Varju Zoltán: „Hiszem, minden napban van valami jó, csak meg kell találni”

Megfontolt, realista, zárkózott. Hajlamos a lustaságra. Jobb szeret előbb megfigyelni, aztán cselekedni. Lelkes, érdeklődő, azzal a képességgel áldotta meg a sors, hogy átadjon tudást, érzést, kedélyt. Gyermeki őszinteséggel örül az apróságoknak is. A Kárpáti Igaz Szó Kulcslyuk rovatának vendége Varju Zoltán, az Ortutay Elemér Görögkatolikus Központ és Szakkollégium munkatársa, a KHE alelnöke.

– Mivel foglalkozik?

– Nagyon sokáig kerestem azt, amit igazán szeretek, élvezek. 2012-ben lettem a Karácsfalvai Sztojka Sándor Görögkatolikus Líceum munkatársa. A 2014-ben kirobbant kelet-ukrajnai háború miatt döntenem kellett, hogy maradok-e vagy kimegyek külföldre. Tudtam, ha maradok, akkor pluszmunkát kell vállalnom. És ez a plusz teljesen véletlenül alakult ki. Felkértek, hogy kísérjek el egy csoportot a kárpátaljai kirándulására, és ha kedvem tartja, mondjak el pár tudnivalót is a vidékről. Így is történt, és a visszajelzéseik alapján jól sikerült a túravezetés. Megkérdezték, miért nem próbálom ezt meg. Honismereti vezetéssel kezdtem foglalkozni amelynek keretében számos csoportot fogadtam. Ezt a karácsfalvai feladataimmal párhuzamosan végeztem nagy örömmel és odaadással. Aztán derült égből villámcsapásként ért minket a pandémia, összeomlott az egész turizmus. Időközben átjöttem Beregszászba, az Ortutay Elemér Görögkatolikus Központ és Szakkollégium munkatársa lettem. A járvány ismét nehéz helyzetet teremtett. Kivártunk. Viszont, mivel a passzív pihenés nem nekem való, és idegesít, ha nincs mit csinálnom, keresni kezdtem, mivel tudnám levezetni a „fölös” energiát.

– Így jött a Hazajáró.

– Bíró Andrással már korábban is kapcsolatban voltam. Egymástól függetlenül is megfogalmazódott bennünk a gondolat, hogy jó lenne valamilyen nonprofit szervezet, mely keretbe foglalja a kárpátaljai túrázásokat. Levéltári adatbázisban olvastam arról, hogy egykor milyen élénk turistaélet zajlott a vidéken, és úgy gondoltuk, érdemes lenne ezt újjáéleszteni. Mivel Andrással már korábban is bekapcsolódtunk a magyarországi hazajárók munkájába, úgy gondoltuk, Kárpátalján is valami hasonló szellemiségben működő egyesületet kellene létrehozni. Így alakult meg 2019-ben a Kárpátaljai Hazajáró Egylet (KHE), aminek az alelnöke lettem.

– Bakancslista?

– Tudatos ember vagyok. Nehéz természetű, bár nem tartom magam hektikusnak, kapkodónak. Szeretem megélni és élvezni az adott pillanatot. Talán épp ezért nincs konkrét bakancslistám. Nemsokára 32 éves leszek, nagyszerű éveket tudhatok magam mögött. Mindenben örömömet tudom lelni. Néha tudatosan kell ráirányítani a gondolataimat, hogy élvezzem a helyzetet. A hegymászó életemnek azonban fehér foltja még a Máramarosi-havasok. Remélem, mielőbb meghódíthatom egy túra alatt a kétezer méter feletti csúcsait.

– Szeret olvasni, lebilincselően tud mesélni.

– Talán erényem, hogy kellő önkritikával rendelkezem. Reálisan látom a hiányosságaimat, tudom, miben kell fejlődnöm és miben vagyok jó. A Jóistentől kaptam azt a képességet, hogy hitelesen át tudom adni az információkat, érzéseket, hangulatot. Ha valami érdekel, szerfelett bele tudom élni magam a feladatba. Sokaknak talán furcsa, de ez a bennem lévő tudásszomj nem művi. Biztos vagyok benne, hogy ha nem élvezném, akkor nem kutatnék, olvasnék ennyi minden után, mert rettenetesen unalmas lenne. Történelmet és földrajzot tanultam a beregszászi főiskolán, de még nem tettem pontot a tanulmányaim végére.

– Komolynak, kimértnek ismerik. Mikor engedi el magát igazán?

– Nagyon-nagyon ritkán. Ilyen szempontból zárkózott vagyok. Nem mutatok meg mindent magamból, és ez ahhoz vezet, hogy kialakul rólam egy felszínes kép, ami nem egyezik meg a valósággal. Sokszor azt érzem, hogy „túl zajos magány” vesz körül. Közösségben vagyok, de mégis egyedül érzem magam. Előfordul, hogy ez lehúz, de próbálok felülemelkedni ezen. Voltak az életemben olyan periódusok, amikor Varju Zoli csak egy szürke eminenciásnak tűnt. Talán azért is esik nehezemre igazán elengedni magam, mert a körülöttem lévők furcsán összeráncolják a homlokukat, amikor egy kicsit másképp viselkedem, lazább kijelentéseket teszek. Tény, elég sajátságos, fanyar humorom van.

– Magánélet?

– Aki bejön az irodámba, rögtön szembetűnik neki a falamon az éves tervezőplakátom. Különböző színekkel jelölöm rajta a tevékenységeimet. A hazajárós programok zölddel, a munkahely kékkel, a magánélet sárgával van feltüntetve – az idén még egyetlen sárga cetli sem került fel a táblára. Szeretnék megházasodni, családot alapítani, úgy érzem, megértem rá.

– Mikor elégedett?

– Gyakran emlékeztetem magam arra, hogy ami körülvesz, az jó, és hálásnak kell lennem érte. Olykor apróságnak tűnik valami, és csak utólag értjük meg, hogy mekkora érték, kegyelem volt. Rájövünk, az az állapot nem is volt rossz. Csak lehet, néhány banális külső tényező elvonta a szépről a figyelmet. Hagyni kell időt arra, hogy feldolgozzuk, megértsük a velünk történő eseményeket.

– Hogyan birkózik meg a nyomással?

– A stressz elég markánsan jelen van az életemben, de ezt bizonyos technikákkal megtanultam kezelni. Sokat olvastam róla, kerestem a megoldásokat. Egy bizonyos szint után már nem görcsölök rá arra, hogy milyen elvárásokat támasztanak velem szemben. Békesség van bennem ha tudom, hogy minden tőlem telhetőt megtettem, még akkor is, ha épp nem sikerült az adott feladatot tökéletesen és teljesen elvégezni. Ez néha konfliktusokat szül, de igyekszem megbeszélni. Nagyon sokszor abból fakad az elégedetlenség, hogy többet akarunk kihozni magunkból, mint amire képesek vagyunk. Nem összekeverendő ez a viselkedés Pató Pál úréval, csupán tudni kell elengedni dolgokat, hogy ne égjünk ki. Hiszem, minden napban van valami jó, csak meg kell találni. Annak, aki erre nem képes, életmódváltásra van szüksége. Én a nap végén rövid számvetést végzek arról, hogy mennyi jó dolog történt velem, és hálás vagyok érte. Ez a tudat pedig minden más, negatív érzést kiszorít. Így vagyok boldog.