„… csak így különülhet el az értékes munka a férctől”

Csordás László irodalomkritikus, az Együtt című irodalmi és művészeti folyóirat olvasószerkesztője, a fiatal kárpátaljai szerzőket tömörítő Kovács Vilmos Irodalmi Társaság vezetője. Az ungvári Intermix Kiadó gondozásában a 85. Ünnepi Könyvhétre jelent meg a tanulmányokat, esszéket és kritikákat tartalmazó első kötete A szétszóródás árnyékában címmel. Ennek kapcsán beszélgettem vele.

– A Kovács Vilmos regényéről szóló tanulmányodban azt írod, hogy Balla László a rendszerváltásig nem hozott létre esztétikailag hitelesnek tekinthető művet. Ezzel arra célzol, hogy később megváltozott a helyzet? Te hogy ítéled meg Balla László munkásságát? Melyik művét emelnéd ki?

– Ha eléggé figyelmes az olvasó, észreveheti: ezt a megállapítást a tanulmányban egy összevetés részeként tettem, zárójelben. Arra céloztam, hogy míg a kárpátaljai magyar irodalmat legalább az 1970-es évek elejéig kétszerzősként tartotta nyilván a magyarországi kritika, addig máról visszatekintve ez nem látszik eléggé indokoltnak. Kovács Vilmos ugyanis valóban létrehozott – bőven a rendszerváltás előtt – hiteles, maradandó műveket, megalapozta a kárpátaljai magyar identitást, hagyományszemléletének akadtak folytatói, addig Balla László nem volt képes ugyanerre. Balla kevésbé szépíróként, mint publicistaként, szerkesztőként és hatalmi pozícióban lévő közéleti személyiségként tűnik ma megkerülhetetlennek. Ilyen szempontból visszaemlékezései hordoznak egyértelműen kordokumentum-értéket, gondolok itt elsősorban a Szegény ember vízzel főz című kötetére.

– A Holnap is élünk befogadástörténetét elemző tanulmánynál maradva, úgy vélem, az abban leírtak vitát fognak kiváltani, főként az idősebb pályatársak körében. Szerinted a mai kárpátaljai vagy magyarországi olvasó tudja-e, hogy ki volt Kovács Vilmos? Mi volt a Forrás Stúdió és milyen szerepet töltött be szűkebb hazánk irodalmi- és közéletében?

– Nem végeztem semmiféle reprezentatívnak tekinthető felmérést, így erre a kérdésre csakis feltevéssel válaszolhatok. A szakma azon része, amelyik érdeklődik Kárpátalja kultúrája iránt, bizonyára pontosan tudja, ki volt Kovács Vilmos és mi volt a Forrás Stúdió, országhatároktól függetlenül. Amikor közeli barátaimmal, ismerőseimmel beszélgettem készülő tanulmányom problémafelvetéseiről, akkor az volt a tapasztalatom, hogy a kárpátaljaiak többsége ismeri, olvasta már a regényt. Magyarországi kortársaimra ez nemigen volt jellemző.

– Szükséges-e még, majd negyven év múltán újra és újra elővenni ezt a regényt és a korszak történéseit, számodra nem tűnik úgy, mintha – bizonyos tekintetben – helyben járnánk? A mai fiatalok megértik-e, mi a regény mondanivalója? Tényleg, mi a regény mondanivalója, tanulsága?

– Egyáltalán nem tűnik helyben járásnak. Sőt. Annyi dilemmát sikerült feltárni a szövegváltozatok eltérésének számbavételétől, értelmezésétől kezdve a kiterjedt befogadás- és hatástörténet értéktételezéseinek és önellentmondásainak elemzéséig, hogy kétség sem férhet hozzá: érdemes kísérletet tenni az újraolvasásra. Azt hiszem, nem az a kérdés, hogy a mai fiatalok megértik-e, hanem inkább az, hogy hogyan értik meg a regényt? Hiszen egy mai – az előző rendszert csak a tankönyvek lapjairól ismerő – fiatal egészen mást vár el egy irodalmi műalkotástól, és így értelemszerűen mást is ért meg belőle. A regény mondanivalójának, illetve tanulságának ilyen fokú éles kinyilvánításához azonban egy jó adag didaxisra lenne szükség, ami viszont távol áll az én irodalomszemléletemtől...

– Meglátásod szerint, napjainkban Kárpátalján az átlagember mennyire ismeri szülőföldünk kortárs irodalmát, irodalmárait? Fontosnak tartják, hogy a vidéknek legyen „saját" irodalma? Büszkék-e a sikereket elért szerzőkre? Egyáltalán van-e kapcsolat a kárpátaljai író és a kárpátaljai olvasó között?

