Vajon megfilmesíthető-e egy szabadvers?
Nagy Zoltán Mihály költő, író a kárpátaljai Nagymuzsalyban született 1949-ben. A sátán fattya című trilógiájában elbeszéli a kárpátaljai magyarok második világháború utáni kálváriáját, amelynek során csaknem negyvenezer férfit hurcoltak el kényszermunkára a kollektív bűnösség elve alapján. De az otthon maradt asszonyok sem úszták meg a terrort, s ezt egy megerőszakolt nő, Tóth Eszter történetén keresztül beszéli el a szerző, aki jól tudja, hogy csak az egyéni dráma lehet egyetemes érvényű.
A sátán fattya 1991-ben jelent meg a Hatodik Síp kiadásában, a trilógia első részeként, miután az író visszakérte a kéziratot egy ,,gyávább” kiadótól, amelyik sokáig habozott, és nem adta ki. A kárpátaljai magyarság szőnyeg alá söpört szenvedéstörténete a Szovjetunió felbomlásával felszínre került társadalmi nyomásra, ám az első években roppant kényes témának számított. Mindenesetre már házon kívül is beszélhettek arról, amiről addig csak négy fal között lehetett, s abban az időszakban a kárpátaljai irodalom is felvirágzott. Sokan Illyés Gyula szemére hányták, hogy az ötágú síp metaforából hiányzik Kárpátalja, de a szerző ezt másképp látja:
– A „sípok” dolgában Illyés nem véletlenül mellőzte a kárpátaljai magyar irodalmat mint hatodik „ágat”, hiszen a metafora felröppenésének időszakában ezen a tájon „kétírós” (Balla László, Kovács Vilmos) irodalom volt csupán, ráadásul ez a két alkotó sem érte még el pályafutásának félidejét. A szovjet birodalom végnapjaiban változott a helyzet, nálunk is sok tehetség jelentkezett, és amikor egyikük – Balla D. Károly – lapot alapított, joggal választotta a Hatodik Síp címet, jelezve, hogy végre nálunk is számolni kell értékelhető irodalommal. Illyés özvegye, Flóra asszony levélben megírta, hogy férje az ötágú sípot „nem úgy gondolta”, ahogy azt Balla értette…
A hatodik síp megszólalt, és nem is akárhogyan. Végre kibeszélhették a szovjet megszállás alatt elszenvedett sérelmeket.
– A mi tragédiánk eseménysorozata 1944 őszén, a Vörös Hadsereg bevonulásakor kezdődött. Októberben megszállták Kárpátalját, és az átkozott „háromnapos munka” hamis ígéretével már novemberben megkezdték a magyar és német férfiak munkatáborokba hurcolását. Hogy milyen körülmények között és milyen következményekkel, arról a nyilvánosság előtt csak a birodalom összeroppanásának idején lehetett beszélni – idézi fel Nagy Zoltán Mihály.
A málenkij robotra elhurcolt férfiak nélkül maradt falvakban százával keringhettek a Tóth Eszteréhez hasonló történetek. Megkérdezem a szerzőt, hogy létező személyről mintázta-e a főhősnőt, vagy gyűjtött és beszélgetett ilyen sorsú asszonyokkal. Mint mondja, a regényben kevés a kitaláció, csak annyi, amennyi az események vagy a jelenetek összeillesztéséhez szükséges volt.
– A kommunizmus idején a családban a lágerek túlélői között örök beszédtéma volt a szenvedések „élménye”. Regényem cselekményét, eseménysorát még gyermekként, a felnőttek visszaemlékezéseit hallgatva ismertem meg. Nemcsak Eszter, a főhős alakját és sorsát, hanem az összes szereplőét valóságos személyekről, élethelyzetekről mintáztam. A regény alapjául szolgáló élményanyag java részét a felnőtt férfiak visszaemlékezéseiből tudom, s ezt később a saját gyűjtésem eredményeivel bővítettem. Sok olyan emberrel beszéltem, aki férfiként vagy meggyalázott lányként-fiatalasszonyként lett annak idején a szovjet barbarizmus áldozata. A megismert emberek sokaságának tragédiáját természetesen lehetetlen lett volna külön-külön megjeleníteni a regényben, ezért a szereplők mindegyike úgynevezett „összegyúrt” alak, azaz bennük-általuk sokak szenvedése fejeződik ki. A regényt az anyaországban és a kishazában is jól fogadták az olvasók és a kritikusok is: Bertha Zoltán, Márkus Béla, N. Pál József igen pozitívan értékelték a regényt.
