197 éve született Jókai Mór

1825. február 18-án született Jókai Mór, a 19. századi irodalom és közélet megkerülhetetlen alakja. Páratlanul gazdag életútja során volt ifjú szabadságharcos, szerelme miatt megvetett és kitagadott fiatalember, kedvelt, majd elutasított politikus, és mindenekelőtt ünnepelt író, akinek műveit még a magyarok számára oly kedves Sisi királyné is örömmel fogadta. 

Komáromi nemesi családban született Ásvai Jókay Móric néven, édesanyja Pulay Mária, édesapja, Ásvai Jókay József, aki ügyvédi gyakorlatával tekintélyes vagyont szerzett a famíliának.

Az ifjú vargabetűs gyermekkora után – Komáromban, Pozsonyban és Pápán is folytatott tanulmányokat – a kecskeméti főiskola jogi tanfolyamára iratkozott be, ahol a levegőváltozás mellett az is inspirálta, hogy a dunántúli nemesi világ után megismerkedhetett az igazi, kendőzetlen alföldi paraszti életformával. A pásztornép társaságában tanyákon töltött órák és a kecskeméti diákélet valódi gyógyírként hatott az édesapját fiatalon elveszítő, gyengélkedő ifjúra.

Mikszáth Kálmán a Jókairól írott, 1907-ben megjelent életrajzában felemlegetett egy, az írót élete végéig kísérő szokást a kecskeméti évekből: a testedzést. Szobatársa minden reggel egy félmázsás lapos követ emelt feje fölé, majd a műveletet egészen kimerülésig ismételte. Példáját barátja, Móric is követte: „utána megmosták a testüket hideg vízzel, hamar felöltözködtek, kiszaladtak a promenádra a fák alá, s hogy meg ne hűljenek, a lemosás után rohamlépésben futkosva vágták be a leckét” – írta Mikszáth Kálmán.

Az irodalom iránti fogékonysága már a pápai évek alatt megmutatkozott, Pestre költözése előtt mégsem gondolt arra, hogy főállású író legyen. A reformkor szelleme és az ifjú költők lelkesedése – köztük Petőfi Sándor barátsága – Jókait is a Pilvax-kávéház irodalmi asztalához vonzotta. A két ifjú együtt szerkesztette az Életképek című lapot, és az 1848-as márciusi mozgalomban is együtt vállaltak szerepet. A szabadságharc hajnalán, 1848. augusztus 29-én azonban újabb változás állt be Jókai életében: oltárhoz vezette a Nemzeti Színház ünnepelt művésznőjét, Laborfalvi Rózát.

A forradalom nagy napján, március 15-én ismerkedtek meg a színfalak mögött, miután Laborfalvi Gertrudis szerepében játszott a Bánk bánban, ám viszonyukat környezetük mélységesen megvetette: Jókai amellett, hogy nyolc évvel fiatalabb volt szíve választottjánál, édesanyja elutasításával is szembenézett, aki elítélte a színésznő ingoványos(nak vélt) erkölcseit. Hiába Petőfi eltántorító szózatai, hiába az édesanya hamus kenyere (ami közismert népi gyógymód volt a kutyák veszettségére), még a hűtlenségről szóló rosszindulatú pletykák és Róza házasságon kívül született leánya sem tántorította el az ifjú irodalmárt a frigytől. 

Ha a romantika hőse címet nem is osztjuk Jókaira, a heves érzelmek a regényírás mesterét sem kímélték; noha tanulságos, hogy egy ízben (a Bálványosvár – Sárga rózsa című regényében) a hidegleléshez hasonlította a legégetőbb emberi érzelmet: „Kétféle a hideglelés: forróláz meg hidegláz. A forró erősebb, a hideg tartósabb. Kétféle a szerelem is. A forró erősebb, a hideg tartósabb. Az egyik elmúlik, a másik visszajár.”

