő volt, ott lubickoltunk a folyóban tanítás után, vagy, néha még tanítás előtt is. Egy ilyen tanítás előtti fürdés közben azt hallom, hogy a tornatanárunk kiabálva parancsol ki a vízből.

Megszeppenve kikászálódtam a folyóból, Olguska (egymás között így becéztük)  a hóna alá kapta a ruhámat, engem pedig karon ragadva, vizes alsónadrágban, felvitt az osztályomba, ahol már a nagynénim  elkezdte a matekórát.

Ő aztán úgy szidott az osztály előtt, mint a bokrot, nekem pedig záporoztak a könnyeim, nem annyira a bűntudattól, mint inkább a megszégyenítéstől. Hát ennyi emlékem maradt a 5-7. osztályos tornaórákból. Mivel nagyon szerettem a sportot, az úttörőpalotába jártam kosárlabdázni, pingpongozni.

A 8. osztályt már a szomszéd orosz tanítási nyelvű iskolában kezdtem, ugyanis abban az időben, ha valaki tovább akart tanulni, orosz vagy ukrán iskolába kellett átmennie, mert a magyar iskola 7 osztályos volt. 1954. május 26-tól az Ungvári Városi Tanács 411. számú rendelete alapján a 7 osztályos tanintézmény magyar tannyelvű középiskolává vált.

Iskolánk 1957-ben bocsátotta ki első érettségiző osztályát, 52 tanulót.

Itt már pezsgőbb sportélet folyt, de inkább a nagyobb fiúk, lányok jártak szervezett, iskolán kívüli  sportfoglalkozásokra. Az iskola udvarán volt egy kosárlabdapálya is, de  nemigen volt kihasználva. A barátommal, aki a magyar iskolában is az osztálytársam volt, jelentkeztünk az ökölvívó sportkörbe. Elég mulatságosan nézhettünk ki, mert mi voltunk az osztály legkisebb, korban pedig társainknál legalább 3 évvel fiatalabb tanulói. Főképpen egymással bokszoltunk az edzéseken. Bokszkarrierem csúcsa egy ünnepi iskolai sportműsor volt, ahol mi ketten ökölvívóbemutatót tartottunk. Óriási sikerünk volt, a terem zengett a kacagástól, mindenki jól mulatott a két kis ugráló törpebokszoló produkcióján.

Egy szép napon, a szünetben, azt vettem észre, hogy a mi iskolánk kosárlabdapályáján a szomszéd magyar iskola diákjai sportolnak, s a játékot az új tornatanáruk irányítja.

A régi iskolatársaim aztán örömmel újságolták, hogy amióta Opálenik Sztepán Sztepánovics a tornatanár, jelentős változások történtek az iskola testnevelési oktatásában. Mivel saját pályájuk még nincs, a torna-tanár kölcsön kérte az orosz iskola  pályáját. A többi aztán olyan volt, mint egy szép álom. Amikor már elkészült a tanintézet kerítése, Sztyopuska (mert így becéztük a tanárunkat) vezetésével és a diákok közreműködésével létrehoztak egy kosárlabdapályát. Az asztalosmunkát, az hegesztéseket a hozzáértő szülők végezték. A tartó vascsöveket a fiúk, állítólag, valamelyik telepről csenték el egy éjjel, a hálót az egyik srác nővére kötötte vastag zsinórból. Mire én visszakerültem a magyar iskolába, a 9. osztályba, ott már pezsgő sportélet folyt. A kosárlabda-pályát  könnyen át lehetett alakítani röplabdapályává, a tornateremben pingpongasztal, nyújtó, felemás korlát, egy csomó súlyzó volt, és még sok kisebb-nagyobb pozitív változás  történt.

De ami a legjelentősebb, az a határtalan sportszeretet, sportolni való vágy volt, amit az új tornatanár beoltott a diákokba.

Szinte megszállottként  fogott hozzá egy pezsgő iskolai sportélet megteremtéséhez.

