Reménytelenül sötét világba vezetnek Lengyel János írásai.
Élünk, valami történik mindig velünk – de vajon micsoda?
A valóság egyre kiismerhetetlenebb és egyre fenyegetőbb – ha még egyáltalán beszélhetünk valóságról. Könyvek és sorozatok közt élünk, ki-be sétálhatunk egyik világból a másikba: a nagy pestisjárvány vagy a reformáció idején hajthatjuk le a fejünket, hogy aztán Julius Caesar korában ébredjünk másnap. Akárhol lehetünk, de eközben nem vagyunk sehol sem. Rengeteg valóságunk van, de hiányzik a sajátunk, az egyetlen.
Lengyel János prózái körbejárják a karnevál, a szórakoztató otthontalanság különféle stációit. Nyilván nem véletlen, hogy a tükrök, vagyis a trükkök emblematikus városa, Velence is megjelenik az elbeszélések helyszíneként. A velencei farsang a középkorban még a társadalmi békét szolgálta, segített a kis helyen összezárt, a tél miatt tétlenségre kényszerült, a ködtől, esőtől, hidegtől elcsigázott embereknek kicsit kizökkenni a kerékvágásból – aztán visszazökkenni abba a bizonyos kerékvágásba, a szorgos hétköznapokba. Mi – a régiekkel szemben – boldogok lehetünk, az életünk folyamatos ünnep és karnevál, nincs hova visszazökkennünk. Nincsenek szokásaink, nincsenek hétköznapjaink. Egyformán vagyunk otthontalanok minden történelmi időben és helyzetben, és semmilyen „kerékvágás” nem vár vissza bennünket.
A Mitracsek-saga megteremtője, a beregszászi születésű Lengyel János életműve könnyen jellemezhető az emigráns életérzéssel. Hősei – miképp a Kárpátaljáról származó, történész végzettségű szerző – különféle korszakok és helyszínek között botladoznak, élvezik a történelem „vendégszeretetét”, miközben egyetlen helyen sincsenek otthon. A kötet egyik legkitűnőbb írásában, a Mirában egy belső-ázsiai származású, Beregszászon, a szerző szülőhelyén bukdácsoló hős hordozza a „valótlansági állandót” – hiszen sehol nincs otthon, ami amúgy elmondható Lengyel János univerzumának összes többi polgáráról.
Ha magunkra pillantunk, egy „idegent” látunk, mint az Egy nap Velencében főhőse, aki a kirakatüveget bámulva elképedve konstatálja, hogy valaki „éhenkórász kárpátaljai írónak öltözött” a jelenlétében.
Az én az valaki más. Egy maskara. Egy jelmez.
Otthon híján hogyan beszélhetnénk valódi önazonosságról?
Valami történik velünk – de micsoda? Kifelé gyalogolunk a kereszténységből, de elképzelésünk sincs, mi vár ránk. A mai hívők többsége nem a pokoltól szorong – ez talán már itt van, körülvesz mindannyiunkat – hanem a posztkereszténységtől, ahol már a Jóra (szeretetre, boldogságra) való vágyakozás is vétségnek számít. Ahol a mennyre és a pokolra sem lesznek szavaink. Lengyel János bölcseleti írásainak többsége ezt a témát járja körül. És igen ügyes érzékkel fordul a radikális reformáció öröksége felé, mikor is a János Zsigmond erdélyi fejedelem udvarában gyülekező, a maguk korában forradalmárnak számító teológusok (Blandrata, Pécsi Simon, Dávid Ferenc és a többiek) megkérdőjelezték a gondviselés és az üdvösség addig bevett, egyházilag szentesített fogalmait. Mai szemmel jelentéktelen apróságokon vitatkoztak, ám ez a sok teológiai szőrszálhasogatás is elvezetett oda, hogy mára a legalapvetőbb értékeink is megkérdőjeleződtek.
Akkor boldogok lennének a lelki szegények? Az ártatlanok és a tudatlanok? Egy nagy érzelmi forradalom, a visszatérés a múltba (egy spontán ellenreformáció) talán mindannyiunkon segítene?
Lengyel János írásaiból nem következik efféle megoldás. Válságunk nyelvi természetű, és ez a tudatlanokat, a szegényeket sem kíméli. Lengyel legtöbb írása nem is a gazdasági vagy kulturális elit képviselőit veszi górcső alá, hanem a hazátlan, tévelygő, a történelemben ide-oda hányódó kisembereket. Ezek a kisemberek – több novella hősében is kárpátaljai írókat, értelmiségieket ismerhetünk fel – többnyire nem is nem „tudatlanok”, csak eszköztelenek, nincs elegendő hatalmuk vagy befolyásuk, hogy ebben a világraszóló nagy karneválban (ami maga a „világ”) leplezzék saját otthontalanságukat és rémületüket.
Lengyel János világában az a szegény, akinek jelmezre vagy maszkra sem telik.
Aki nem tud ebben a világban elrejtőzni.
Ilyen közel lenne a vég? Az utolsó ítélet vagy a történelem vége (bibliai és egyben történelmi értelemben) talán tényleg megváltás lenne ebben a világban. De Lengyel János – akinek a prózájában az ismétlés amúgy is kitüntetett fontossággal bír, és egzisztencialista súlyt kap – ezt a megoldást sem tartja valószínűnek. Ahogy írja: „messze még a végállomás. Talán nem is létezik, és a vonat örökké menni fog. Zajosan, de céltudatosan.”
Mind a létezés foglyai vagyunk. És csak robogunk, robogunk egyre tovább – emberi célok és az üdvösség legkisebb reménye nélkül.