– Egy átlagember napjainkban Kárpátalján a túléléssel van elfoglalva. (Ez sajnos így van, de azért az emberek igénylik a kultúrát, a szellemi táplálékot is. – L. J.) Azzal, hogy ne csak a mát, de a holnapot is túlélje. Azzal, hogy kifizesse valahogyan a rohamosan emelkedő rezsit, hogy lassan már a nyomorgáshoz sem elég keresetéből ételt vagy ruhát vegyen magának, családjának. Ismét előjön a magyar történelem során már annyiszor feltett kérdés: lehet-e üres hassal a Himnuszt énekelni? És ha igen, meddig? Ahhoz, hogy az író és olvasó közötti viszony kiegyensúlyozottan működjön, létbiztonságra, bizonyos fokú jólétre van szükség, ami nagyon keveseknek adatik ma meg Kárpátalján. Ennek ellenére vannak írók, olvasók. Ezek igazi fanatikusok.

– Igen, irodalmáraink többsége egyszerűen él, kis túlzással azt is mondhatnánk, hogy az átlagemberektől szinte csak az íráskészség különbözteti meg őket. Szerinted mi a jobb, ha az író a társadalom megbecsült tagja, akit magas polcon tartanak, vagy ha része a szürke tömegnek, és csak az úgymond fanatikus olvasók ismerik és elismerik?

– Azért nem egészen csak az íráskészség különbözteti meg az irodalmárt az átlagembertől. Gondolkodás-, mentalitás-, érdeklődésbeli eltérések is akadnak bőven. Mindezzel együtt nagyon szeretném, hogy sok ember olvasson, és minél többen gondolkozzanak el a művek által felvetett problémákon. Merthogy ezek egyáltalán nem mellékesek, sőt: árnyalt létérzékelést feltételeznek. Sokkal inkább, mint a túlzottan leegyszerűsítő, és lehet, hogy épp ezért nagy népszerűségnek örvendő tévéműsorok némelyike. De nincsenek illúzióim ezzel kapcsolatban. Az írói szerepre irányuló kérdésedre valójában nem tudok kizárólagos választ adni: szerintem a legfontosabb, hogy maradandónak bizonyuló művek íródjanak, a többit majd elvégzik a mindenkori olvasók. Ők tudják, mikor melyik polcra kell helyezni az adott szerzőt és művet.

– Az idei Versmaratonon többek között Kukorelly Endrével is beszélgettem, aki elmondta, hogy ő vitte be a Kalligram Kiadóhoz Brenzovics Marianna első regényét. Egy kárpátaljai magyar szerzőnek valóban Pozsonyba, Budapestre vagy Kolozsvárra kell mennie, hogy ismertté váljon, hogy művei széles olvasóközönséghez jussanak el? Tény, hogy a Kárpátalján kis példányszámban kiadott köteteket Magyarországon nem, vagy csak nehezen lehet beszerezni. A közeljövőben várható valamilyen előrelépés e tekintetben?

– Kérdésedre egyszerre két rövid válasz is adható: nem és igen. Nem, hiszen egy szerzőnek nem kell sehová mennie, nem kell semmivel foglalkoznia az íráson kívül. Semmi sem kényszer az irodalomban. Másrészt: ha valaki azt szeretné, hogy művét el is olvassák, akkor mindenhol jelen kell lennie, ahol csak tud. Kevés az olvasó, és az idejéért, a figyelméért meg kell küzdeni. Előrelépés várható Kárpátalján. Persze. Mindig várható. De már az is pozitívumnak tekinthető, hogy az Intermix Kiadó friss könyvei ingyenesen letölthetők a világhálóról digitális változatban. (Ez csak az utóbbi néhány évben megjelent kötetekre vonatkozik. – L. J. )

– A kívülállók nem tudhatják, hogy a kárpátaljai írók főként társadalmi munkában végzik a dolgukat, hiszen honoráriumot a legritkább esetben kapnak, ez részükről valóban a fanatizmusba átcsapó elhívatottság. Megfordult a fejedben, hogy a következő kötetedet magyarországi kiadónál adod ki?

– Sajnos pusztán az írásból lehetetlen megélni – megjegyzem: ez nem kárpátaljai specialitás –, nem árt, ha mellette van még valamilyen más munkája is a szerzőnek. Jobb esetben ez lehet szerkesztői, rendezvényszervezői, esetleg tanári állás, rosszabb esetben: egy gyárban kénytelen robotolni ő is a megélhetésért. Egyelőre nem tervezek új kötetet, de ha majd megszületik valamilyen ötlet, koncepció, akkor elgondolkodom azon, milyen kiadónál kellene megjelentetni a kéziratot.

– Te szerkesztetted a Szárnypróba című kötetet, amiben pályakezdő fiatalok mutatkoznak be. Szerinted mikor válik egy pályakezdő írogatóból író? Mitől lesz a rímfaragóból költő, mert sokszor maga a szakma is ellentétesen ítél meg egy-egy szerzőt vagy művet?