– Volt olyan olvasóm, egy háziasszony, aki egyik kezében a könyvet tartva, másik kezében fakanállal az ételt kavargatva főzött ebédet a családjának – mondta az író.
A regény narratív technikája is különleges. Olyan, mintha sötét ballada monológja lenne, minden során érezni lehet, hogy versből érkezik a próza.
– Ebben a műben valóban versből érkezik a próza, emiatt kezdetben voltak is aggályaim, de Jókai Anna megnyugtatott, mondván: minél több poézist viszünk a prózába, annál jobb… A regényből készülő film forgatókönyvének első változatát Balogh Géza és a rendező, Zsigmond Dezső írta, én „csak” átnéztem, és több helyütt belejavítottam, Jászter Beáta dramaturg is dolgozott rajta. Az így kialakult változatot hármasban személyesen megbeszéltük, elfogadtuk, tehát joggal vélhetem, hogy a forgatókönyv társszerzője vagyok.
A szerzőt érdekli a film, de a forgatáson nem vesz részt. Azt a filmes szakemberekre bízza.
Manapság sokan visszaélnek a kollektív bűnösség fogalmával, s ez halványíthatja az áldozatok emlékét. Nagy Zoltán Mihály úgy véli, hogy írástudóként lehet tenni ez ellen:
– Visszaélés, kettős mérce, hamis vádak – egyik sem újdonság a történelemben, a miénkben különösen nem az. Van tehát dolga a józan ész sugallatát érzékelve cselekvő tollnak, szónak, hiszen emberi mivoltunk és nemzeti létünk megóvásánál semmi más nem lehet fontosabb.
A film költségvetésére az Emberi Erőforrások Minisztériuma Gulág-emlékévének keretében pályáztak. Sikeresen, hiszen a szakmai zsűri 100 milliós támogatást ítélt meg Zsigmond Dezső filmrendezőnek, aki szerint a szovjet terror témájáról Kárpátalján nincs ehhez fogható remekmű. A rendező arról beszélt, hogy nem könnyű filmre adaptálni, mert a mű tulajdonképpen szabadvers. Éppen ez ragadta meg benne.
– A művészetben rengetegen próbálkoztak már a keresztút ábrázolásával, de azért különös ez a kísérlet, mert egy nő passiójáról szól a nehéz helyzetben lévő Kárpátalján. Az ottani magyarokat könnyebb volt terrorizálni, mivel kevesebben voltak, mint más határon túli magyar közösségek, és a főhősnő kálváriája párhuzamba kerül az elszakadt magyarság kálváriájával.
A regény az erőszaktétellel kezdődik, ám ami utána következik, az talán még kegyetlenebb.
– A megerőszakolást úgy próbáljuk ábrázolni, hogy ne közvetlenül látszódjon, hanem azon a kendőn át, amelyet a katonák rászorítanak a főhősnő fejére. Alig látott, szinte csak hallotta az oroszokat, ez a kendő le-lecsúszik, néha megvillan egy arc. Ennyi. Engedni kell, hogy az agy rakja össze a részleteket, belső mozit szeretnénk – magyarázza a rendező. – Keveset láttatni, sokat sejtetni.
Ebből a ,,kapcsolatból” születik meg egy kisgyermek: a sátán fattya. De a kisfiú nem az erőszakot jelképezi.
Az igazi tragédia akkor történik meg, amikor a lány visszaérkezik a falujába, és kiderül, hogy megerőszakolták. A falu közössége részvét helyett kiveti magából.
– Erre a számkivetésre akarunk összpontosítani, ez a dráma egyik oldala – mondja Zsigmond Dezső. – A másik oldala az, hogy a gyerekét nem tudja emiatt elfogadni, mert attól fél, hogy emiatt a szerelme őt nem fogadja el. A családjának is nagyon nehéz feldolgozni a helyzetet, az apja végső kétségbeesésében megveri a lányt. Szerelme anyja öngyilkossággal fenyegetőzik, ha a fia elveszi azt a lányt, akit megerőszakoltak az orosz katonák. Közben Eszter fiútestvérei is a szovjet terror áldozatává válnak.
– Hogyan lehet megfilmesíteni egy drámai szabadverset?
– Megpróbáljuk úgy felvenni az anyagot, és úgy alakítani a forgatókönyvet, hogy ne szavak formájában, hanem a jelenetekben és a szituációkban jelenjen meg a belső monológ – feleli Zsigmond Dezső. – Igyekszünk a lány világhoz, falujához való viszonyát az ő szemszögéből is ábrázolni, és minél többet a belső vívódásaiból. Néha nem kellenek a belső monológok. Elég a nézése, testbeszéde a másik féllel – például amikor szerelmével beszélget.
