Van-e igény az ünneplésre?

Az 1956-os magyarországi eseményekre emlékezünk. A szétszakítottságban élők hosszú évtizedekig nem is beszélhettek a forradalom történéseiről, nem tiszteleghettek az elesettek, a kivégzettek emléke előtt. Nagyot változott azóta a világ: szabad a főhajtás. Ez önként vagy parancsszóra történik?

– Nemzeti ünnepeink megítélését a kettősség jellemzi. Van-e okunk egyáltalán ünneplésre?

– Ezek kimenetelüktől függetlenül magyarságunkról, történelmünk fényes, illetve gyászos napjairól szólnak. Ezeken demonstráljuk, hogy mi, itt a határon túl még létezünk, oda kell figyelni a szavunkra.

– Van-e igény a tömeges megemlékezésekre?

– Határozottan állíthatom, hogy az emlékezésre szükség van. Számunkra, akik az anyaországon kívül élünk, március 15., október 6., október 23. és augusztus 20. az együvétartozás szimbóluma. Az viszont igaz, hogy elég nehéz mozgósítani az embereket egy-egy ilyen rendezvényre. Az ifjúság tömeges bevonása is csak tanítási napokon oldható meg, hét végén kevés fiatal jön el ezekre. Sajnos az emberek egyre fásultabbak, igyekeznek kivonni magukat a civil megmozdulásokból. Tapasztalatom szerint hasonló az egész Kárpát-medencében a helyzet. Ám az igazsághoz tartozik, hogy amikor minket, magyarokat sérelem, bántás ér, akkor nemzeti öntudatunk automatikusan előtérbe kerül. Így volt ez két évvel ezelőtt, amikor az ungvári Petőfi-szobrot meggyalázták, s a március 15-i rendezvényen az átlagosnál sokkal többen gyűltek össze. Ezzel akarták kifejezni szolidaritásukat, felháborodásukat a barbár tett ellen.

– Ezek szerint, ha a civil közösségek nem szerveznének koszorúzásokat, megemlékezéseket, feledésbe merülnének ünnepeink?

– Sem a községekben, sem a városokban élőkre nem jellemző az aktivitás. Úgy gondolom, hogy mindenütt van egy-két olyan elhivatott pedagógus, agilis nyugdíjas, aki nem hagyná veszni, feledésbe merülni nemzeti történelmünk jeles eseményeit.