Akkor határoztam el véglegesen ennek a cikknek a megírását, amikor végre felleltem nagyapám szovjet hadifogolytáborba való elhurcolásának fejlapját. Sok egyéb mellett ez is szerepelt rajta: „lakhely: Ugocsa, Halmi járás, Feketeardó”. El sem tudom képzelni, mit is jelenthetett ez a helymegjelölés neki, amikor valószínűleg már tisztában volt azzal, hogy akár évekig nem fogja látni a családját, a hazáját, a vágyott helyet, ahol otthon van, ahová való. Mit jelent ma az, hogy Ugocsa? Sokaknak már semmit. Sokan azt sem tudják, hogy miért és mit hívtak így. Nagy kár! Kellene és illene, ha másért nem, akkor a sok fejlapért, amire a szovjetek felírták, hogy „Ugocsa”.
Utazzunk vissza egy kicsit az időben, az Osztrák–Magyar Monarchia 1867-es létrejöttéig, ami a történészek és a köztudat szemében is eltérő megítélésű. Talán nem is lehet ez másként, hiszen a közép-európai történelem egy különös színfoltjáról van szó, ami vitán felül állóan gyors léptű fejlődést hozott a térség népei számára. Ez a fejlődés főként a gazdaságot, a közéletet és a politikát érintette, de megtaláljuk a nyomait az oktatásban, a vallási- és a nemzetiségi életben is.
Ugocsa vármegyéről és a benne élőkről
Érdekes tény, hogy talán midig is az egyik legkisebb területű (1213 km2) és a legjelentéktelenebb vármegyeként emlegetett közigazgatási egység volt Magyarországon belül. A róla szóló híressé vált mondás „Ugocsa nem koronáz!” a rendi ellenállás hiábavalóságának jelképe lett a mohácsi vész után, amikor I. Ferdinánd osztrák főherceg koronázásra hívta a magyar rendeket, s a legkisebb vármegye ezt megtagadta. Talán tekinthettünk volna erre másként is, mint például az 1526 után széthulló Magyar Királyság egy kis részének dávidi kiállására Góliáttal szemben, de sajnos a sors vagy a magyar jellem ezt másként hozta.
Lakosságát tekintve Ugocsa vármegye többnemzetiségű, vallásilag és társadalmilag színes terület, amely a századfordulón ugyanolyan pezsgésnek indul, mint az állam, amelynek részét képezi. Különleges világ ez, egymás mellett él az akkor államalkotó és a politikai életet uraló magyarok, akik 1910-ben 47%-os részaránnyal többségben voltak itt, és a megye északkeleti-keleti részét benépesítő, 37%-ot kitevő ruszinok, ill. a délkeleti részen élő románok (11%), és az elszórtan elhelyezkedő, német ajkúnak titulált zsidóság (5%). Multikulturalizmus monarchiabeli módra, valószínűleg sokkal valódibban, mint manapság.
A terület felekezeti megoszlása is színes képet mutat, hiszen öt vallás is viszonylag nagy arányban képviselteti magát. A legnagyobb számú vallási közösség a görögkatolikusoké volt, akik a lakosság 63%-át tették ki az 1891–1910 között egyre növekvő népességen belül – ezt az arányszámot folyamatosan tartják is.
Számarányait tekintve a második legjelentősebb vallás a református volt (1891-ben 16%), azonban ez lassú csökkenést mutat. Őket követi az izraelita közösség, amely 12%-os arányával a népességen belül szintén jelentős és növekvő. Ugyancsak növekedést látunk a római katolikus vallást követők számában 8-ról 9%-ra.
A vármegye központja Nagyszőlős (akkoriban még két l-lel írták), ami ekkor válik mezőgazdasági jellegű településből igazi nagyközséggé, ahol újságok és nyomdák, politikusok és üzletemberek, bankok és hitelszövetkezetek egész sora veti meg a lábát, hogy felvirágoztassa a települést, amivel már Budapesten is számolni kell, annál is inkább, mert az ugocsai elitnek pont ekkor sikerül végre elhárítania a vármegye megszűnésének veszélyét, hiszen azt folyamatosan Bereg részévé akarták tenni. Maga Ugocsa pedig két járásból állt, a Nagyszőlős központú Tiszáninneniből, és a Halmi (ma Románia) központú Tiszántúliból. Ennek megfelelően két parlamenti képviselőt tudott bejuttatni a választások alkalmával a törvényhozás alsóházába.
