Várnagy Andrea: „…olyan érzés idejönni, mintha hazajárnék”

Közvetlen, beszédes, barátságos. Már kislány korában arról álmodozott, hogy a művészet világában élne. Álma valóra is vált, ám sokat kellett tennie azért, hogy ez így legyen. Koncertezik, művészeti táborokat szervez, zongorakurzusokat tart, és emellett példaértékű missziómunkát végez. Három csodálatos gyermekével mindig feltöltődik. A Kárpáti Igaz Szó Kulcslyuk rovatának mai vendége Várnagy Andrea Liszt Ferenc- és Budapest Márkadíjas zongoraművész.

– Mikor döntött úgy, hogy a művészetet, s ezen belül is a zongorát választja?

– Egerben születtem, és azt mondják, hogy már ez a tény is valamennyire kötelez, hiszen az egri nők elszántsága legendás. Minden iránt érdeklődő, cserfes kislány voltam, szorgalmas, jó tanuló, így a szüleim nem igazán a művészi pályát képzelték el nekem. Úgy gondolták, ha jogász vagy orvos lennék, az a szakma biztosabb jövőt, kiegyensúlyozottabb életet biztosítana számomra. Én azonban más véleményen voltam, és ezt az elhatározást látva ők is engedékenyebbé váltak, hiszen mindig az volt a legfontosabb számukra, hogy megtaláljam a saját utamat, és boldog legyek. A művészet adta szépséghez és harmóniához kapcsolódó első élményeim gyermekkoromhoz kötődnek. A nagymamám, miközben fésülte a hosszú hajamat, énekelt nekem, és ilyenkor mindig különleges nyugalom és boldogság járt át. Nagyon szerettem ezeket a pillanatokat. Később ez a belső késztetés, az önkifejezés felé fordulás tudatosabbá vált, kisiskolás koromban színésznő szerettem volna lenni. Rózsaszín levélpapírokon számtalan levelet írtam ismert színésznőknek, és lelkesen megosztottam velük, hogy majd valamikor én is erre a pályára kívánok lépni. Választ ugyan soha nem kaptam, de ez nem vette el a kedvem. Inkább inspirált, hogy egyszer majd én is ott álljak a világot jelentő deszkákon. És milyen érdekes az élet, mennyi váratlan fordulatot rejt, bár nem teljesen úgy, ahogy akkor én elképzeltem, mégis megadatott, hogy számtalan alkalommal meghatódva állhatok, hajolhatok meg a színpadon a közönség előtt.

– Végül zongoraművész lett.

– Édesanyám fantasztikus tanárnő volt, akit 50 év távlatából is oly sok szeretettel és rajongással emlegetnek egykori tanítványai. Ez megerősít abban, hogy egy pedagógus kisugárzása rendkívüli módon hat a gyermekek személyiségének fejlődésére, értékrendjükre. Így volt ez az én esetemben is, egy kiváló zongoratanárnő ébresztett rá arra, hogy a zenét válasszam élethivatásul. Sosem felejtem el az első találkozásunkat, amikor rám várva ott állt a teremben kedvesen, bátorítóan a zongora mellett. Később kiderült, hogy ez a pillanat mindkettőnk lelkét mélyen megérintette. Amikor az első lemezem megjelent, őt kértem fel, hogy mondjon pár szót az albumról, és a beszédét a következőképpen kezdte … „most is magam előtt látom, amikor egy copfos, mosolygós kislány belépett a terembe…”  Nagyon fontos a pozitív, bátorító oktatás, nevelés, amelyet most én is próbálok megteremteni a kurzusaim során. Kárpátalján például a szakmailag intenzív foglalkozások mellett a jókedvet, a bizalmat és az elfogadást helyezem előtérbe. Meggyőződésem, hogy muzsikálni csak oldott hangulatban lehet. Visszatérve a tanulóévekhez, a magyarországi középiskolai, majd főiskolai éveket követően Münchenben folytattam a tanulmányaimat, és végül a zongoraművész diplomámat a Detmoldi Zeneművészeti Egyetem dortmundi intézetében vehettem át. Amikor hazatértem, akkor kezdett egyre inkább kikristályosodni bennem, hogy eddig ismeretlen, új kapukat is szeretnék nyitni, és megmutatni a klasszikus zene szépségeit és értékeit azoknak is, akiknél nem biztos, hogy a művészet a mindennapjaik része. Csodálatos és rendkívül inspiráló megérinteni az embereket a zeneszerzők hangjegyek mögötti üzeneteivel, és éreztetni velük a zene lélekgazdagító erejét.

