Tokaji írótábor 2015

Negyvenharmadik alkalommal gyűlnek össze az irodalom barátai, hogy a Tokaji Írótábor keretében eszmét cseréljenek. „Nemzeti kultúra és mítosz a globális átalakulás korszakában”, ez az idei rendezvény mottója. Az idei megnyitót a Rákóczi pincében tartották, amely 24. alkalommal adott otthont a nyitórendezvénynek. – Számomra ez az alkalom különösen fontos, mert először állok polgármesterként az írótábor résztvevői előtt – mondta megnyitójában Posta György, Tokaj polgármestere.

– Tokaj az írótábor mellett is egyre nagyobb szerepet kíván játszani a kultúra területén, hiszen már második alkalommal adott otthont városunk a Crescendo Nyári Művészeti Akadémiának és a Zempléni Fesztivál eseményeiből is egyre több rendezvénynek igyekszünk teret adni. Korábban sem volt számomra ismeretlen az írótáborhoz kötendő munka, hiszen sportvezetőként többször is sikeresen szerveztük meg a település és az írótábor csapata közötti labdarúgó-mérkőzéseket. Kívánom, mindenki érezze jól magát városunkban, amely reményeink szerint a további fejlődés útjára lép. Ezt a fejlődést nem pártpolitikai, hanem nemzeti ügynek tekintjük, és ennek szellemében dolgozunk azon, hogy a fiatalok itt maradjanak, hogy a településen minél több új munkahely létesülhessen.

Szentmártoni János, a Tokaji Írótábor elnöke elmondta, az idei alkalmat többszörösen is felhasználják arra, hogy megemlékezzenek Nagy László születésének 90. évfordulójáról, ezenfelül a „Nemzeti kultúra és mítosz a globális átalakulás korszakában” lesz a tábor idei mottója.

– A 25 évvel ezelőtti rendszerváltás nem szüntette meg a nemzeti kultúra rombolását, csak egy más mederbe terelte azt – mondta Szentmártoni János. – Ezzel együtt nem hiszem, hogy túlzott okunk volna a pesszimizmusra, hiszen nem kell még múlt időben beszélnünk a nemzeti kultúráról. Ezt a kérdéskört járjuk körül az irodalom, a néprajz, a történetírás, az antropológia, a társadalomtudományok szempontjából.

A három nap rendezvényeiről, előadásairól egy rövid összegzéssel állunk olvasóink rendelkezésére.

Az írótábor harmadik napján kitüntetések átadására is sor került. Az elsősorban fiatalabb irodalmárok teljesítményét elismerő 43. Tokaji Írótábor Díját pénteken, a tokaji II. Rákóczi Ferenc Általános Iskola aulájában Karácsonyi Zsolt erdélyi magyar költő vehette át, akire az Erdélyi Magyar Írók Ligájának elnökeként és a kolozsvári Helikon folyóirat főszerkesztőjeként kifejtett irodalom-közéleti tevékenysége, valamint jelentős költői és irodalomtörténeti munkássága miatt esett a választás.

Szintén pénteken került sor a Nagy Hordó-díjak átadására is, amelyet idén Szörényi László Széchenyi-díjas irodalomtörténésznek és az írótábor szervezésén 42 évig munkálkodó Sáray Lászlónak ítéltek oda.

Teljes eddigi életművük elismeréseképpen, valamint a Tokaji Írótábor hagyományaihoz és örökségéhez való hűségükért idén hárman kaptak Hordó-díjat: Csontos János költő és publicista, Kiss Benedek költő és műfordító, valamint Vári Fábián László költő, műfordító, a kárpátaljai magyar irodalom kiemelkedő alakja.