– A szakma nagyon sok dolgot ítél meg ellentétesen, ezen nem kell csodálkozni. Az ún. szakma ugyanis nem egy homogén massza, hanem világnézetükben, ízlésben, felkészültségben igencsak eltérő emberek csoportja. Az íróvá, költővé válás szerintem egy hosszú folyamat. Nincs olyan, hogy valaki egyik este még teljesen amatőrként fekszik le aludni, másnap reggel viszont már remekműveket alkotó zseniként ébred fel. (Ez lenne ám az igazi csoda. – L. J.) Én abban hiszek, hogyha valaki eléggé motivált, kitartó, nem veti meg a kemény munkát, akkor előbb-utóbb rátalál önmagára. A munka viszont nem spórolható meg. Soha.

– Egy 2011-es tanulmányod kapcsán kérdezem, hogy Kárpátalján kialakult-e már egy egészséges, a művek hibáira és erényeire is rámutató kritikai élet? Egyáltalán mit nevezhetünk egészséges kritikának, ki a mérvadó kritikus, hiszen minden vélemény szubjektív?

– Az igaz ugyan, hogy szubjektív, de azért vélemény és vélemény között is óriási különbség van. Ha valaki úgy fejti ki álláspontját valamilyen műről, folyamatról, hogy alaposan felkészül, követi a kortárs irodalom eseményeit, odafigyel a változásokra, elolvas annyi könyvet, folyóiratot stb., amennyit csak bír, mégsem gondolja magát mindentudónak, kissé talán nagyobb bizalommal fordulhatunk a véleményéhez, mint egy olyanéhoz, aki csak kinyilatkoztat, de valójában nagy el-nem-olvasó, tárgya sem érdekli igazán és frusztrált, ha nem az ő igaza az egyedüli, amit elfogadunk. Az egészséges kritikai életben megférnek egymás mellett az alapjaikban eltérő vélemények. Nem kioltani akarják egymást, hanem párbeszédbe lépnek egymással. Ez az állapot még eléggé utópisztikusnak tűnik Kárpátalját tekintve.

– Azt tapasztaltam, hogy vannak olyan szerzők, akiket nem lehet, vagy nem ajánlatos kritizálni, mert az visszaüthet az illetőre. Sőt, vannak, akik mások műveit keményen, olykor már kifejezetten sértőn kritizálják, becsmérlik, viszont az őket ért bírálatokat nehezen viselik el. Alkotó emberként te felül tudsz emelkedni a vélt vagy valós sérelmeiden, amikor kritikát írsz? Szerinted helyes az, ha az adott mű kapcsán a szerzőt is kritizáljuk, lásd a Táltosok című regény körül kialakult vitafolyamatot?

– Amikor kritikát írok, nem az jár az eszemben, hogy nemrég valaki megsértett, és ezért az egész világon bosszút kell állnom. Kritikaírás közben a műre és saját értelmezésemre koncentrálok. Persze nekem is megvannak az elfogultságaim, mint bárki másnak. De sértegetni nem szoktam. Legfeljebb kiforgatni, parodizálni valamilyen szélsőséges, éppen ezért számomra eleve komikus hatást keltő álláspontot. A Táltosok körül kialakult vitában, azt hiszem, nem a szerzővel volt a legnagyobb gond, hanem azzal, hogy nem volt kidolgozva eléggé a szöveg. Emellett érveltem hozzászólásomban, amely egyébként legelső kritikai jellegű írásom volt, példák sorával szemléltetve és alátámasztva állításaimat.

– Itt nem is konkrétan a szerzőre gondoltam, hanem arra, ahogy irodalmunk két jeles képviselője személyeskedésektől sem mentes vitát folytatott a regényről és a szerzőjéről. Tapasztalataid szerint a kárpátaljai szerzők mennyire viselik el a kemény kritikát? Hiszen előfordult már, hogy valaki egy kevésbé éles hangú tanulmány hatására az írással is végleg felhagyott...

– Nem feltétlenül számít kuriózumnak, ha két markánsan elütő véleménnyel rendelkező személyiség a nyilvánosság előtt próbálja bebizonyítani saját igazát, akár annak árán is, hogy a másikat egyidejűleg igyekszik beledöngölni a földbe. De ezt a gyakorlatot nem kedvelem, inkább a párbeszéd híve vagyok. Semmi esetre sem a veszekedésé. A legfiatalabbak szerencsére jól viselik az erős negatív kritikát is. Feltéve, hogy az szakmai érvekkel kellően alátámasztott. Máskülönben csak mosolyognak az aránytévesztő lehúzáson. Aki egy kritika miatt hallgat el végleg, annak lehet, hogy nem is volt érdemes irodalommal foglalkoznia...

