A szent hit vértanúja

Múlt vasárnap sor került arra a jeles eseményre, amelyre a görög katolikus hivők sok évig vártak: a Puskin téren, annak a háznak a falán, ahol Bendász István (1903 – 1991) kanonok-vértanú életének utolsó harminc évében élt családjával, felavatták az emléktábláját. Sosem tagadta meg atyái hitét, teológusként és a múlt kutatójaként az isteni szolgálat magaslataira jutott. Nagyszámú résztvevő társaságában, liturgiai éneklés mellett szentelték fel az emléktáblát, amelynek alkotója Ortutay Zsuzsa.

 A szertartást Szabó Konstantin atya végezte. A jelenlévők között ott volt Bendik Veronika, a végrehajtó bizottság titkára is.

Az emléktábla elhelyezésének kezdeményezői Dalmay Árpád, városunk egykori lakosa (jelenleg Magyarországon él), valamint Orosz Ildikó, a II. Rákóczi Ferenc Magyar Főiskola elnöke, megyei tanácsi képviselő, a városi végrehajtó bizottság tagja voltak. Eszmei támogatóként pedig Bendász Dániel atya, az Ungvári Görög Katolikus Teológiai Akadémia előadója lépett fel, aki egyébként édesapja szellemi örökségét is hűen tanulmányozza.

A beregszásziak ma is jól emlékeznek erre a művelt emberre, aki a XX. század 80-as éveiben odaadó pásztori szolgálatával közelebb hozta a görög katolikus templom hivatalos legalizálását, amikor a felekezet hívei végre akadály nélkül végezhették vallási szertartásaikat. Ez a nap pedig 1989. novemberben virradt fel. Sok éven keresztül állt mellette apósa, Julián Bacsinszkij atya, aki az értékes Gogol-kézirat tulajdonosa (róla korábban már olvashattak lapunkban). Meg kell jegyezni, hogy Beregszászon akkoriban több görög katolikus pap élt, akik Bendász Istvánnal együtt járták meg a GULAG poklait, de nem törtek meg, és megmaradtak mély hitükben. Említhetjük Legeza József, Kampó József, Paszulyka Jenő, Vaszil Pohil, Mihajlo Terban, Garajda Dezső, Szabó József, Polikarp Lozan, Volodimir Margitics atyákat. Az utóbbit maga Joszip Szlipij érsek szentelte pappá a szúrós dróttal körbevett lágerben (Volodimir atyáról szintén írtunk korábban).

Bendász István, a hit vértanúja hosszú életet élt meg. 1903. augusztus 3-án született a munkácsi járási Borhalomban (Boboviscse). Szüleinek köszönhetően kiváló oktatásban részesült. Ítéljék meg önök: első osztályban angolul tanult Strentonban (USA, Pennsylvania), másodikban magyarul Munkácson, harmadikban ruszinul a técsői járási Szentmihálykörtvélyesen, és kitűnően fejezte be a római katolikus elemi iskolát, azaz a negyedik osztályt Máramarosszigeten. Ugyanitt végezte el a gimnázium hét osztályát is. A továbbtanulást megakadályozta, hogy Máramaros megyét elfoglalták a román seregek, ezért 1921. decemberben externistaként érettségizett a Sárospataki Gimnáziumban. Ezt követően rövid ideig látogatta a jogi fakultást Budapesten, de rájött, hogy ez nem neki való. Volt egy ragyogó alapképzettsége, tökéletesen beszélt több nyelven és az Ungvári Papi Szemináriumot választotta. A diákévek észrevétlenül elröpültek és 1928. február 12-én Petro Gebej, a Munkácsi Görög Katolikus Püspökség püspöke pappá szentelte és elhunyt édesapja egyházközségébe, a técsői járási Taracújfaluba (Novoszelicja) irányította.

A fiatal pap teljes odaadással szentelte magát Isten szolgálatának. Idővel, 1934. szeptemberben Olekszandr Sztojka püspök a harmincegy éves István atyát a dombói dekanátus esperesének nevezte ki. Ez egy igen felelősségteljes hivatás volt, hiszen a háborút megelőző megrázkódtatások éveit élték. 1941. április 1-jén a nagyszőlősi járási Nagykopányba (Felsőveresmart) került és itt teljesített szolgálatot egészen 1949. márciusig. A görög katolikus egyház éppen ebben az évben szenvedte el a legnagyobb megpróbáltatásokat: kegyetlenül meggyilkolták Teodor Romzsát, a Munkácsi Görög Katolikus Püspökség püspökét, üldözték a papokat, kényszeríteni próbálták őket, hogy térjenek át a pravoszláv hitre. Természetesen mindez Bendász Istvánt sem kerülhette el. Amikor pedig ismételten visszautasította az új hitre való áttérést, 1949. május 27-én, a házkutatást követően, tizenegy éves Dániel fia és felesége szeme láttára tartóztatták le. Egyedülálló könyvtárát (később nyomtalanul eltűnt) törvénytelenül rakták fel egy autóra és István atyával együtt az ungvári fogdába szállították.