Bak Rita: Tokaji Írótábor – 1. nap

A délelőtt nyugodtan telt, sétálgattunk a Tiszaparton, találtunk egy mólót, ahol kicsit be tudtunk menni a Tiszába. Aztán jött az ebéd, majd indulnunk kellett a tábornyitóra. Nagyon hangulatos volt az út a kollégiumtól a Rákóczi Pincéig, kisvasúttal mentünk odáig, ahol Kunkovács László folytatta anekdotáit, elmesélte, hogy Tiszaladányban évekkel ezelőtt képzőművészeti alkotótábort tartott, és a mellette ülő hölggyel átbeszélték Tiszaladány társadalmi nagyságainak magánéletét.

Az Írótábort egy órakor nyitotta meg Szentmártoni János a Rákóczi Pincében. Elsőként üdvözölte az egybegyűlteket, és megköszönte Tokaj városának segítő együttműködését. Az Írószövetség elnöke tájékoztatta az Írótábor résztvevőit, hogy létrejött az új Tokaji Írótábor Egyesület, melyben a volt kuratórium helyét elnökség vette át. Az elnökség tagjai Szentmártoni János, elnök, Mezey Katalin, Erős Kinga, elnökségi tagok és Papp-Für János, titkár.

Szentmártoni János megnyitó beszédében kiemelte, hogy az irodalom a valláshoz hasonlóan szervezőerővel bír, részévé válik a közös emlékezetnek, identitásképző hatása van, általa megőrizhető egy nép kultúrája.

Szentmártoni Jánost Bezerédi Zoltán színművész követte a mikrofonnál, Nagy László versével.

Bezerédi Zoltán szavalata után Posta Zoltán, Tokaj város polgármestere üdvözölte az Írótábor tagjait, és kiemelte, hogy nagy megtiszteltetésnek tartja, hogy Tokaj városa már hosszú évek óta otthont adhat a TokajiÍrótábornak.

A Rákóczi Pincében tartott köszöntő beszédek után ismét Bezerédi Zoltán szavalt, majd kóstolót kaphattunk kétféle édes és száraz tokaji borból.

Miután mindenki kortyolgatott a finom nedűből, kisvasúttal visszamentünk a kollégiumhoz.

Két órakor a Tokaji Ferenc Gimnáziumban a 20 év Parnasszus című kézirat-kiállítás megnyitóján vettünk részt. Elsőként Magyar József, a Veranda Művészeti Csoport tagja szavalta el Orbán Ottó versét, majd Szakolczay Lajos beszédét – az irodalomtörténész betegsége miatt – Lázár Balázs olvasta fel. Ezután Turczi István beszélt arról, hogy mennyire fontos számára, hogy a vándorkiállítást Tokajra is elhozhatták. A kiállítási anyagban örömmel fedeztem fel többek között Payer Imre, Rónai-Balázs Zoltán, Áfra János és Birtalan Ferenc kéziratait is.

Fél háromkor Jókai Anna előadásával kezdődött el a plenáris ülés. Előadásából megragadott, hogy ő a magyarság feladatát a keresztény életvitel megtartásában, az élő kereszténység megélésében látja. Véleménye szerint emellett fontos a szabadságeszme képviselete is, fontos, hogy minden ember, így a magyar ember is szabadnak érezhesse magát még az Európai Unión, Európán belül is. Jókai Anna kiemelte, hogy Európának szellemi feladatot kell betölteni. Miért? Mert Európában nagy ellentétek feszülnek: Észak-Dél, Kelet-Nyugat ellentéte mindenki számára látható, érzékelhető, Európa déli részén a legnyagyobb nyomorral találkozhatunk, míg Észak-Európára a gazdagság és intellektus jellemző. Európa szellemi feladata az, mondta Jókai Anna, hogy Észak- és Dél-Európa nagy ellentéteit egymáshoz közelítse, kiegyenlítse – amennyire lehet – az ellentéteket. Sajnos Európát megerőszakolta az Aranyborjú, és sok-sok bróker született, akiket ezek a társadalmi egyenlőtlenségek nem érdekelnek – emelte ki az írónő. Bár fontosnak tartotta hogy szabadok legyünk Európában, de ha nincs mérce, szabadság helyett szabadosság lesz jellemző kontinensünkre. Fontos, hogy az európai polgárok érezzék, és legfőbb vágyuk az legyen, hogy legyen még ünnep a világon, illetve mondhassák: Lesz még ünnep ezen a világon! Ez maga lesz a globalizáció, de ennek még nem jött el az ideje. Akkor lesz nagy világünnep, ha sikerül az egyenlőtlenségeket kiegyenlíteni, Európa különböző népei egyenlőek lesznek.

