Probstner Zsófia, a lilaruhás nő

A magyar festészet egyik legismertebb műve Szinyei Merse Pál Lilaruhás nő című alkotása. A Lilaruhás nő alakját azonban nem érthetjük meg egy másik, talán hasonlóképpen ismert festmény, a Majális nélkül. Ha ugyanis az annak ötletet adó esemény nem valósul meg, valószínűleg a Lilaruhás nő sem készül el soha. A Majális története pedig egészen Münchenig vezet bennünket, ami meglehetősen távol esett a Szinyei család Sáros vármegyei birtokától, ahol a festő született.

A festő apja, Szinyei Merse Félix Sáros vármegye alispánjaként nagy birtokot igazgatott. Mivel Pálnak volt idősebb fiútestvére, a szülők bátorították, hogy fessen. Anyja maga is művész volt, zeneszerető irodalmár, verseket is írt. Szinyei 1864-ban került a müncheni Képzőművészeti Akadémiára. Egy időre hazatért a porosz–osztrák háború kirobbanása után, s mikor apját alispánná nevezték ki, átvette a birtok igazgatását is. A festészet azonban sokkal jobban vonzotta, ezért egy év gazdálkodás után visszatért Münchenbe. Ekkor ismerkedett meg tájképfestő unokatestvére, Gundelfinger Gyula baráti társaságával is, és ezzel el is érkeztünk ahhoz a nevezetes naphoz, ami a Majálist ihlette.

Hatan indultak piknikezni egy München melletti rétre, s a hat fiatal közül öt meglehetősen szövevényes kapcsolatban állt egymással. A társaság rangidős tagja, Arnold Böcklin ekkor már elismert művész volt, 45 esztendős, akiért az akkor 19 éves Probstner Zsófia rajongott, bár családja egy másik úrral, a szintén jelen lévő Pulszky Ágosttal jegyezte el. A hölgy húga, Mária ekkorra már felesége volt saját gyámapjának, Szinyei unokatestvérének, Guldenfinger Gyulának, a fiatalasszony szíve azonban férje féltestvéréért, gróf Szirmay Albertért dobogott.

Szinyei hosszasan figyelte a bonyolult viszonyokat, s már ekkor megtetszett neki Zsófia, a szimpátia pedig kölcsönösnek bizonyult. Felskiccelte a Majális első vázlatát, melyet hazatérve műtermében folytatott is, azonban az eredeti szereplők közül csak saját, a társaságnak háttal ülő alakját, illetve Probstner Máriát festette meg, aki emiatt testvére társaságában többször is ellátogatott modellt ülni a műterembe. Mire a kép elkészült, Zsófia és Pál egymásba szerettek.

A festő fő művének szánta a festményt, de hatalmasat bukott. Nem csak Münchenben, de Bécsben, a Világkiállításon sem értékelték a művét. A klasszikus festőiskola elleni lázadásnak számított akkoriban az intenzív színhasználatú, légies alakokkal benépesített alkotás, s nem sikerült áttörést elérnie vele.

A házasságkötés után, Zsófia és Pál a férfi szüleinek birtokára költöztek. Az udvarház szalonja műteremmé változott, Szinyei legfőbb modellje pedig ifjú felesége lett. „Az első gyermekünket vártam, úgy ültem modellt, otthon, Jernyén, a lila tafotában. Persze nem kinn a mezőn ültem modellt, azt Pali kívülről tudta. Minden fűszálat, minden kikericset ismert, a lila, sárga és zöld szín finom hármashangzatáról beszélt akkoriban folyton. Nekem már a könyökömön jött ki. Benn, a műteremben is fárasztott a modellülés. A fiam gyorsabban fejlődött, mint a kép. A lila ruha szűk volt, szorított. Talán ezért lett kicsit szenvedő az arckifejezésem a képen.” – emlékezett vissza Probstner Zsófia jóval később a legendás festmény készítésének körülményeire.

Szinyei azonban erre is csak kritikákat kapott , ki a sötét tónusokat, ki a műtermi körülményeket kifogásolta. A sorozatos kritikák megtették hatásukat, ekkor elhatározta, abbahagyja a festést, nem nyúl többé ecsethez. Mint ma már tudjuk, szerencsére nem így lett, azonban akkoriban még úgy vélte, a Majálist úgysem tudná túlszárnyalni, s az sem váltotta be a hozzá fűzött reményeit. Gondolkodása és látásmódja messze meghaladta saját korának ízlését.