A hosszú órákon át tartó vallatástól kimerülten sem árulta el atyái hitét, ezért a bíróság 25 évi szabadságvesztésre ítélte, 5 évre eltiltotta jogai gyakorlásától, vagyonelkobzást szabott ki. Ezután fokozatosan Lembergen, Kijeven, Brjanszkon, Moszkván keresztül jutott el a kujbisevi börtönelosztóba. 1950. február 8-án földinket sorstársaival együtt tehervagonokban szállították Zlatouszt, Ufa és az Urál más városain keresztül a GULAG lágereibe. Egy kőszénkombinát építkezésén dolgozott Karaganda közelében. Isten itt is vele volt, mert nem hagyta elpusztulni a kemény munkától, az éhségtől. Az egyik feleségéhez írott levelében, amit titokban sikerült hazaküldenie 1951. szeptember 27-én, ezt írta: „Babikám! Úgy fáj az a gondolat, hogy miattam éltek ilyen sanyarú helyzetben és állandó rettegésben a kitelepítést illetőleg. Fáj ez nekem, de másképp nem tehettem. Aposztata, hittagadó nem tudtam lenni. Ha meg is tettem volna, rajtatok nem segítettem volna, magam pedig élő-halott lettem volna, a lelkiismeret furdalás már régen sírba vitt volna. Gyermekeinkre pedig valamikor ujjal mutogattak volna: „Ezeknek is hittagadó, áruló apjuk volt, ezeknek az apja sem volt hajlandó szenvedni hitéért.” Szenvedésem bár nagy, de megtörni nem tud, lelkileg erős vagyok. Így tettem és így tennék ma is. Ha bele is pusztulok, de tudom, hogy foltot nem hagytam sem magamon, sem rajtatok. Titeket pedig vigasztaljon az a tudat, hogy részesei vagytok az én hitvallásomnak. Borzasztó elgondolni azt is, hogy gyermekeim tovább nem képezhetik magukat, mert az apjuk nem volt hajlandó hittagadóvá lenni. Nem tesztek-e ti ezért szemrehányást? Ne tegyetek! Jó az Isten, mindent rendbehoz… Csak annyira segítsetek engem, hogy magatok hiányt ne szenvedjetek. Látod! Ez is fáj nekem, nekem kellene Titeket eltartani, és Ti tartotok el engem. Éjjel-nappal csak reátok gondolok, reátok, akiket úgy szeretek, ha a magam módján is, nem hangoztatva azt, de nagyon-nagyon szerettelek és szeretlek Titeket. Titeket is nagyon szerettelek, de Istent is nagyon szerettem. Nehéz volt dönteni, de Isten javára döntöttem, ezt nektek is meg kell érteni.

Karaganda, 1951. szeptember 27. ” (A levélből a részletet Szabó Konstantin olvasta fel.)

A lágerben vasárnaponként és egyházi ünnepek alkalmából Bendász István atya titokban tartott szent liturgiát, végzett keresztelői és úrvacsorai szertartást. Isten itt is a segítségére sietett, mert senki sem árulta el lelki atyját, mi pedig csak találgathatjuk, mi várt volna rá, ha erről tudomást szerez a láger parancsnoksága. Sztálin halála után, 1955. január 5-én a Moszkvából érkezett bizottság átvizsgálta az ügyét és felmentette. Egyébként pár hónappal korábban a KHB kárpátaljai megyei nyomozója megismerkedett István atya aktájával és megjegyezte: „Egyetlen konkrét tény sem igazolta, hogy Bendász szovjetellenes, az SZSZKSZ politikai hatalma vagy a kommunista párt politikája elleni propagandát folytatott volna hívei, a lakosság körében, illetőleg a bűnelkövetés is hiányzik.” Két héttel később súlyos betegen került Nagykopányba, a családjához. Sokáig nem volt munkaképes, véletlenszerű jövedelmekből élt. Arra kényszerült, hogy Beregszászba költözzön, ahol rokonai éltek, köztük Julián Bacsinszkij, az apósa. Feleségével, Mariával három gyermeket neveltek: Katalint (1929), Magdolnát (1932) és Dánielt (1938).