Alexa Károly az őstörténeti kutatásokról beszélt. A turul fontos motívum a magyar eredetmítoszban, minden nemzetnek eredetmítoszokra van szüksége. Alexa különböző eredetmítoszokat mutatott be, pl. Polinézia mitológiáját is részletesen bemutatta, és kifejtette, hogy ez mennyire fontos az adott nép önazonosságának megtartásában. A nyelv hordozza a mítoszt – emelte ki Alexa Károly.

Szemadám György Keresztes János parasztember életét mutatta be, aki a képzőművész feleségének nagyapja volt. Keresztes János felépítette a maga mikrokozmoszát, a házát, megépítette a kertjét. A család, a falu, a közösség érdeke fontosabb volt számára önmagánál. Az, hogy a magyar emberek számára is fontosabb a közösség az egyénnél, jelzi, hogy a magyarban a családnévvel kezdjük a neveket, majd a keresztnévvel folytatjuk, ellentétben más európai nyelvekkel, ahol a személynevet követi a vezetéknév.

Keresztes Jánost elhurcolták orosz hadifogságba. Szemadám György azt feszegeti, hogy mi volt az a tartás, mely megőrizte Keresztes Jánost, nem halt meg, mint rengeteg társa, és az orosz hadifogságból való hazatérése után egy szó nélkül ott folytatta lerombolódott mikrokozmoszának újjáépítését, mintha semmi sem történt volna vele.

A vacsora után a Paulay Ede Színházban folytatódott az Írótábor programja, ahol Szemadám György nyitotta meg Hoppál Mihály: Sámándobok, szóljatok című kiállítását.

Szemadám György kiemelte, hogy Hoppál Mihály nemzetközi szintű tudós, aki Kínában kutatta a sámánok életét. A sámánok olyan képességgel születnek, mely megkülönbözteti őket társaiktól. Ez a képesség közösségszervező erővel ruházza fel őket. Sokszor a sámánok tiltakoznak az ellen, hogy ők legyenek a közösség meghatározó alakjai, de a közösség őket választja ki erre a feladatra. Gyógyítanak sámándobbal, korbáccsal, botokkal. Hoppál Mihály elmesélte, hogy a sámánok alkoholistákat is meggyúgyítottak adott közösségükön belül, ez a gyógyító folyamat a képeken is megjelenik.

A kiállításmegnyitót követően a színházteremben Lázár Balázs és Tallián Mariann színművészek tolmácsolásában Nagy László és Szécsi Margit műveiből hallhattunk összeállítást “Bicskám és szívem kinyitva” címmel. A versszínházi produkció nagy élményt jelentett a közönségnek.

A műsort a Sebő együttes koncertje zárta. Sebő Ferenc elmesélte, hogy személyesen is ismerte Nagy Lászlót. Sebő Ferenc egyetemistaként kezdett népzenével foglalkozni. Kiemelte, hogy az ókorban és a középkorban csak énekelték a verseket, dallamra írták a verseket, míg manapság a verseket zenésítik meg. Nagy László sok bolgár népzenét ismert és gyűjtött lemezen is. Ezeket a lemezeket hallgatva döntött úgy Sebő Ferenc, hogy elénekel néhány bolgár dalt is (pl. A tücsök, illetve a Sólyomének), majd Nagy László megzenésített verseit hallgattuk meg pl. A ki viszi át a szerelmet?, A játék Karácsonykor. Ez utóbbi vers az ötvenes évek beszorítottságáról szól.