„Nagyszőlős a világ közepe”
Az idézőjel a címben nem véletlen. Az egyik budapesti utazásom során találtam egy Nagy Milada szerkesztette könyvet, aminek ez volt a címe, s mondanom sem kell nagyon meglepődtem, hogy egyáltalán létezik. Rögtön megfogott. A könyv többnyelvű, köztük magyar, ruszin és héber. Micsoda jó ötlet!
Viszont feltehetjük a kérdést, hogy vajon kinek is a világ közepe Nagyszőlős? Annak biztosan, aki ugocsai vagy valaha az volt. A város ma is érdekes színfoltja Kárpátaljának, olyan hely, ahol a magyar múlt aranyhalként cikázik a felszín alatt, s a nehezen meghatározható jelen pedig minden erővel keresi önmagát. De tekintsünk inkább a „boldog békeidők” korszakára, s az első világháború előtti ugocsai vármegyeközpontra!
A „város”. Nemzetiségek és felekezetek
A Fekete-hegy gyöngyszeme meghatározta a környék életét. Ugocsa vármegye törvényhatóságának és a Tiszáninneni járásnak a székhelye. A századfordulón rendelkezik tanfelügyelőséggel, közjegyzőséggel és járásbírósággal, államépítészeti- és adóhivatallal, csendőrséggel, vármegyei kórházzal, takarékpénztárral és hitelintézettel, vasútállomással, postával és távírdával, valamint telefonösszeköttetéssel is.
Nem mehetünk el szó nélkül a nagyközség nevezetes épületei és történelmi helyei mellett sem, hiszen különös unikum volt a dualizmus időszakában a Royal Szálló, a Kankó vár romjai, a Ferences rendi kolostor, az Országos Gyermekmentő Liga fiúnevelő intézete, vagy éppen a vármegyeháza és a Perényi-kúria.
Nagyszőlős sosem kapott városi rangot a Monarchiában, be kellett érnie a nagyközség megnevezéssel, pedig igazán dinamikus fejlődésen ment keresztül. 1910-ben a lakossága már eléri a 7811 főt, amelyből 76% magyar, 16% ruszin, 8% pedig német vagy jiddis anyanyelvű volt.
Szót kell még ejtenünk a színes felekezeti összetételről is, hiszen a különböző templomtornyok büszkén hirdették a katolikusság (görög és római) és a református hit házait, valamint a nagyszőlősi zsinagóga is több mint háromezer hívet számlált a soraiban.
A felvirágzó gazdaság és a közvilágítás
Nagyszőlős gazdasági felvirágzása is az Osztrák–Magyar Monarchia idejére esik. 1884-től a nagyközségben már ipartestület működik, a magyar gazdasági vérkeringésbe pedig az 1872-ben épült, a Királyházát Bátyúval összekötő vasútvonal kapcsolja be igazán. Ehhez jött 1908-ban a Borzsavölgyi Gazdasági Helyi Érdekű Vasút megépülése, ami a Borzsa folyó településeinek személy- és teherszállítását oldotta meg, összekötve Nagyszőlőst Kövesddel, Dolhával, Ilosvával és ismételten Beregszásszal.