Zsófia a férje agóniájában sikertelen művészetét feltételezte. Visszaemlékezéseiben elmeséli, miként könyörgött Pálnak, hogy ha a Lilaruhás nő sem válik be, menjen inkább képviselőnek, foglalkozzon lovakkal. „A családi boldogság kárpótolhatott volna. Ebben reménykedtem, s nem szándékoztam képekkel a nyilvánosság elé lépni” – hangoztatta ekkoriban. „Gazdálkodtam, lovagoltam, lakházat építettem, kertet alakítottam, gyermekeim, családi ügyeim egészen lefoglaltak. Így múlt el több év.”

A házaspárnak hat gyermeke született, négyet már kiskorukban eltemetni kényszerültek. Három középső lányuk diftéria áldozataként hunyt el, legkisebb gyermekük agyhártyagyulladás következtében. Első gyermekük, egyetlen fiuk, Félix maga is a festéssel kacérkodott, ötödik gyermekük, Rózsi felnőve szintén festő lett.

Amikor harmadik lányuk diftériás lett és elhunyt, minden játékát, ruháját megőrizték, s nem fertőtlenítették megfelelően. Egyedül kisebb lányuk nem kapta el ekkor a kórt, melyből Félix meggyógyult, Máriával azonban végzett a betegség. Szinyei mély depresszióba zuhant. Zsófia ekkor éppen az ötödik gyermeküket várta, akinek születése után ismét lecsapott a torokgyík, és a hároméves Valériát is el kellett temetniük. Ezt követően még egy kislányuk született, Adrienne, aki agyhártyagyulladásban halt meg 16 évesen.

A család pánikszerűen menekült a tragédiákkal sújtott jernyei otthonából, Bécsbe költöztek, Szinyei ismét festett. Ekkor készült a Pacsirta, ami szintén nem aratott sikert. Budapesti kiállítását követően a kritikusok menthetetlenül leírták, házasságuk a sorozatos tragédiák és szakmai kudarcok árnyékában végleg megromlott. Miután hatodik gyermekük is megszületett, Zsófia elhatározta, hogy elválik férjétől. Ghillányi Imre, a szomszéd földbirtokos, későbbi földművelésügyi miniszter négylovas hintón szöktette meg otthonából két, életben maradt kislányával együtt. Félix az apjával maradt.

Válását követően Szinyei Merse Pál politizálni kezdett, s rokonai biztatására újra ecsetet ragadott. Végre megkapta a megérdemelt elismerést. Ekkoriban készült képeinek és a közízlés változásának köszönhetően korábbi munkáiról is megváltozott a vélemény, több rangos kitüntetést kapott. 1920-ban, jernyei birtokán már úgy hunyta le utoljára a szemét, hogy a magyar művészet legnagyobb alakját búcsúztatta vele az ország.

Probstner Zsófia minden, Szinyeivel közös gyermekét túlélte, élete utolsó időszakában meglehetősen szegényen, méltatlan körülmények között tengette életét, amikor végül 1953-ban becsengetett az Ódry Árpád Színészotthon egyik épületének ajtaján. Az otthont még Gobbi Hilda hozta létre az elszegényedett, nyugdíjas színművészek megsegítésére, egyfajta nyugdíjasházként. „Az otthonokba csak színészeket vagy színházi dolgozókat vettünk föl. Egyetlen kivétel volt ez alól: Szinyei Merse Pál felesége, a »Lilaruhás nő«” – írta később Gobbi Hilda Közben... című önéletrajzában.

Az egykori Szinyei Merse Pálné az otthonban ismét nyugalomra és biztonságra lelt , a különös özvegyet rengetegen látogatták. „Ott ült, furcsa törökös pongyolájában, egyenes derékkal, valami török fezzel a fején – mert a haja már gyérült –, és valami csodálatos eleganciát árasztott. Alig hallott, látott, de a szellemi képességei épek voltak, s amikor külföldiek jöttek látogatóba (...), bemutatták őket a »Lilaruhás nőnek« is. (...) A franciáknak franciául, az angoloknak angolul válaszolt. Százéves korában hárman is megfestették az arcképét.” 101 évesen hunyt el, 1954-ben a magyar művészvilág szinte saját halottjaként búcsúzott tőle.

Források:

• Magyar Nemzeti Digitális Archívum - A Lilaruhás nő varázsa

• http://papageno.hu/ - Szín a szürkeségben – Szinyei Merse Pál máig ható művészete

• http://divany.hu/ - Ő volt a magyar Mona Lisa: a Lilaruhás nő megbabonázta Szinyeit