Természetesen nem maradt ki a repertoárból a Menyegző, illetve A tűzről és jácintról című dal sem.

A koncert után a Rákóczi Pincébe mentünk, ahol a Fiatal irodalom R25 antológia szerzői közül négyen mutatkoztak be, az estet Áfra János moderálta.

A felolvasás után természetesen még nem mentünk haza, levezetésképpen a fiatal költőkkel még beültünk néhány vendéglátóipari intézménybe.

Csengődi Péter: Tokaji Írótábor – 2. nap

A 2015-ös Tokaji Írótábor egyszerre megszokottan unalmas és újszerűen izgalmas. Megszokott, mert a háttérben lezajlott szervezeti és személyi változások ellenére a programfüzet nagyon hasonló az előzőkhöz. Aki velünk tartott itt az utóbbi pár évben, akár fejből el tudná mondani, hogy melyik program mikor kezdődik, és hol lesz megtartva. Igaz, az új titkárnak éppen eléggé megerőltető feladat lehetett a szokott forma hozása is.

Plenáris ülés is volt. Nem áll szándékomban részletesen írni az előadókról vagy az előadásokról, inkább csak néhány gondolatról, ami ott hirtelen megragadt bennem, mégha az esetleg nem is az előadás fő vonulatához tartozott.

Bár nem hiszem, hogy amikor elkezdték szervezni az idei tábort, már ennyire mindennapi téma lett volna a bevándorlás és a terrorizmustól való félelem, az előadások nagy része mégis minimum érintette a kérdést. Aminek nagyon örültem, hogy Pomogáts Béla megosztotta gondolatait, miszerint vannak a különböző – legalábbis számunkra nagyon különbözőnek tűnő – kultúrák között is egyforma értékek, amikre a jó viszonyt építeni lehetne, például az iszlám szent irati is arra tanítanak, hogy „ne ölj”, még ha nem is mondják ki olyan nyíltan, mint a tízparancsolat; ugyanakkor sajnos egyes hithű keresztények is hajlamosak olyat mondani, hogy kiket, milyen nemzetet kellene eltörölni a föld színéről.

Rácz Norbert Zsolt egy folyóáradásnál végzett segítő munkáját használta metaforának a mai globális helyzet magyarázására, teendőink megítélésére. Kifejtette, hogy az olyan nagy változások, mint a globalizáció vagy azinternet, elkerülhetetlenek, mint a természet erői, és ha „gátakat” építünk, hosszú távon valószínűleg rosszat teszünk magunkkal, mert sokkal nagyobbat fognak „ütni”, mikor azok elkerülhetetlenül átszakadnak. Inkább a saját értékeinket kellene „körülbástyázni”. Részemről sajnálom, hogy az unitárius lelkész a galobalizációt a pusztító árral azonosította, mert úgy érzem, nem egy alapvetően rossz dologról van szó, csak sok veszélyt rejt; de ezt leszámítva az elmondottakkal egyetértek, nem blokádokat kellene felhúznunk, hanem elsősorban a saját értékeinkre (identitásunkra, kultúránkra) kellene koncentrálnunk, azt megmentenünk, megőriznünk.

Általánosságban úgy érzem, hogy az előadók viszolyognak a felgyorsult technikai fejlődéstől, és alapvetően az internet ellen vannak. Én, mint informatikus, ezzel nyilván nem tudok egyetérteni, úgy vélem, hogy ellenzésük igazából saját félelmeiken, a megszokotthoz való ragaszkodásaikon alapul, de ezt egy másik cikkben szeretném bővebben kifejteni. Cseke Péter azon véleményének adott hangot, hogy az internet túlságosan szabad, bárki feltölthet bármilyen igazságtartalmú szöveget, és még az identitását is el tudja rejteni; miközben „hiteles médiumokra, hiteles személyiségekre van szükség”, természetesen a sajtószabadság megsértése nélkül. Csak bólogatni tudtam, de közben arra is gondoltam, hogy talán egy-egy honlap, folyóirat vagy fórum esetén meg lehetne valósítani ezt; maga az internet viszont nem olyan technológiai alapokra épült, ami nagyobb körben megadná ennek a megvalósításának a lehetőségét.