Először át lettek szervezve a tornaórák. Az állandó bukfencezés helyett rövid bemelegítés után röplabdáztunk, kosaraztunk, kiskapus focimeccseket vívtunk, télen pedig a tornateremben asztaliteniszeztünk. Aztán osztályok közötti bajnokságokat rendeztünk különböző sportágakból. Egy-egy mérkőzésen hatalmas szurkolóitábor biztatta az osztályát. Az osztályfőnökök a szurkolásban az élen jártak, például Szimacskó tanár úr szinte magán kívül kiabált, ha Rozgonyi, az egyik diákja, elrontott egy labdát.  Megkezdtük szereplésünket a városi iskolai sportrendezvényeken. Az első sikerünket a kosárlabda-bajnokságon értük el, amikor, szinte mindenki számára váratlanul, legyőztük az 5. számú iskola csapatát. Sztyopuska fáradhatatlanul tevékenykedett, szinte együtt élt a diákokkal, ha valaki valamit hibázott az edzésen, hangos szóval, de atyai szigorral megfedte.

1957-ben véget értek a felejthetetlen iskolaévek. Szétszéledtünk a szélrózsa minden irányába, pár év múlva  tornatanárunk is otthagyta az iskolát,  más munkahelye lett, úgy hallottuk, hogy a magánélete is válságba került, a felesége elvált tőle. Évtizedekig nem is tudtam róla semmit. Iskolánk végzősei közül egy páran híres sportolók lettek. Fülöp Sándor 1957-ben a kárpátaljai iskolásválogatott kapusaként az ukrán bajnokság ezüstérmese lett, majd később, a Harkivi Testnevelési Főiskola elvégzése után a kárpátaljai iskolásválogatott edzőjeként ért el szép eredményeket csapatával. Sütő Zoltán és az Ortutai fivérek is,  akik neves labdarúgócsapatokban fociztak, a 10. sz. iskola diákjai voltak. Fülöp Sándor mesteredző, Ukrajna érdemes testnevelési dolgozója a Zinedine focisuli szakmai tanácsadója.

1983-ban egy júliusi napon, amikor  végleg Magyarországra települtem, a csapi állomáson, legnagyobb örömömre, Opálenik tanár úr szólított meg. Bemutatta a feleségét, egy magyarországi  ügyvédnőt, aki látogatóban volt nála. Nagyon szimpatikus hölgy volt, együtt utaztunk Nyíregyházáig, út közben elmesélte, hogy Pista is  várja az áttelepülési engedélyét, tőlem meg elkérte jövendőbeli magyarországi lakcímemet.

Egy borsodi kisvárosba kerültem, ott dolgoztam gyermekorvosként. Egy év múlva, egy vasárnap délelőtt,  az Opálenik házaspár meg is látogatott Edelényben.

Pár év múlva, miután Budapestre költöztem, a feleségemmel felkerestük volt tanáromat. Ezután rendszeresen találkoztunk, sportolgattunk, hol kosárlabdáztunk az egyik iskola pályáján, hol asztaliteniszeztünk a másik iskola tornatermében. Közben sokat beszélgettünk, elmondta, hogy nagyon boldog házasságban él, munkát Magyarországon már nem akar vállalni, de a sportot, az atlétikát, nem hagyta abba. Tagja a magyar szenior-válogatottnak, 5000 méteres síkfutásban Európa-bajnokságon is szerepelt már, most készül a világbajnokságra. Néha panaszkodott, hogy szívfájdalmai vannak, ki is vizsgálták a sportkórházban,  de komoly elváltozást  nem találtak nála. Egy nap aztán a feleségétől jött a megdöbbentő, lesújtó hír: Pista hirtelen meghalt. Nagy kiterjedésű infarktus volt a halál oka. 70 éves volt. Monoron, felesége szülővárosában temettük el, mély részvéttel. Amíg csak élek, nem fogom elfelejteni.