Szakadatlan életigenlés – Kóka Ferenc-kiállítás a beregszászi konzulátuson

Magyarország Beregszászi Konzulátusa ismét egy emlékezetes tárlattal lepte meg a művészetkedvelő közönséget. Szeptember 17-én a Budapesten született és tevékenykedő Kóka Ferenc Munkácsy-díjas festőművész munkásságát bemutató kiállítás megnyitójára invitálták az érdeklődőket. Az alkotásokat a festőművész nevét viselő Művészeti Alapítvány jóvoltából ismerhetjük meg.

A Munkácsy Mihály Kiállítóterembe érkezőket Fülöp Andrea konzul asszony üdvözölte. A konzulátus fontosnak tartja a művészet támogatását, ezért is vállalt egyfajta kulturális missziót, hogy bemutatkozási lehetőséget biztosítson a kárpátaljai művészeknek idehaza, illetve segítse Magyarországon is ismertté tenni munkásságukat, kezdte köszöntőjét Gyebnár István, a külképviselet ügyvivője. Emellett célszerűnek tartják, mondta, hogy az anyaországi művészek munkásságával is megismertessék a kárpátaljai közönséget. Ezzel a céllal szervezték meg most a Kóka-kiállítást. A diplomata megköszönte a lehetőséget az alapítványnak, illetve köszönetet mondott a megjelent kárpátaljai képzőművészeknek, hogy itthon maradtak, hogy a nehéz körülmények ellenére munkálkodnak, alkotnak.

Molnár Valéria kurátor elmondta, hogy a Kóka Ferenc Művészeti Alapítvány a Munkácsy-díjas festőművész hagyatékát kezeli, és egyben lehetőséget teremt – pályázatok útján – kortárs képzőművészeknek, zenészeknek egyéni, vagy csoportos kiállításra, illetve fellépésre. Ennek köszönhetően kerül sor a napokban Budapesten Kopriva Attila munkácsi festőművész kiállítására, míg a kárpátaljaiak a Kóka-életművel ismerkedhetnek.

Kóka Ferenc (1934–1997) életéről és munkásságáról szólva Molnár Valéria elmondta, hogy a Budapesten, Angyalföldön született művész rajztudását gimnáziumi tanára, Viski Balás László alapozta meg, míg festői útját a főiskolán Bernáth Aurél határozta meg. A művészt egy időben a realista ábrázolást szürreális vízióvá átalakító kifejezésmód, a nukleáris háború utáni apokalipszis, az ember nélküli táj foglalkoztatta, majd a tájkép és a tájképben elhelyezett aktábrázolás újraértelmezésével foglalkozott. Azt is megtudtuk, hogy a szovjet rendszerben Kóka a „tűrt” művészek közé tartozott, de műveit itthon és külföldi kiállításokra is meghívták. A rendszerváltást követően nehezen találta meg a helyét, hiszen akkorra már a társadalmi problémák, a háború és a béke, a kallódó ifjúság, az elmúlás problémakörei foglalkoztatták és gondolati festészetben jelenítette meg ezeket az érzéseket. Az újonnan indult képtárak meg inkább csendéleteket igényeltek, így éveken keresztül nem, illetve alig festett.

A most kiállított képek nagy része speciális anyagra készült másolatok – az eredeti festmények nagy része monumentális –, ám így kisebb térben is megismerhetővé válik az egész életműve, mondta az alapítvány kurátora. Molnár Valéria úgy csoportosította a kiállított képeket, hogy azok által a művész különböző alkotói korszakát láttassa. Kókának – a „háború gyermekeként” – a humánum felmutatása volt a legfontosabb, s hogy emlékeztessen a valóságra, mindig felvillantva a reményt, az élet győzelmét a halál felett. „Képeimnek egyik jellemző vonása a szakadatlan életigenlés” – vallott munkáiról maga a művész.

Molnár Valéria előadása végén Ady Endre – akinek arcképét Kóka Ferenc is megfestette – „Intés az őrzőkhöz” című, a ma nemzedékének is sokat mondó versét olvasta fel. „Őrzők, vigyázzatok a strázsán, az Élet él és élni akar” – erre figyelmeztetnek a költő soraival együtt a kiállított festmények is.