Volodimir Mikita: „Nincs nálam boldogabb ember a világon”

Ecsetvonások a kárpátaljai festőiskola egyik nagyjáról

Sugárzik belőle az emberség és az életerő. Összeszedett és nyugodt egy kis humorral és pipafüsttel „átjárva”. A 92 éves Volodimir Mikita ruszin festőművészt Kárpátalja- és Ukrajna-szerte ismerik, a szakavatottak külföldön is elismerően szólnak róla. Nehéz olyat írni a Sevcsenko-díjas akadémikusról, amit még ne tudna a nagyközönség, így inkább csak villanásokat, érzéseket és impressziókat próbálok átadni a beszélgetésünkből.

A kárpátaljai festőiskola klasszikusa éltes kora ellenére sem üldögél ölbe tett kézzel, beosztja a teendőit, egyezteti a találkozóit. Mint mondja, mindig is meghatározott rendszer szerint élte mindennapjait. Korábban rengeteget olvasott, jógázott, most reggel és este gimnasztikai gyakorlatokat végez, ez segít neki a szellemi-testi erőnlét megőrzésében.

– Majdnem mindennap ecsetet ragadok – jegyzi meg az Ungváron élő festő, Ukrajna népi művésze. – Amikor nem a vászon előtt ülök, akkor a fejemben mozog az ecset. Óriási ámulatot váltott ki az emberekből, hogy az idén február elsején, a születésnapom alkalmából, egyéni kiállításom nyílt itt a megyeszékhelyen.

Harminchat alkotásomat mutattam be, amelyet az elmúlt egy év során készítettem. Kevés festő éli meg ezt a kort, de akinek ez mégis megadatik, az nem alkot már.

Az öregúr készséggel vezet be a 15 évvel ezelőtt megnyitott múzeumába. Ilyesmivel sem sok művész büszkélkedhet életében. Nyolcvan alkotás van kifüggesztve, további 122 díszeleg a Munkácsi Történeti Múzeumban. De munkái szerte Ukrajnában és a világban megtalálhatók. Közel hetven tematikus figurát festett már meg és több mint száz portrét.

A múzeumban sétálgatva megmutatja azokat a műveit, amelyek a kijevi nemzeti galériában is megfordultak. Beszél a kompozícióiról, amelyeken több évet dolgozott, arról, hogy minden munkáját egyformán szereti, mindegyikbe „beletette a lelkét is”. Mint mondja, a képekből áradó pozitív energia kapcsán nem egyet vittek már beteg ember ágya mellé, annak érdekében, hogy segítsen neki a gyógyulásban.

Amikor a tanáráról, Boksay Józsefről készített tekintélyes alkotást mutatja, egy pillanatra felidézi Erdélyi Bélát és Fegyir Manajlót is.

– Komoly csapat volt ez, sokat lehetett tőlük tanulni. Ilyen légkörben felnőni és alkotni – igazi megtiszteltetés. A 9. osztály befejezése után az Ungvári Iparművészeti Szakközépiskolába felvételiztem (ma: Ungvári Erdélyi Béla Képzőművészeti Koledzs), ahol ezektől a nagy emberektől tanulhattam. Gyerekkoromban szórakozásból kezdtem el festegetni, sosem gondoltam volna, hogy ebből fogok megélni.

Az ifjúkoráról beszélve felidéződik benne, hogy akkoriban mennyire szeretett embereket ábrázolni. Néha, amikor a teheneket kellett őrizni, megkérte a mellette lévő fiúcskát, hogy vigyázzon az ő jószágaira is, amíg ő megörökíti a legeltető pásztort. Mindig valami újat akart kipróbálni, folyamatosan kereste a lehetőségeket. Az évek során kifejlesztette a saját technikáját is. Mint megjegyzi, a kárpátaljaiak többsége tájképfestő, ő viszont mindenféle irányvonalat és eszközt magáévá tett. A temperának ötféle változatát alkalmazza, de szereti a gouache-t, az olajat és a pasztellt is.

Beszélgetésünk közben ráérősen rá-rágyújt a pipájára.

