A legnépszerűbb magyar szentünk Szent László, aki évszázadok óta a keresztény uralkodókép legfőbb megjelenítője. Emlékezete és alakja számos ideállal keveredve alkotta meg a magyar lovagkirály eszményét.
László király népszerűsége évszázadok óta töretlen, kétségkívül közkedveltebb volt, mint Szent István király, akinek alakja elsősorban a barokk, rekatolizációs és a magyar állam újjászervezése során került előtérbe, míg Szent László kultusza folyamatosan élt a középkorban.
Az egymást váltó uralkodóházak, a különböző egyházi és politikai szándékok ellenére Szent László király mindvégig megmaradt a nemzet közös lelkiségének. Nem meglepő, hogy László királyunk a néphagyományban igen nagy és gazdag folklóranyaggal rendelkezik. László erős kézzel megvédte az ország határait és lakosságának biztonságát, mindvégig megmaradt a „jókirály” szerepében.
Alakja magához vonzott mindent a korábbi, keresztény európai hagyományból, ami a nagyszerű harcos király ideáljához illett.
A hős lovagkirályunk népmondákban betöltött alakja ugyanakkor nem választható el az évszázadokkal korábbi egyházi legendáktól és azok 14-15. századtól létrejött falképeinek hatásaitól. A Szent Lászlót ábrázoló freskók számos templomban megtalálható voltak az Őrségtől Székelyföldig. A legendái közül kifejezetten egy jelenik meg igen gyakran a falképciklusok során: a kerlési csata.
Maga a kerlési – cserhalmi – ütközet valóban egy 1068-ban megtörtént eseményről tudósít, amikor László herceg unokatestvére – Salamon király az országba betörő besenyők úz segédcsapataival ütközött meg. Az Ozul által vezetett besenyők nagy zsákmányra tettek szert Erdélyben, mellyel már távozni kívántak az országból, amikor a magyar seregek – Salamon király, Géza és László hercegek vezetésével együttesen – legyőzték a betörő hordákat.
Ehhez a csatához kapcsolódik az a közkedvelt történet, mely szerint az ifjú László herceg megment egy elrabolt magyar lányt – egyes változatok szerint nem mást, mint magának a váradi püspöknek a leányát. (Ekkor még hazánkban nem rendelték el kötelezően a cölibátust a papság részére.) László a kun után lovagol Szög nevű lovával, utoléri, és hosszas viaskodás után a leány segítségével legyőzi a kun vitézt.
A Szent László alakja körüli legenda- és mondaképzés lehetséges, hogy már életében megindult.
A kutatók azt is elképzelhetőnek tartják, hogy László alakjában részben a keleti epika férfihőse és a keresztény lovagkirály eszményképe keveredett össze.
László Gyula régész Nagy Géza elképzelését fejlesztette tovább, és arra a feltételezésre jutott, hogy László herceg és a kun vitéz viaskodása nem más, mint a hősi epikából megöröklött epizód, mely a jó és rossz mitikus harcát mutatja be. Állítását a középkori falképfesmények ikonográfiájára építette, mely alapján a két vitéz sebezhetetlen, egymást nem tudja legyőzni. Lászlót nem fogják a kun nyilai, ugyanakkor László sem tudja sebezni a kunt! A halhatatlan hősök mitikus viadalát az elrabolt nő – az élet hordozója – dönti el, aki a lábán megsebesíti elrablóját, így László le tudja győzni a kun vitézt.
Több művelődéstörténész, néprajzkutató feltételezése szerint László és a kun viaskodása párhuzamba állítható a későbbi néphagyományban fennmaradt táltos küzdelmek hagyományaival, ahol a hősök – az eposzokhoz hasonlóan – a világ megmaradásáért küzdenek.
László király alakjának ősi, esetlegesen kereszténység előtti elemei mellett azonban nem szabad megfeledkezni arról a tényről, hogy László király mindenkor a katolikus egyház térnyerését pártolta.
Közbenjárásában a nagyapját megvakító I. István királyt, fiát, Imre herceget, valamint Gellért püspököt is András és Benedek zoborhegyii szerzeteseket avattatott szentté 1083-ban. A megmaradt források arról árulkodnak, hogy szigorú törvényekkel sokakat vezetett a kereszténység felé, melyet a régészeti leletek is igazolni látszanak. A honfoglalás kori – településen kívüli – pogány temetők ugyanis ekkor kezdenek elnéptelenedni, és megindulnak a falvak templomai körüli temetkezések.
Minden erejével igyekezett István egyházpolitikáját folytatni, számos esetben „saját hatáskörben”, pápai engedély nélkül hozott meg jelentős egyházi döntéseket, többek között ő alapította a Zágrábi egyházmegyét. Ugyanakkor a külpolitikájával a német-római császárral szemben védelmezte és támogatta a pápákat. A források nem méltatlanul emlékeznek meg lovagi erényeiről és erkölcsösségéről.
Halála után is a keresztény magyar uralkodók egyik példaképe maradt. Ahogy emlegették „Szűz Mária választott vitéze” volt, aki halála után is mintát nyújtott a magyar és az európai uralkodóknak.
Közel száz évvel halála után nagy tisztelője, III. Béla kezdeményezésére 1192. június 27-én avatták szentté, mely azóta László ünnepe is lett. Szent László somogyvári és későbbi nagyváradi, csodatévő sírjához folyamatosan tömegek zarándokoltak el. Nem csak a hívek, hanem európai és magyar uralkodók is meglátogatták a nyughelyét.
Számos magyar király tartotta példaképének Szent Lászlót és uralkodói magatartását.
Tisztelete nem csökkent az Árpád-ház kihalása után sem, sőt, még nőtt is. Az Anjou Károly Róbert, de főleg fia, Nagy Lajos építette tovább László király lovagkirály eszményét, kultuszát, melynek eredményeképpen a lovagideál mintája lett az egész korszakban. Luxemburgi Zsigmond magyar király és német-római császár olyannyira tisztelte Szent Lászlót, hogy a végakarata szerint Nagyváradon, szent királyunk nyugvóhelye mellett helyezték örök nyugalomra. Szent László máig a legnagyobb közmegbecsülésnek örvendő hazai szentünk.
A képen: Szent László király alakja a Thuróczi János, A magyarok krónikája című munkájában. (Forrás: Wikipedia.hu)