– Az imént említette, hogy a szülei nem művészcsaládból származnak, nem is ezt a pályát szánták önnek, ön mégis kitartóan haladt ezen az úton.

– Mint említettem, a szüleim soha nem akadályoztak az elképzeléseimben, mindenben támogattak, nekik köszönhetem a szociális érzékenységemet is. Az értékrendem kialakulásában rendkívül fontos szerepük volt, és van a mai napig is. De mindeközben szabadságot is adtak, mindig meghallgattak, lehetett saját véleményem. Ott voltak mellettem, de nem óvtak meg mindentől, megtanítottak harcolni is az álmaimért. És úgy, hogy az másokat is szolgáljon. Ezt szem előtt tartva úgy érzem, hogy áldás van a megkezdett úton. Ebben a hivatásban rendkívül fontos az empátiakészség, és nagyon hálás vagyok, hogy hasonló gondolkodású, nyitott szívű emberek vesznek körül, akik hatékonyan segítik a munkámat. Erre rímelnek Böjte Csaba szavai is, amit gyakran szoktam idézni: „hogyha nem hiszel a jó emberekben, akkor kezdj el valami jót tenni, és meglátod, milyen sokan odaállnak majd melléd.” Ez az én életemben eddig minden egyes alkalommal így történt.

– Ön Budapesten tanít?

– A kamaraművészi és zongoraművészi diplomám mellett rendelkezem zongoratanári képesítéssel is, és volt időszak az életemben, amikor teljes állásban tanítottam. Most azonban már az előadói pályán vagyok aktív, emellett számos kihívást és elfoglaltságot jelent a ZeneVarázslat Mozgalom, így a rendszeres tanításra kevesebb idő jut. Fontosnak tartom a hatékony és eredményes tehetséggondozást. Nagy öröm, ha a zenei táboraimban, a kurzusaimon taníthatok gyerekeket vagy akár felnőtteket is.

– Mikor és hogyan lépett kapcsolatba a kárpátaljaiakkal?

– Nincsenek véletlenek, erről egyre inkább meggyőződöm. Abban is biztos vagyok, hogy sok évvel ezelőtt Tiszapéterfalván egy gyönyörű, Liszt műveiből összeállított hangverseny után elindult bennem egy különleges ragaszkodás, és mélyen a szívembe zártam Kárpátalját, az itt élő embereket. Az idő múlásával ezek a láthatatlan szálak csak erősödtek, most már mindig olyan érzés idejönni, mintha hazajárnék. A zene nem ismer határokat, az évek múlásával a ZeneVarázslat kárpátaljai központja ma már Beregszász lett. Szorosan együttműködünk a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskolával, illetve a helyi művészeti iskolával. Csodálatos ilyen támogató, együttgondolkodó csapattal dolgozni, és hiszem, hogy ezt az eredményeink is igazolják. A GENIUS Jótékonysági Alapítvány keretében Váradi Natália irodaigazgató vezetésével elindult az egyedülálló ZeneVarázslat mentorprogram, amely során a növendék és a tanár egy időben vesz részt a foglalkozásokon. A negyedik nagy sikerű kurzuson vagyunk túl. A ZeneVarázslat kárpátaljai programjai révén olyan lehetőségeket kapok, amelyek során csodákat élhetek meg, és tovább álmodhatok. Mostanában sokat foglalkozom Liszt Ferenccel, aki zenei és emberi példaképem, doktori disszertációm témája is az utolsó éveihez kapcsolódik, amely életszakaszban egyre inkább hangsúlyozta a művészet közösségi szerepét.

– Hogyan birkózik meg a sok feladattal?