– A közelmúltban sokszor kerültél vitába Balla D. Károllyal. Ha jól sejtem, a nemrég Ungváron megrendezett Dilettánsok Éjszakája című programotok is egyfajta jelzés volt a József Attila-díjas író felé. E kapcsán kérdezem tőled, hogy túl az egészséges kritikán, szerencsés-e egy kis irodalmi közösség számára az állandó szembenállás, acsarkodás fenntartása, az ellentétek minduntalan kiélezése? Nem megy a kritikai, az irodalmi élet rovására, ha mindig csak a negatívumot keressük abban, a támadási lehetőségeket keressük az ellen, amiről azt állítjuk, hogy nincs is?

– Nem biztos, hogy jól értem ezt a kérdést, de annyit állíthatok: vita nélkül meghal egy kultúra. Ha mindenben a pozitívumot keressük, akkor is. A hibákra is rá kell mutatni, csak így különülhet el az értékes munka a férctől. Az a szöveg, amelyik nem bír ki néhány „támadást", amelyik nem bírja el a negatív véleményt, amelyen nem érdemes vitatkozni – az aligha műalkotás.

– Természetesen ebben egyetértünk. Én arra utaltam, hogy a kárpátaljai irodalmi élet is megosztott és sok esetben a szerzők politikai nézetellentétek miatt esnek egymásnak. A szerzővel szemben táplált ellenszenv hatására alkotnak véleményt, miközben el sem olvasták az adott művet. Szerintem nem szerencsés általánosítani vagy beskatulyázni, eleve lemondani valakiről. Ez főként az idősebb korosztályra jellemző. Neked mi a véleményed erről?

– Nem sokat adok az olyan véleményre, amely mögött nincs valódi olvasói tapasztalat, csak előítélet. Sokszor találkozunk ilyennel. Ez az előítélet a másik meg nem hallgatásából vagy meg nem értéséből ered. Az előbb említett megosztottságot pedig kevésbé politikai okokra (bár tagadhatatlan, vannak ilyenek is), mint inkább írói szerepekre és ehhez kapcsolódó nyelvhasználati problémákra vezetném vissza. Viszont, ha ezeket felülbíráljuk, és a művekre koncentrálunk, kiderül: a látszólag áthidalhatatlan ellentét valójában tudatosan képzett önigazoló fikció. Így egy új, korszerűbb nyelv és retorika megtalálásával szerintem lehetségessé válhat a tárgyilagos értékelés.

– Itt kérdezem meg, hogy meggyógyult-e már az irodalmi életünk? Az a „csúnya" írásbeliség, ahogy egyik irodalmárunk fogalmazott anno, elindult-e mára a széppé válás útján; a kiskacsában felismerni-e már a kecses hattyú vonásait?

– Mindig bajban vagyok az ilyen túlmetaforizált kérdésekkel. Megmondom őszintén: az irodalomban eddig még nem figyeltem fel az előbb említett kiskacsákra. Máskülönben meg: nem hinném, hogy a kárpátaljai magyar irodalom úgy működne, ahogyan egy klasszikus Andersen-mese...

– 2011-ben a Tiszabökényben megrendezett írótáborban nehezményezted, hogy az Együttnek nincs interaktív honlapja. Évek óta tagja vagy a szerkesztőbizottságnak, most én kérdezem meg, miért nincs ma sem?

– Hát, ha én azt tudnám. (Nevet.) Azóta minden évben legalább egyszer felvetettem az ötletet. Annak ellenére, hogy mindenki megfontolásra érdemesnek gondolta, gyakorlatilag nem történt előrelépés az ügyben.

– Visszatérve még Balla D. Károlyhoz, lehet-e ma még regényt írni, illetve műalkotássá válhat-e a mindenféle talált szövegből összeállított kompozíció?

– Hogy lehet-e ma regényt írni? Elég sokan írnak. Hogy nehezebb lenne-e, mint régen? Szerintem sosem volt könnyű. Természetesen bármiből válhat műalkotás. Ez az irodalom egyik nagy csodája...

– A Holnap is élünk című regényt sokan nevezték a „kárpátaljai magyarság regényének". Szerinted azóta született-e olyan prózai vagy lírai mű, ami szintén bekerülhetne ebbe a kategóriába, amit igazi kárpátaljai műnek nevezhetnénk, hiszen mára némileg megváltozott a tartalma ennek a fogalomnak (is)?

– Született-e olyan lírai mű, amely a kárpátaljai magyarság regénye lehetne? Hm. Merész elképzelés... Az igazat megvallva, én nem nagyon szeretem ezt a fogalmat. Túl hangzatosnak és üresnek gondolom. Nem hiszem, hogy ma még használni kellene, legalábbis irodalomtörténeti értékelésként biztosan nem.

– Köszönöm a beszélgetést és még egyszer gratulálok az első kötetedhez. Remélhetőleg ez egy hosszú sorozat kezdete.