Mezei Balázs is úgy vélte, hogy az újabb technológiai forradalom és a rohamos fejlődés ellenére a telekommunikációs eszközeink továbbra is eszközök, és ennek megfelelően kell viszonyulni hozzájuk. Ő inkább abban látta a problémát, hogy Magyararoszágból hiányzik valami egységes törekvés, szellemi vonal; míg más nemzeteket, cselekvéseiket egy-egy (pozitív) szóval tudta jellemezni, a magyar nemzetre ilyen szót nem tud ráhúzni. Talán igaza van, én sem tudnám magunkat frappánsan jellemezni, de talán csak arról van szó, hogy mi belülről sokkal bonyolultabbnak, összetettebbnek látjuk a saját helyzetünket; lehet, hogy egy távoli ország lakosaként azonnal felismernénk, mi az a frappáns fogalom, ami bennünket legjobban meghatároz.

Voigt Vilmos említette, hogy mint ahogy létezik közösségi háló, ahol – statisztikák szerint – ha véletlenszerűen választunk két embert, akkor biztosan lesz közöttük egy hét vagy annál kevesebb főből álló kapcsolati út; ugyanígy a foglamak is viszonyban állnak egymással, és a fogalmakból is fel lehetne építeni egy globális hálót. Feltette továbbá azt a kérdést, hogy létezik-e nemzeti művészet, létezik-e nemzeti irodalom; a téma bonyolultságát azzal is illusztrálta, hogy Jókai regényeit valahányszor feldolgozták, megfilmesítették, mindannyiszor más és más módon interpretálták, attól függően, hogy melyik korban tették ezt (például más értelmet kapott a szocialista uralom idején, és mást a rendszerváltás után).

Czakó Gábor Asimovot idézte, az író elmondása szerint „két intelligens faj létezik a földön: az ember és a magyar”. (Idézet az idézetben, hiszen előadásra szánt írását Lázár Balázs olvasta fel.) Czakó magyarázata szerint a magyar nyelv és a magyarok mindennapi élete számos olyan vonást tartlamaz, ami tipikusan bal agyféltekés folyamat, és olyat is, ami jobb agyféltekés folyamat. Úgy véli, a titkunk, amivel a magyar észjárás ki tud emelkedni, ennyi: „két agyféltekét egyszerre” használni. Hogy miként lehet valami újat, valami példa nélkülit alkotni, ahhoz egy újabb idézetet hozott: „Látni, amit mindenki lát, és gondolni, amit más nem gondol.”

Ugyan véletlenül hagytam Balázs Géza előadását a végére, de a valóságban is ő zárta az előadás-sorozatot. Említette, hogy a nyelvészeket sok kritika éri, mert a nyelv egy konstrukció, és emiatt sokan úgy vélik, nem érdemes vele különösebben foglalkozni. Elmondta, szerinte is igaz, hogy a nyelv maga mesterségesen jön létre, mi alakítjuk, de ezzel nincs semmi gond, sőt, így természetes. Példának hozott olyan szavakat, mint az „iskola”, ami annak idején is egy megkonstruált szó volt, de nekünk – generációkkal később – már az anyanyelvünk része. Rámutatott, hogy ezzel szemben a jellegzetes magyar pesszimizmus valóban egy kreált dolog, megzavart nemzeti identitástudatunk származéka. Felhívta a figyelmet arra is, hogy a nyelv folyamatosan fejlődik (nem romlik, hanem fejlődik, legfeljebb abban az irányban, ahogy az nekünk nem tetszik), még ha erről a pedagógusok sem akarnk tudomást venni. A szóbeliség és írásbeliség mellett új kategóriák jöttek létre, amiket másodlagos szóbeliség és másodlagos írásbeliség néven említett, gondolva például az interntes beszélgetés, a chat nyelvére, ami jelen van, funkcionál, de a korábbi nyelvészeti szabályoknak teljes mértékben ellentmond. Több példát is melített azokra a megfigyelhető folyamatokra, amik a nyelvben jelenleg is zajlanak, formálják azt, ezek közül a politikai korrektség (PC) káros hatásáról szóló mondata ütötte meg igazán a fülem, ahol elmagyarázta, hogy bár egy jogos és kedves törekvés, hogy a közzétett szöveg ne bántson, de ha tiltjuk a bántó szavakat, akkor más szavak lépnek a helyükre, azok is megtelnek negatív töltéssel, és a folyamat kezdődik előről.