Csak a szerencsének köszönhető, hogy karrierje nem Petőfihez hasonlatosan, tragikus hirtelenséggel ért véget. Miután a békés megegyezés reménye elszállt, a köztársaságpártiakhoz csatlakozott, ezért a halál – és az osztrák önkényuralom embereinek – árnyékában kellett bujdosnia, egészen az amnesztiáig.

Az 1850-es években a némaság helyett az alkotásba menekült, szüntelenül új regényekkel és új lapokkal – 1858-ban a humoros Üstökössel, 1863-ban a politikai napilappal, A Honnal – jelentkezett.  Eredményeit tagsági felvétel formájában a Magyar Tudományos Akadémia és a Kisfaludy Társaság is honorálta, és ezekben az években alapozta meg – bár többször megtépázott, de mindig sikeresen visszaállított – hírnevét.

Mint a legtöbb, tenni akarástól túlfűtött közéleti személyiség, ő maga is politikai pályára lépett. Döntése számtalan – talán fölösleges – szenvedést hozott számára. Bár évtizedekig állandó tagja maradt a parlamentnek, „pálfordulása” – Tisza Kálmán kormánypártjával tartott – sokat rontott renoméján. Az 1896-as választásokon megbukott, kárpótlásul I. Ferenc József főrendiházi taggá nevezte ki, ám a politikai körökben otthonosan mozgó Jókai csalódottságát ez sem enyhítette.

1886-ban tragédia rázta meg Jókait: felesége halála után családi élete is romokban hevert, letargiáját csak fogadott leánya, Jókai Róza és férje, Feszty Árpád enyhítette: a Bajza utcában álló művészház első emeletére költöztek, ezzel életet leheltek a megkeseredett Jókaiba, aki állandó helyváltoztatással próbálta feldolgozni kedvese elvesztését – a nyarakat gyakran a svábhegyi nyaralóban vagy balatonfüredi villájában töltötte.

A gyász éveit írói munkájának félszázados, 1894-es jubileuma némileg feledtette, amelyen egy egész ország köszöntötte a neves írót. Hogy utolsó évei se teljenek nyugalmasan, az öregedő Jókai még egy botrányt tartogatott a közönségnek: feleségül vette Grósz (Nagy) Bellát, aki még 1897 tavaszán kopogtatott be Jókaihoz azzal a szándékkal, hogy segítséget kérjen színésznői ambícióinak megvalósításában. Az író pártfogásába vette az ifjú hölgyet, és a közvélemény azonnal gyanakodni kezdett: többről lehet szó, mint egyszerű baráti kapcsolatról.

A házasságra 1899. szeptember 16-án került sor, a 74 éves Jókai ekkor vette el a még mindig csak 20 esztendős művésznőt, aki a rossz nyelvek szerint éppen gyermeket várt – talán nem is az öregedő írótól. Ennek ellenére a lány teljes családját befogadták koszt-kvártélyra, és Jókai – fogadott lányát kitagadva – teljeskörű örökösének tette meg hitvesét.

A házasság újabb esést hozott népszerűségében, zuhantak műveinek eladott példányszámai, és közeli hozzátartozói közül is többen elfordultak tőle. Mikszáth Kálmán már idézett összegzőjében találóan fogalmaz a pikáns, ám közel sem szívderítő drámáról: „És feltárultak egész meztelenségükben a kínos családi jelenetek, melyek azt megelőzték, a baráti közbelépések és minden egyéb, ami azzal összefüggött, végighurcolva a dicsőségtől körülragyogott emberi főt a parázna beszédek, gúnyos tréfák kloákáján. Minden jobbérzésű embernek fájdalmat, lehangoltságot okozott ez.”

Jókai Mór vitatható magánéletei döntései ugyan megtépázták, de összetörni nem tudták az írófejedelem nimbuszát. 1900-ban a párizsi világkiállításon francia írók fogadták, Kolozsváron díszhintón haladt végig az utcákon Mátyás király szobrának 1902-es felavatásán. Ugyanebben az évben, az öregedő író pályájának alkonyán egy emlékezetes találkozásra is sor került: Nagyváradon tartózkodott, ahol jelen volt egy Ady Endre nevezetű – még – ismeretlen költő. Jókai a következő szavakkal búcsúzott Adytól: „Amit rólam írtál, a mélyen érző igazi költő írása volt. Meg fogom őrizni írásodat s az emlékedet is halálomig.” – ez volt a generációváltás, a staféta átadásának ünnepélyes pillanata.