– Sokszor teszik fel ezt a kérdést nekem, és ilyenkor egy pillanat erejéig elgondolkozom. Aztán a válaszom az, hogy ez olyan, mint egy áramlás, azért tudok adni, sugározni, mert szeretetet és jót kapok vissza. Ez olyan, mint egy körforgás. Csak egy nemrégen történt példát említenék. A legutóbbi kurzusom alatt az egyik beregszászi kis tanítványom a zongoraóra végén elárulta nekem, hogy ő írt egy darabot, amelyre én inspiráltam. Miután megdicsértem a lelkesedését, tovább erősködött, hogy ő ezt napokig kottázta, és szeretné megmutatni. A kottát látva elérzékenyültem, ugyanis a mű címe az volt, hogy „Andrea Hercegnő”. Ez olyan őszinte, szeretettel teli gesztus és visszaigazolás volt, amely egy díjjal is felér. A hangjegyek által megépülnek egymás felé a Lélekhidak. A tehetséggondozás a ZeneVarázslat Mozgalom egyik alappillére. Vannak olyan növendékeim, akikkel már együtt lépünk fel a legnívósabb koncerthelyszíneken. Szívből remélem, hogy ha valakinek a zenei pályán segíteni tudom az indulását, úgy fog rám emlékezni, hogy egykor fontos szerepet játszottam a művésszé válásában.

– Ön nem csak a határon túl végez példaértékű munkát.

– Az elmúlt évek során Magyarországon és határon túl is sok hátrányos helyzetű gyermekhez juthattam el. Különleges színfolt volt, amikor a  fogvatartottak gyermekeinél tapasztaltuk meg a zene lélekgyógyító erejét. Jelenleg zajlik az a projekt is, amelyben a Bűnmegelőzési Tanács és a Büntetés-végrehajtás Országos Parancsnoksága kért fel arra a nagyívű segítő munkára, hogy Magyarország tíz fegyházában a művészet erejével segítsük az elítéltek visszaintegrálódását a társadalomba. Ez egy nagyon összetett, intenzív és lelkileg sok esetben megterhelő feladat, de mindeközben egy csodálatos épülés is minden résztvevő számára. Az eredmény már most érzékelhető, és engem is megerősít, amikor az elítéltek hálásan  jelzik vissza, hogy megnyílnak közöttük a lelki csatornák, a közös alkotás  közösséget formál, és a börtön falai között az Isten felé fordulás is megjelenik. Mindemellett zajlanak a gyermekkoncertek, a felnőtteknek szóló Liszt-estjeim, vagy a Zenés mesék – Mesés zenék-sorozatom, amelynek során ismert emberek vallanak életükről, hivatásukról. Nagyon hálás vagyok, mert olyan sok szín van az életemben,  ahogyan erről kislánykoromban álmodoztam.

– Három gyermeke van. Bemutatná őket?

– Életem legnagyobb ajándéka, hogy édesanya lehetek. Három csodálatos gyermekem van, két lány és egy fiú. Legidősebb lányom, Laura decemberben lesz 25 éves, és ő velem ellentétben valóban a színművész pályára lépett. Nemrégiben a diploma-előadásán Anna Petrovnaként mutatkozott be Csehov Platonovjában. Katartikus élmény és egyben szívszorító érzés volt látni a lányomat a színpadon, mert miközben belefeledkeztem a játékába, már szinte nem is tudtam eldönteni, hogy egy ezerarcú színésznőt vagy az én kislányomat látom. Nagyon büszke vagyok rá, mint ahogy a középső gyermekemre, Lilire is, aki a Zeneakadémia harmadéves zongoraszakos hallgatója, és sok esetben a négykezes partnerem. Csodálatos vele együtt muzsikálni, most már egymástól tanulunk egy-egy próbafolyamat során. És van egy tündéri 13 éves kisfiam, Lóránt, aki egyelőre a futballban találja meg az élet szépségét, de azért néha ő is zongorázik. Hála van a szívemben. Úgy gondolom, hogy igazi jó kis csapat vagyunk, hatunk egymásra, és a művészetben is sok inspirációt kapok tőlük.

– Szoktak programokat szervezni a lányokkal és Lóránttal?

– Sajnos a sok munka mellett ennek megteremtésére tudatosan figyelnem kell, de ezek a legértékesebb idők az ember életében. A lányok felnőttek, lassan már teljesen önállóak, esetükben most tanulom az „elengedést”. Nem vagyok egy mindent tudni akaró anyuka, de jólesik, amikor a legmélyebb, legtitkosabb érzéseiket megosztják velem. Most már az anyaszerep mellett egy megbízható barátnővé is váltam számukra. Sokszor egymás ruháit hordjuk a lányokkal, és bátran adunk egymásnak tanácsot. A kisfiammal azért ez másképpen alakul, tizenhárom évesen igazi kis férfiként áll a dolgokhoz. Például ha észreveszi, hogy valamin rágódom, nyugtatgat, hogy anya, nem éri meg, engedd el, minden meg fog oldódni. Ilyenkor huncutul rám mosolyog, és valóban a megoldásra fókuszálva egyszerűbbnek tűnnek a dolgok. Szereti és igényli, hogy beszélgessünk a fociról, a rap zenéről. Igazi kiskamasz, és olyan jó látni, hogyan válik egyre bölcsebbé.