Munkacsoport-ülés is volt. A kollégium kertjében társalogtunk, szomorúan mondtam, hogy ideje idulnom, közben meg azt sem tudom, hogy hol tartják meg a filoziófiai munkacsoportot, de szerencsére tájékoztattak a többiek, hogy épp ott vagyok, ahol lennem kell. A kerti hangulathoz remekül passzolt Végh Attila esszéje, melyben Rousseau a természetet járta, hogy visszatérjen filozófikus énjéhez, gondolataihoz, és sétáját az vezette sikerre, hogy megfeledkezhetett önmagáról. Egy kommentár kapcsán azt is elmondta Végh Attila, hogy az ókori görögök idejében, ha megvádoltak valakit, és az nem tudta „kimagyarázni” magát, akkor kibelezték; ezért a retorika a szokottnál is fontosabbá vált.

Béres Tamás az ember és a technológia, a kutatás közötti viszonyt boncolgatta. Előkerült az a klisé, hogy az ember szeret istent játszani, de ugyanakkor ennél érdekesebb gondolatokat, idézeteket fűzött hozzá, mint például hogy az ember csak utánozza a teremtést, de sohasem lesz képes rá, mert az ember „csak az önmagán megfigyelt válaszokat tudja replikálni”; vagy hogy „a nanotechnológia az evolúció utolsó lépése”. Érdekesnek találtam még azt a gondolatot, hogy „az ember a kultúra élő hordozótárgya”, és bár az emberek „beszivárgását”, bevándorlását korlátozzák, a kultúrális tárgyakét viszont nem, pedig azok is nagy hatással tudnak lenni a befogadó nemzetre, kultúrára. Rámutatott arra is, hogy ugyan a nyugati / európai népek ma már területileg nem nagyon terjeszkednek, még így is hatással van a többi kultúrára, és itt elsősorban a negatív életszemlélet terjedésére utalt egy anekdotával, miszerint bizonyos cégek elhasznált autógumikat exportálnak a kevésbé fejlett világokba, ahol felhasználják azokat, például szandálokat is készítenek belőle, és egyes emberek azzal kérkednek, hogy az ő szandáljuk Michelin gumiból készült, és nem valami olcsóbb márkából.Fenyő Imre Baumann gondolatait idézte, köztük azt, hogy a tér összement, és a távolság már nem véd meg bennünket, pedig régen a különböző, egymásnak ellentmondó kultúrák között a békét az tartotta fenn, hogy azok a nemzetek fizikailag nem érhették el egymást. A nép nevelése, irányítása szempontjából nem csupán elítéli a represszió módszerét, hanem kifejtette, hogy a csábítás sokkal hatékonyabb is lehet. Úgy látja, a mai magyaroknak nem kell retorzióktól félniük, ha nem állnak munkába, nem fogják őket közveszélyes munkakerülés miatt letartóztatni, ugyanakkor a ház, kocsi, stb. utáni vágy miatt sokkal jobban dolgoznak, teljesítenek.

