A hegyek nem ünnepelnek évfordulókat. Nem számolják a kilométereket, nem őrzik a túranaptárakat, és nem tudják, hányadszor kapaszkodik fel valaki ugyanarra a gerincre. Az ember viszont igen. Mert számára minden útvonalhoz arcok, beszélgetések, fáradt, mégis mosolygó tekintetek, esőben ázott kabátok, csúcson elfogyasztott szendvicsek és közös szép emlékek tartoznak. A Kárpátaljai Hazajáró Egylet idén fennállásának hetedik évfordulóját ünnepli. Az évek telnek a kilométerek telnek, de a cél változatlan: útra kelni, amíg lehet, és „hazajárni” a kárpátaljai hegyek közé. Az idei tervekről, kihívásokról és a természetjárás öröméről Vezsdel Lászlóval, a KHE elnökével, túravezetővel beszélgettünk.
– Milyen hangulatban indult az idei túraszezon?
– Látszik, hogy idén valamelyest csökkent a létszám. Volt olyan túra, amely éppen ezért el is maradt, máskor pedig nem telt meg a busz. Ennek több oka is lehet. A tavaszi időszakban sokakat lekötnek a kerti és házkörüli munkák, a fiataloknál pedig ilyenkor a tanulmányok, a vizsgaidőszak is közbeszól, a hadköteles, felmentés nélküli férfiak pedig már rég kikoptak a csapatból. De ez nem jelenti azt, hogy megállnánk. Ha nem jön össze egy busznyi ember, akkor megoldjuk autókkal. A telekocsis rendszernek egyébként megvan a maga hangulata. Nemrég az Elvarázsolt vidékre négy autóval mentünk, konvojban, és kicsit olyan érzés volt, mint az egylet megalakulásakor, még a „boldog békeidőkben”, amikor olykor még kissé félamatőr módon, de annál nagyobb lelkesedéssel terveztük és jártuk a túrákat, még Bíró András vezetésével.
– Az év elején már körvonalazódtak az idei tervek. Milyen útvonalakat szeretnétek még az idén teljesíteni?
– Igen, az év elején, vagy akár már a szezon végén is mindig van előre egy vázlatunk, olyan útvonalak, csúcsok, amelyeket be szeretnénk járni, aztán ezeket szépen lassan pipálgatjuk. Idén is vannak visszatérő útvonalak és újak is.
Most különösen fontos volt számunkra a születésnapi májusi túra, hiszen a Kárpátaljai Hazajáró Egylet hét éve indult. A születésnapi túrát a Tóhavas (1496 m) Kamjanka (1578 m) útvonalra terveztük, ami számomra a Gorgánok egyik esszenciája. Jártunk már ott korábban, de jó volt visszatérni, főleg ilyenkor, amikor kizöldül az erdő.
– Milyen további túrák szerepelnek az idei elképzelések között?
– Szeretnénk felkapaszkodni a Tyapesre (1324 m), mert ott is régen jártunk. Tervben van az 1502 méter magas Darvajka, Alsókalocsa környékén, valamint a Sirokij Muncsel (1102 m) is. Utóbbit tavaly télen kerestük fel, most szeretnénk megnézni a nyári arcát is. Van egy új útvonalunk is, a Gúnya útja. Ez a Borzsa-havas középső részén található, és három 1200 méter körüli csúcsot érint. Izgalmas útvonalnak ígérkezik, és még lesz pár hasonló. A szélerőmű-építkezések miatt viszont például a Róna-havast már kerüljük, oda nem igazán szervezek túrát. Az Éles-kő (Osztra-hora) esetében is felmerültek hasonló építkezési tervek, és bár nem tudom pontosan, hol tartanak a munkálatok, de az biztos, hogy azokat a helyeket, amelyek még érintetlenek, előnyben részesítjük a jövőben is. Immár ez is része lett a túratervezésnek. Nemcsak azt kell nézni, hogy szép-e az útvonal, járható-e, mennyire nehéz, hanem azt is, hogy mi történik az adott környékkel… A természetjáró ezt óhatatlanul látja, és fájdalmas szembesülni vele, ha egy korábban ismert táj megváltozik…
– Mi a KHE jövőbeni célja?
– Talán a legfontosabb az, hogy tudjunk menni, amíg lehet. Szeretném, ha valamennyire fiatalodna is a közösség, ha csak úgy, mint eddig, az idén is egyre több új ember kapcsolódna be. Emellett persze az is cél, hogy minél több csúcsot felkeressünk, minél több útvonalat bejárjunk. A túralehetőségek bizonyos értelemben szűkülnek, ezért még fontosabb, hogy használjuk ki azokat az alkalmakat, amelyek megadatnak. Ha van egy jó útvonal, ha van egy csapat, ha engedik a körülmények, akkor menni kell!
– A számok alapján azért aktív időszak áll mögöttetek.
– Igen. 2025-ben összesen 26 túránk volt, 362 kilométert tettünk meg. A Vándorkupát Lefkó János vitte haza 315 kilométerrel. Az idei évben az interjúig már 10 túrán vagyunk túl, összesen több mint 160 kilométerrel.
– Van olyan túra az utóbbi időből, amely különösen kedves emlék maradt?
– Az idei évből a Turjaremete–Rónafüred útvonalat emelném ki. Ezt személy szerint nagyon vártam, régóta szerettem volna bejárni. Voltak előzetes kételyeim, mert nem tudtam, hogy mennyire lesz járható az ösvény, de abszolút pozitív csalódás volt. Az elején különleges, Amerikából hozott Douglas-fenyők között haladtunk. A túra 21 kilométeres volt, nagyjából 1000–1100 méter szintkülönbséggel, de ez szépen eloszlott. Volt kilátás, volt változatosság, és az egésznek kicsit olyan kéktúrás hangulata volt, ugyanis félúton le kellett ereszkedni egy településre, majd onnan újra felkapaszkodni, és folytatni az utat.
– Mi az, ami túravezetőként a legtöbbet adja neked, hét év után is?
– Az, amikor látom, hogy az emberek örülnek. Amikor felérünk egy csúcsra, és mosoly van az arcukon. Vagy amikor egyszerűen csak jól érzik magukat a túrán. Nekem ez nagyon sokat jelent. Hiszen a KHE története az elmúlt hét évben nemcsak csúcsokból és teljesített kilométerekből állt össze, hanem egy olyan közösségből is, amely összetartó és szeretetteljes. Minden túraszezon egyre több bizonytalanságot és nehézséget hoz ebben a háborús helyzetben, de a mi hozzáállásunk továbbra is ugyanaz: keresni kell az utakat, egymáshoz, önmagunkhoz.