1903/1904 telét – kerülve szervezetének megterhelését – Nizzában töltötte, és felesége elmondása alapján olyan jól érezte magát, hogy örökre hátat fordított (volna) a hideg, budapesti teleknek. Ekkor még nem tudhatták, de ez volt az utolsó utazás, amely megadatott az írófejedelem számára. Amikor kiderült, hogy a 79 éves Jókai tüdőgyulladást kapott, aggódó újságírók lepték el a ház kapuját. Miután a beteg eszméletét vesztette, még a király is érdeklődött hogyléte felől. A derűs életkedv még ekkor is humorral itatta át szavait: „Milyen jó dolgom van, konyakkal, szomorodnival gyógyítanak! Dehogy kelek fel egyhamar” – idézi Mikszáth Jókait.

1904. május 5-én, életének utolsó óráiban még teljesen tudatában volt létezésének és várható elmúlásának. Az ablak kinyitását kérte, és amikor kérdezték, nem bántja-e a zaj, csak így felelt: „Dehogy bánt – felelte mosolyogva –, hiszen az az élet s az élet szép.”

Temetésére egy szürke tavaszi délutánon, május 9-én került sor. A Kossuthéhoz fogható állami temetésen mindenki megjelent, aki számított, tizenkét szekérnyi koszorú görnyedezett a halottas kocsi után. Mikszáth Kálmán így idézte fel a végső búcsú pillanatait: „Jókai… vagy néha úgy rémlik, hogy nem is ő, de a saját regényeinek közös hőse vonul ki végleg a világból.”

Alkotásait már életében óriási figyelemmel kísérték, és halála után is az irodalmi kánon megkerülhetetlen szereplője maradt. Életműve a mai napig folyamatosan újraértékelés alatt áll, és míg a Baradlay család tragikus története egyeseknek rémálom az általános iskolai kötelező olvasmányok polcáról, addig mások élvezettel merülnek el Jókai romantikus, megkapó történeteiben. Leghíresebb regényeit, mint az Aranyembert, A kőszívű ember fiait, az Egy magyar nábobot, a Fekete gyémántokat, a Szegény gazdagokat, A lőcsei fehér asszonyokat vagy Kárpáthy Zoltánt generációk veszik kézbe újra és újra.

A realisták ítélete alapján megragadt a romantika fogságában, míg az ellenoldal szerint éppen az elengedhetetlen átmenetet képezi a két irodalmi korszak között. A romantikus vonások elsősorban a főhősök ábrázolásában érhető tetten, a karakterek általában feketén-fehéren, a „jó” vagy a „rossz” szerepében kerültek bemutatásra. További romantikus jellemző a nagy, nemzeti ügy visszatérő motívuma, a nagyszabású tablók és természetképek, valamint Jókai végtelen vonzódása a fantasztikushoz és a meseszerűhöz. A realizmus jellegzetességei közé sorolják anekdotáinak népies életképeit – hasonlóképpen jelenítette meg ezt a világot, mint Petőfi Sándor lírájában.

Mikszáth a következő sorokban pontosan világított rá Jókai értékelésének és bemutatásának akadályaira: „Nos hát, melyikhez nyúljak a Jókai Mórok közül? Mert csak egyetlen egyet szabad lepingálnom, de összhangban kell lennie a többivel mindnyájával. […]  Ha ezt sikerült eltalálnom, a munka jó. Ha nem sikerült, nem röstelkezem, mert nem én vagyok az első ember, aki erejénél többet mert. […] Lesznek, akik azt mondják, hogy sokat elhallgattam, kivált élete utolsó éveiről. Lesznek viszont, akik azért tehetnek szemrehányást, hogy többet föltártam az életéből, mint kellett volna.”