Tiszaladányi látogatás is volt. Vonattal döcögtünk át. A „vonat” igazából egy vonat formájú kocsit jelentett, egy városnéző járművet, a „döcögés” alatt pedig igazából azt értem, hogy a sofőr keményen rálépett a gázpedálra, amitől a sebességünk kevésbé nőtt, a renzgésszámunk viszont rohamosan. Késésben voltunk, a résztvevőket két turnusban kellett átszállítani. Németh Lászlóra halálának 40. évfordulója alkalmából emlékeztünk meg, amin örömünkre lánya is részt tudott venni. Versek és beszédek mellett pogácsával és borral is megkínáltak bennünket, és Liszkai Ferenc polgármester elmondott egy tradícionális székely pohárköszöntőt, amit barátai tanítottak meg neki, és pusztán ennyi: „No!”

Folyóiratok bemutatkozója is volt. Idén a Bécsi Napló és a Helikon került sorra, majd utána az Ászok Borház, ami ugyan nem egy irodalomhoz kapcsolódó szervezet, de azért sok alkotót gyűjtött maga köré. A kóstoló után megszólalt Demeter József hegedűje is, ami ugyan nem a hivatalos program része, de az írótábor törzsvendégei minden évben számítanak rá.

Úgy érzem, ide még valami lezárás kívánkozna, de igazából maga a nap is ilyen „befejezetlenül” ért véget. A borosüvegekből kitöltötték a maradékot, a poharakat összeszedték, ki a városban folytatta a szocializálódást, ki lefeküdt, hogy másnapra is maradjon ereje, pár óra, és folytatódik...

Standovár Ágota: Tokaji Írótábor – 3. nap

Péntek reggel, a 43. Tokaji Írótábor záró napján kicsit nyűgösen szorongattam egy bögre kávét és bámultam felette a semmibe, amikor mellém huppant Morci (Tóth Irén), és elhadarta, hogy nem tudja majd megírni a 3.nap beszámolóját, mert a reggeli kajakozás közben vizet kapott az „okos” telefonja. Mivel a tábor zárása után Tokajból egyenesen Örvényesre utazik egy internetkapcsolat nélküli nyaralóba, legyek szíves és vegyem át tőle a Holdkatlan olvasóinak tudósítását!

Némi fáziskéséssel fogtam fel, hogy ez bizony baj, mert én jelen állapotomban egyelőre még mozdulni is képtelen vagyok, nem hogy figyelmessen hallgatni a zárótanácskozás előadóit. De a problémát meg kell oldani! Gyorsan kerítettünk hát egy jegyzetfüzetet, tollat, és megegyeztünk, ő jegyzetel, én pedig majd itthon, jegyzeteire támaszkodva megírom a beszámolóját.

Most vasárnap este van és itt ülök Morci jegyzetei felett, de bárhogy is erőlködöm a betűk felismerésével, a kikövetkeztetett szavak mondattá fonásával, nem tudom kibogozni, hogy a Ködöböcz Gábor elnökletével megtartott III. Plenáris ülés előadói: Horkay Höcker Ferenc, Karácsonyi Zsolt és Oláh János meddig is jutott el a „Nemzeti kultúra és mítosz a globális átalakulás korszakában” téma boncolgatásában.

Közben eszembe jut, hogy még első este a Rákóczi Pincében A. mesélte, kritikát kellett írnia egy olyan kiállításról, amit ő nem látott, és amikor a felkérést megkapta, már meg sem tudott nézni, mert a kiállítást addigra lebontották. Mit is tett ekkor A, aki egy jó művészeti író? Beszélt azzal, aki a kiállítást installálta, beszélt azzal, aki a kiállítást megnyitotta, megkereste a fotóst, aki a megnyitón fényképezett, és az ő szemükön keresztül nézte végig a „filmet”, ami alapján végül a kritika elkészülhetett.