– Annyi helyen megfordult már, annyi emberrel találkozott. Jó emberismerőnek tartja magát?

– Erre nehéz válaszolni, de az biztos, hogy én mindenkiről a jót feltételezem. Bár voltak nagy csalódásaim, még a hozzám nagyon közel álló emberekben is, mégis hálás vagyok Istennek, hogy ennek ellenére nem vette el tőlem a bizalmat és a mások felé fordulást. A szívem most is nyitott, és talán ennek is köszönhető, hogy Isten a nehézségek közepette is olyan embereket küldött és küld az életembe, akik segítenek és vigyáznak rám, a jó irány felé haladva támogatnak az utamon. Mondják, hogy a mosolyom biztat és sokaknak erőt ad, ez a hitemből is fakad, őszintén a szívemből jön, mert hálás vagyok a sok jóért, a fentről kapott ajándékokért.

– Mit tesz, ha felhők gyűlnek a feje fölé? Hogyan lehet felvidítani?

– A kulcsszó mindenre a szeretet. Persze elkeseredem, meg tudok ijedni én is, mint mindenki más. De sokszor úgy jellemeznek, hogy én nagyon erős nő vagyok. Ilyenkor mindig elmosolyodom, és azt felelem, hogy „van más választásom”? Úgy próbálom élni az életemet, hogy minden nap egy új lehetőség, erre gondolok olyankor is, amikor valami miatt elszomorodom, és néha kicsit meg is sajnálom magam. De ez csak pillanatnyi megtorpanás, és máris jön a „B” terv, a „megoldjuk”, és ekkor már előre tekintek. Hála Istennek annyira pörgős az életem, hogy nincs sok időm aggódni, mert megtalálnak az újabb és újabb kihívások és feladatok, melyeket igyekszem mindig maximálisan teljesíteni. Ebben sokat segít, hogy tudatosan tervezem a napjaimat. A reggelek az egész nap alakulását meghatározzák. Szokásommá vált, hogy a kávé mellett átnézem a naptáramat. Ez egyfajta biztonságot ad, hogy olajozottan menjenek a dolgok. Három gyerek mellett úgy gondolom, hogy edzésben vannak az ember logisztikai képességei, és ez a szervezettség a munkámban is nélkülözhetetlen.

– Van hobbija? Hogyan kapcsolódik ki?

– Őszintén szólva ez a legnehezebb kérdés, magamra nem igazán jut időm, de ezen a jövőben szeretnék kicsit változtatni. Szeretek olvasni, moziba, színházba járni, sokat utazom, és vezetés közben imádok zenét hallgatni, teli torokból énekelni. Tavaly elkezdtem jógázni is, amit próbálok beiktatni a hétköznapjaimba. Alkalomadtán a gyerekekkel járunk a Balatonra, nagyon szeretjük, feltölt mindnyájunkat.

– Mondják, hogy a barátnőkkel való kávézgatás, beszélgetés is fel tud tölteni.

– Egyetértek, csak ezzel esetemben az a gond, hogy nem igazán marad időm az ilyen kellemes dolgokra. Ez sokszor bánt is, és meggyőződésem, hogy egy jó baráti kapcsolatba igenis energiát, időt kell fektetni és ápolni kell ezeket az értékes szálakat. Szeretek beszélgetni és másokat meghallgatni, fontosnak tartom az empátiát, a másik érzéseire való odafigyelést. Vannak igaz barátaim, akikre mindig mindenben számíthatok, ahogy ők is rám.

– Van olyan dolog, amit mindenképpen megtanítana a gyerekeinek az életről?

– A szeretet csodája és ereje mellett egyet mindenképpen szeretném, ha a szívükbe vésnének, a mai világban – bármennyire is fontos a kommunikáció – igazán nem a szavak számítanak, sokkal inkább a tettek. A tenniakaráson áldás van. Úgy gondolom, ebben rejlik a ZeneVarázslat sikere is.