Vállalja-e őt? A nagy csendek és hallgatások is sokatmondók. A rendező a Beregszászi Színház és a Nemzeti Színház színészeivel dolgozik, Vidnyánszky Attila volt és jelenlegi csapatával. Törekedett arra, hogy kárpátaljai színészek legyenek a filmben:
– Jobb, ha olyan színészek játsszák el a történetet, akik valamilyen módon megtapasztalták az események utóhatásait. Az is emlékezetük része, esetleg megtörtént a nagyszüleikkel vagy más hozzátartozóikkal. Meg vagyok győződve arról, hogy ez hat a színész arckifejezésére és az alakítására.
Decemberben Szatmárcsekén forgattak, a nevezetes csónakos-fejfás református temetőben.
A főszereplő Tóth Eszter öccsének, Jóskának a temetését vették fel – akit szintén elvittek robotolni, és belehalt az emberfeletti megpróbáltatásba.
– Noha a beregi környezet néhány kilométerrel arrébb van, tetszett a szatmári rész folyókkal szabdalt világa – mondja Zsigmond Dezső. – Túristvándiban is forgattunk, de minden esetben Magyarországon maradtunk. A budapesti színészeket és a technikát nagyon nehéz lett volna folyamatosan átvinni a határon, a kárpátaljai részt pedig nagyon elszovjetesítették később. Nem találtunk olyan falut, amelynek egy részében megmaradt volna a régi egybefüggő házsor. Ezért a nyíregyházi skanzenben forgatjuk a falus jeleneteket, amely múzeumfalu, és nem olyan, mint a szentendrei. Az itteni skanzennek több utcája van, és temploma is. A házak körül kertek s utcára nyíló kapuk.
Nyíregyházán másik helyszín is megihlette Zsigmond Dezsőt:
– Egyszer forgatás közben hoztak a skanzenbe egy óriási bádog toronysisakot, akkor eszembe jutott, hogy ez a szovjetek bejövetelét jelképezheti az utolsó jelenetekben, amikor Eszter csónakon jön haza a városból a Tiszán át. A filmnek érdekes metaforája ez a földön fekvő toronysisak, sokféle vonzattal. A feje tetejére állított világ, a vallás, az emberség, a közösség pusztulásának apokaliptikus vízióját is jelentheti. Ezt mindenképpen bele akartuk fényképezni a filmbe.
A rendező még elmondja, hogy a forgatást mindenben támogatta Tilki Attila országgyűlési képviselő, aki sokat foglalkozik a málenkij robottal, Lezsák Sándor és a Magyar Művészeti Akadémia is. A regény ideje két és fél év alatt játszódik, minden évszakban történik valami, ezért még tavasszal és nyáron is forgatnak. Télen tervezik a bemutatót.
A regényt most filmesítik meg először, de színpadi változatát már az 1990-es évek első felében, Schober Ottó rendezésében bemutatta a Beregszászi Népszínház, és évekig műsoron tartotta, az anyaországban is tájolt vele. A Magyar Rádió is többször sugározta a műből készült rádiómonológot, amelyben Györgyi Anna személyesítette meg a regény főhősét; három évvel ezelőtt, Árkosi Árpád rendezésében és Tarpai Viktória főszereplésével a Gózon Gyula Színház készített a regényből monodrámát, amelyet szintén sikerrel mutatnak be különböző kárpátaljai és anyaországi helyszíneken.
Tarpai Viktória kárpátaljai színésznő, a megerőszakolt nő megszemélyesítője is Nagymuzsalyban született, akár Nagy Zoltán Mihály. A Beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház társulatának a tagja. Megkérdezem tőle, hogy miben más Tóth Eszter szerepe, ha filmben alakítja.
– A filmben kissé könnyebb a többi karakter jelenléte, a monodrámában egyedül kellett alakítanom mindegyik szereplőt. Viszont a filmben is megvan a nehézsége: ugyanezt sokkal természetesebben kell megfogalmaznom. Éreznem kell, a történetnek kell adnom magam, hogy azonosuljak Tóth Eszter személyével.
De a színésznő úgy véli, hogy a szörnyűség mögött a szépség is jelen van a regényben, és számára ez a történet a hitről, a hűségről, a szerelemről és a várakozásról is szól.
– Minden forgatási nap előtt meggondolom annak a helyzetnek az igazságát, amelyben a karakterem van. Volt, amikor olyan iszonyú nagy hatással volt rám egy jelenet, hogy kértem pár perc szünetet. Volt, hogy napokig megviselt a felvétel.
Fotó: Havrán Zoltán