Nekem is valami hasonlót kell tennem! Kutatok a világhálón. A legtöbb sajtóorgánum Balog Zoltán miniszter urat idézi (emlékeim szerint, mert akkor már bent voltam én is a teremben, nagyrészt a szövegkörnyezetből eléggé szabadon emelték ki és hangsúlyozták át az idézett mondatokat), ráakadok a díjátadóról szóló tudosításra, Zsille Gábor netnaplójára a Literán, de sehol nem találok olyan részletes anyagot magukról az előadásokról, mint aminek megírására Morci készült. Így, azok az olvasóink, akik nem voltak velünk Tokajban, kénytelenek lesznek megvárni a Tokaji Írótábor Egyesület hivatalos összefoglalóit ahhoz, hogy hiteles információhoz juthassanak az egyes előadásokon elhangzottakról.

Én arról tudok beszámolni, hogy a plenáris ülés mellett folytak nem hivatalos kiscsoportos tanácskozások a táborzárás napján is. B-vel délelőtt a kiadói- és könyvértékesítői hálózat monopolizálódásáról beszélgettünk, annak apropóján, hogy a Jelenkor Kiadó is a Libri Kiadói Csoport Tagja lett. C-től megtudtam, hogy ő a fennmaradásért „nyergelt át” a műfordításra. D. azon dohogott, hogy nem talál kiadót elkészült verses kötetéhez. E. sokéves jól működő szerződését mondta fel kiadója, arra hivatkozva, hogy a jövőben nem kívánnak szépirodalommal foglalkozni. F. nem tudta magába fojtani, hogy néhány éve még nem fordulhatott volna elő, hogy ettől a kiadótól a kezében lévő kötetet ilyen „silány” szerkesztői munka után kerül a nyomdába. A beszélgetések során szóba került a skandináv könyvkiadási- és értékesítési rendszer is, mint pozitív példa. Aszerzők évente meghatározott számú kötetre kapnak állami megrendelést, és a kapott honor anyagi biztonságot nyújt további alkotó munkájukhoz. A kiadott kötetek értékésítése könyvklub hálózaton keresztül történik, ezzel a körforgással biztosítják a rendszer működőképességét. Nálunk pedig a jelenleg még fennálló jó-rossz támogatási rendszer sorsa is bizonytalan...

Természetesen a plenáris ülés előtt idén sem maradt el a Milleniumi irodalmi emlékparkban a Nagy László születésének 90. évfordulója alkalmából készült emléktábla avatása sem. Az emléktábla alkotója Győrfi Lajos szobrászművész. A laudáló Oláh János volt.

A plenáris ülés után került sor a Hordó-díjak átadására. Az idei évben a Tokaji Írótábor díját Karácsony Zsolt költő, szerkesztő vehette át. Bár a díjazottak névsorát már a tábor első napján megtudhattuk a Tokaji Hírek Különszámából, az csak a díjkiosztó ünnepségen derült az ki, hogy az idei évben két Nagyhordó-díjat is kiosztottak. Sáray Lászlót is meglepetésként érte, hogy 42 évi szervezői munkájáért őt is kitüntették Nagyhordóval. Magáról a díjátadóról Szemle rovatunkban már beszámoltunk olvasóinknak.

A hagyományokhoz híven a 43. Tokaji Írótábor hivatalosan idén is a szokásos állófogadással zárult. Kisebb-nagyobb csoportokban folyt a búcsúzkodás, indultak az autók a szélrózsa minden irányába. A vonattal érkezőket még kisebb tortúra várta a vágányzár miatt. Előbb buszra fel, majd buszról le, Szerencsen vagy Nyíregyházán rohanás a vonathoz, többszörös csomagmozgatás, majd néhány órás zötykölődés kinek klimatizált, kinek klíma nélküli szerelvényben. Itt is, ott is folytatódtak a korábban megkezdett beszélgetések az együtt utazók között. Időnk volt rá, hiszen a Keleti pályaudvarra érkezőknek technikai okokból jutott még egy fél óra ráadás pár méterrel a cél előtt.

Fotók: tokajiirotabor.hu