A „kisváros” közvilágításának kiépülése is hamar elkezdődött, először gázégőkkel, majd elektromossággal. A gázégők 1898-ban már biztosan működtek, s este tíz óráig világítottak, ami mintegy meghosszabbította a település mindennapjait. 1911-ben pedig a budapesti Világítási és Vízmű Rt. szerződést kötött Nagyszőlős vezetésével egy elektromos teleppel kombinált gázgyár létesítéséről, ahol két darab gázmotor hajtotta generátor termeli majd az áramot a nagyszőlősi és a királyházai vasútállomás világítási és egyéb elektromos szükségletére. 1912-ben megalakult az Ugocsai Világítási Rt. 250 000 korona alaptőkével, melynek célja Nagyszőlős és Királyháza nagyközségek világításának megoldása és villamosítása. Nem sokkal később Huszt városa is a Nagyszőlősön létesített telepről kapta az elektromos áramot, ami így a villamosítás kezdeteinek térségbeli központjává vált. Mindezek mellett Nagyszőlős a gazdaságát tekintve jelentős mértékben mezőgazdasági jellegű volt, így elengedhetetlen maradt a Tisza közeli folyásának szabályozása, amelyre még 1902-ben került sor, így biztonságosabbá téve a környék mezőgazdaságát és az árvízügyet.
A vármegyeközpont és a kulturális élet
A dualizmus idejének kulturális forgataga Nagyszőlősön is éreztette hatását. Elég, ha csak arra gondolunk, hogy az ifjú Bartók Béla itt kezd el igazán érdeklődni a zene és a komponálás iránt, s kilenc évesen itt írja első darabját, majd 1892-ben a vármegyeháza nagytermében adja az első koncertjét. A 20. század egyik legnagyobb magyar zeneszerzője itt járt elemi, majd polgári iskolába is. A polgári iskola (ma a nagyszőlősi 1. számú, ukrán tannyelvű iskola) jelentős kulturális események színhelye volt. A nagyközönséget megcélozva folyamatosan zajlottak itt az ún. Uránia-előadások, melyek a tudomány és kultúra világába kalauzolták a nagyérdeműt szavalatokkal, monológokkal, országbemutatókkal és különböző falra vetített képekkel. Ugyancsak a polgári iskolában működött a Petőfi Önképző Kör, ami a fiatal tehetségek felkarolását tűzte ki célul.
A lakosság szélesebb körének a Royal Szálló nagyterme biztosított helyet a bálok, a bankettek és egyéb rendezvények számára. Itt tartotta próbáit és fellépéseinek nagy részét a Nagyszőlősi Iparos Dalárda is, valamint itt működött a nagyközség egyetlen tánciskolája is, amit Zelinger Adolf alapított.
A nagyszőlősiek különös figyelmet fordítottak a nemzeti ünnepek megfelelő megtartására. A szabadtéri megemlékezések legfőbb helyszíne az 1906-ban felállított Perényi Zsigmond vértanú szobra volt, amely Székely Ernő szobrászművész alkotása, s a nagyszőlősi kaszinó jelentős közbenjárásával készülhetett el. A szoboravatás mellett 1906-ban országos Perényi-napokat is rendeztek. A hazafiság másik jó példája pedig az 1913. évi március 15-én rendezett lampionos menet, melynek során körbejárták a város nevezetes részeit, elhangzottak az ünnepi beszédek, a műsorok, majd községi bállal zárult a megemlékezés.
Nagyszőlősnek színpártoló egyesülete és hivatásos cigányzenekara is volt, színháza azonban sosem. Büszkélkedhetett viszont saját újsággal, amely a „Nagyszőllősi Hírlap” nevet viselte, s több nyomdával is, melyek megjelenést biztosítottak a vármegyében működő közel tíz egyéb lapnak.
Megállapíthatjuk tehát, hogy az 1890–1914 közötti időszak lendülete gazdasági, kulturális és társadalmi szempontból is elérte az Osztrák–Magyar Monarchia keleti felében fekvő Ugocsát és központját, Nagyszőlőst, amelyek így a fejlődés útjára léptek, s behozták lemaradásukat a környező vármegyékhez képest.
Részlet Orbán Lászlónak, az Eszterházy Károly Katolikus Egyetem Történelemtudományi Doktori Iskolájának hallgatójának disszertációjából
A képen: Nagyszőlős régi főtere, a Piacz-tér. Balra háttérben a református, majd a római katolikus templomok. A kép jobb oldalán a tornyos tetővel rendelkező városháza épülete. (Forrás: hungaricana.hu)