Amikor a terveiről kérdezem, hümmögni kezd. Látszik rajta, nem az a fajta, akinek ne lennének grandiózus elképzelései még ilyen idős korában is.

Mosolyog. Aztán csak elárulja, akadnak ötletei, de szerinte már nem valószínű, hogy sikerül is megvalósítani azokat, főleg úgy, hogy néhány éve teljesen megvakult, és habár sikeres volt a szemműtét, a látása nem százszázalékos, így azóta már nem tud figuratív műveket festeni. Utóbbi időben csak a modern művészetnek hódol, absztraktokat fest, improvizációkat készít.

– Sosem szerettem tétlenkedni. Az az életfilozófiám, hogy amíg élek, hatással legyek a világra és valami olyat hagyjak hátra, ami érzéseket vált ki az emberekből. Az absztraktokat is megkomponálom, egy-egy gondolat köré építem fel. Kell, hogy legyen benne valami plusz, fentről való. Csak így érdemes festeni.

– Milyen tanácsot adna a fiataloknak?

– Manapság már túl sok mindenből lehet választani, az emberek figyelme szétszóródik és ez sokszor teljesen elkaszálja a művészeket. Nagyon könnyen át lehet esni a ló másik oldalára, ezért óvatosan kell bánni a rengeteg, hirtelen felkínálkozó lehetőséggel. Meg kell gondolniuk, mit miért csinálnak, mert máskülönben elsodorja őket az ár. Ha nincs alap, akkor szenved az ember.

– Önnek mi ez az alap?

– Értéket hagyni magam után. Hogy minden munkám gondolkodóba ejtse a megtekintőjét, hogy valamilyen nyomot hagyjak az emberek elméjében. A vásznakon az egyének karakterét próbálom bemutatni, átadni a mentalitásukat, szokásaikat, gondolataikat. A portrékat legtöbbször emlékezetből készítettem. Változó, hogy mennyi idő alatt fejezek be egy-egy festményt.

A portrékon általában hónapokat dolgoztam, de előfordult, hogy néhány komolyabb kompozíciót több mint egy évig formáltam.

Plein air-re már nem járok, viszont amikor a szabadban vagyok, mindent alaposan megfigyelek. Az udvaromon épp ezért van annyi színes virág.

Ezt meg is csodálhatom, ahogyan átsétálunk a műtermébe. Belépve furcsa meghittség lesz úrrá rajtam. A két tetőtéri ablakon ömlik be a fény. Az alkotó és az állványon álló félkész művek közötti vibrálás szinte tapintható. Amikor elismerően szólok Vologya bácsi alkotásairól, csak vállat von. Elmondja, egész életében dicsérgették, és ő mindig feszengett emiatt.

– Fiatal koromtól kezdve alkalmazom Einstein relativitáselméletét. Arra gondolok, hogy amikor dicsérnek, kitüntetnek, eszembe jut: ugyan mit tettem én le az asztalra, hol vagyok még attól, amit el lehetne érni a szakmán belül?!

Holott amikor kihúzza az egyik fiókot, az majd’ leszakad, színültig van érmekkel, kitüntetésekkel. A polcon megannyi oklevél, a földön két láda újságcikk – köztük számos Kárpáti Igaz Szó – amely a munkásságát méltatja. Ez a műterméből nyíló kis konyha a legértékesebb hely számára. Olyan antik bútorokkal van berendezve, amelyek a beregrákosi szülői házból valók, és ez jó érzéssel tölti el. A lámpa, a szekrény, a bölcsője, de még a gerendák is úgy állnak, ahogy otthon volt. Egy kicsit leülünk az asztalhoz. Egyszerre sóhajtunk, árad az otthon nyugalma.

– Nincs nálam boldogabb ember a világon. Az életemben minden úgy történt, ahogy azt a Jóistentől kértem. Amikor a szakközépiskola után elvittek katonának, csak egyet szerettem volna elkerülni – hogy fegyvert fogjak. Hála Istennek nem is kellett. Az alkotásaimat, a családomat, az egészségemet, mindent a Jóistennek köszönhetek, és köszönök is mindennap. Hiszem, az embernek csak imádkoznia és dolgoznia kell, a többit a Mindenható elrendezi.