Volt egyszer egy magyar könyvesbolt…

Druzsba volt Ungvár egyetlen, magyar nyelvű könyveket árusító könyvesboltjának a neve. A kis bolt egy kőhajításnyira volt a Kobzartól a Korjatovics tér felé. Ma a Medelin kávézó működik a helyén. Ha beléptünk, Papp Rózsika néni fogadott mosolygósan, segítőkészen.

Adventkor, családtagjaim ajándékainak kiválasztásakor mindig eszembe jutnak gyermekkorom karácsonyai, amikor a pizsama, harisnya, iskolaszerek mellett a legkedvesebb ajándék a magyar könyv volt. Gyermekeknek mese, felnőtteknek szépirodalom, útikönyvek. (Rejtély számomra, hogy egy szinte légmentesen lezárt országban miért rajongtunk az útikönyvekért?) Mi, ungvári magyarok egész évben azon igyekeztünk, hogy sikerüljön minden családtagnak az őt érdeklő könyvet időben beszerezni. Amikor megérkezett az „áru”, Rózsika néni bezárta az üzletet az átvétel és a kipakolás idejére, 1-2 napra barna csomagolópapírral fedte le a kirakatot. Ha akadt rés, mi azon kukucskáltunk be, kíváncsian fürkészve a kincseket.

Később, kamaszként szerencsém volt közelről megszemlélni, mi folyik a papírfüggöny mögött. Rózsika néni két osztálytársammal együtt meghívott, hogy segítsünk a könyvek kicsomagolásában és beárazásában.

Ez abból állt, hogy a könyv utolsó lapjának bal felső sarkába egy lila tintapárnába mártott, kocka alakú pecsétet nyomtunk. Ezt követően megnéztük, hány forint szerepelt árként a hátsó borítón és egy árfolyamtáblázat alapján kikerestük a forintnak megfelelő rubel ill. kopekárat, amit tollal beírtunk a pecsét közepébe. Csodálatos volt a friss, nyomdaszagú könyvek között lenni, elsőként kézbe venni a köteteket, a tudat, hogy bíznak bennünk és segíthetünk. A segítségért cserébe kiválaszthattuk a nekünk kedves könyveket, melyek névvel felcímkézett kartondobozba kerültek és a következő hetekben összegyűlt uzsonnapénzből, szülői vagy még inkább nagyszülői szponzorálásból lassan megvásárolhattuk azokat. Olyan időket éltünk a ’60-’70-es években, amikor a könyv igazi érték volt, a magyar nyelvű, Magyarországról érkezett, illatos hazai pedig még inkább.

Aki ismer, tudja, szeretek régiségpiacokra járni, nézelődni. Óriási a kínálat könyvekből. Az árak gyalázatosan alacsonyak. Változik a világ és vele az értékrend is. Ma már, a sok digitális szórakoztató eszköznek köszönhetően, korántsem tekintenek értékként a könyvre. A piaci könyvárusok gyűjteményeket, hagyatékot próbálnak eladni. Játékból fel szoktam mérni a kínálatot és beazonosítom, milyen érdeklődésű, korú, nemű volt a gyűjtemény eredeti tulajdonosa. Egy ideje szomorúan szembesültem azzal, hogy a könyvárusok szinte ugyanazokat a könyveket kínálják, amelyek az én, Ungváron megalapozott könyvtáramban is megvannak: a Világirodalom remekei, a Világjárók, az Így éltek…, a Diákkönyvtár sorozat, a Gondolat, a Kolibri, a Búvár zsebkönyvek, Passuth László és Szilvási Lajos regényei, Fekete István és Karl May ifjúsági kiadványai, a Nagy indiánkönyv – a képzőművészeti albumokat és a szépirodalmi műveket bajos lenne itt felsorolni.

A magyarázat egyértelmű, hisz egy könyvbarát csak akkor válik meg a könyveitől ilyen potom áron, ha már nincs olyan helyzetben, hogy beleszóljon. Az örökösök csak felesleges lomnak tekintik. Ez lenne ezután a könyvek sorsa? A másik, amivel szembesültem, hogy lassan lejár a korosztályom „szavatossága”. De még itt vagyunk, és elmondhatom, hogy a könyvek nem csak azért képviselnek értéket, mert tanulunk belőlük, szebbé teszik beszédünket, stílust adnak, gazdagítják szókincsünket, világlátásunkat, hanem menedéket jelentenek a gyötrelmes gondolatok, helyzetek időszakában, hogy lelki sérülések nélkül, megnyugodva vészeljük át azokat.

Családom karácsonyfája alatt, szépen becsomagolva a jövőben is ott fognak sorakozni a könyvek.