1956-ban a helyi hatalom és a KHB engedélyével alkalmazhatták az egykori papokat szerződéses alapon a XV-XIX. századi latin nyelvű okmányok feldolgozására a megyei levéltár beregszászi fiókintézetében. Együtt dolgozott Mikola Vaszovcsik, Mikola Szotak és Mihajlo Terban atyákkal. Bendász István 11 hónap alatt 1437 kilogrammnyi (!) latin nyelvű dokumentumot dolgozott fel egyedül, 11287 magyarázó-fordító szöveget írt meg. Ma is ezt használják a múltat kutató levéltári szakértők.
Mindenki, köztük a hozzátartozók számára is váratlanul Bendász István atya Mikola Muranyij és Olekszandr Hira atyákkal együtt 1959. áprilisban elhagyja Kárpátalját és Karagandába utazik misszionárius munkára. Ugyanaz év március 16-án a KHB letartóztatja. Felmentést úgy kaphat, ha elhagyja Kazahsztánt. Városunkban a szentéletű papot ellenőrzések, vallatások várják. Munkába csak éjjeliőrként tudott elhelyezkedni a Beregszászi Internátusban, később a közétkeztetési kombinátnál. Kromák András városi tanácsi képviselő felidézi, hogy szemszédjával, Pista bácsival folytatott beszélgetése során, megragadta annak kivételes tájékozottsága, hogy minden kérdésére pontos választ kapott tőle. Ezért meg is kérdezte az apját: „Miért dolgozik ez az okos, jószívű ember csupán őrként?” A válasz a fennálló időkre hivatkozott, de kifejezte a reményt a változásra, és hogy akkor majd Pista bácsi is megkapja a neki kijáró tiszteletet, ha életében nem, de halála után mindenképpen. Így történt…

Bendász István 70 évesen ment nyugdíjba. Öregkorára 29 karbovanecet kapott! Nagy lelki vigaszként szolgált számára, hogy otthon, a hívek házaiban éjszaka titokban végezte a szertartásokat. Ezenkívül keresztelt, esketett, temetett, katekizálta a fiatalokat Beregszászon és a határain túl. A görög katolikusok emlékeznek, amikor a templomunk legalizálása után szellemileg és erkölcsileg támogatta a fiatal Szabó Konstantin atyát. Az utóbbi a beregszászi temető szabad ege alatt tartotta első szent liturgiáját (ezért nem véletlen, hogy ő szentelte meg a Bendász István emlékére elhelyezett emléktáblát).

Bendász Istvánnak mindezeken kívül ott volt még az ihletett, pontos kutatási, irodalmi tevékenysége is, mivel már fiatalkorában vonzotta a történelem, a tájkutatás, a bibliatudomány és a származástan. 1960 és 1990 között feldolgozta a munkácsi püspöki könyvtárban az 1943-1948-as évekről összegyűjtött anyagot és kiadott egy alapművet A Munkácsi Görög Katolikus Püspökség papjainak életrajzi adatai a legrégibb kortól 1949-ig címmel (8000 (!) pap életrajzi adatait tartalmazza). 1997-ben fiának, Dánielnek szorgos közbenjárására megjelent A Munkácsi Görög Katolikus Püspökség és az 1848-49-es felszabadító harc című tanulmánya. Mindenképpen meg kell említeni még egy, nyomtatásban meg nem jelent munkáját, amelyet 1934-41. között írt: Taracújfalu (Novoszelicja) történelme és krónikája. Roman Oficinszkij, az Ungvári Nemzeti Egyetem professzora, a történelmi tudományok doktora felhasználta az egyes részeit, amikor a nevezett faluról készítette a monográfiáját. Nagykopány krónikája című műve is a múltról szól, amelynek rövid kivonatát a Literaturna Negyilja folyóirat jelentette meg 1943-ban. Életének utolsó három évében (feleségének 1988-ban bekövetkezett halála után), amikor már gyakrabban jelentkeztek a betegségek tünetei, amelyeket még a GULAG lágereiben „szerzett be”, nyomtatás alá előkészítette az Öt év a szögesdrót mögött című memoárkötetét, amit a táborban átélt mindennapok alapján alkotott meg. Fiának, Dánielnek hála, aki magyarra lefordította a könyvet, 2000-ben Budapesten kiadták. Nyolc évvel később pedig az ungvári Kárpáti nyomda négyezer példányban jelenteti meg ukrán nyelven. A munkát Milan Sasik püspök szentelte meg, aki nemrég kapott ukrán állampolgárságot. Bendász István tudományos tevékenységének legmagasabb vívmányai A Munkácsi Görög Katolikus Püspökség egyházközségei, valamint Adalékok a Munkácsi Püspökség történetéhez című kéziratok. Az utóbbi művét nem sikerült befejeznie. 1991. augusztus 13-án visszaadta lelkét az úrnak, papi szolgálatának 64. évében. Mikola Vaszovcsik, Volodimir Margitics, Szabó Konstantin, Anton Bacskai, Vaszil Berec, Ivan Griscsenko, Grabár Tamás, Tóth Miklós, Ivan Roman atyák hittestvérüket a beregszászi római katolikus templomban helyezték örök nyugalomra felesége mellé. Vidékünk minden szegletéből érkeztek a tisztelői a temetésére. Kár, hogy meghalt mielőtt tudomást szerzett volna rehabilitációjáról, amelyre oly sokáig várt. 1991. augusztus 23-án érkezett meg az értesítés.