Családi belviszályok
László 1040 körül született Lengyelországban, mivel apja, a későbbi I. Béla király ekkor – miután édesapja, Vazul herceg fellázadt István király ellen, aki ezért megvakíttatta – száműzetésben élt a lengyel király, II. Mieszko szolgálatában.
A király maga is száműzött volt korábban, és részben a magyar herceg segítségével szerezte vissza országát, a pomerániaiak elleni háborúban ő állt a lengyel seregek élén.
Béla Mieszko egyik lányát, Richezát vette feleségül, a házasságból hét gyermek született – László a későbbi I. Géza király után a másodszülött gyermek volt, kisebb testvérei a kevéssé ismert sorsú Lampert vagy Lambert herceg, illetve Zsófia, Eufémia és Ilona hercegnők, valamint egy további hercegnő, akinek neve nem maradt fenn.
Az István által utódjának megtett Orseolo Péter elleni második országos felkelés során, 1046-ban a Vazul-fiak ügyével szimpatizáló Gellért csanádi püspök visszahívta a testvéreket Magyarországra.
Az ekkor a kijevi fejedelem, I. Jaroszláv udvarában élő András és Levente haza is jöttek és – a békési Vatával és más, a kereszténységet ellenző magyarokkal szövetségben – kiűzték az országból Pétert és német segítőit. Levente – máig tisztázatlan körülmények közt – meghalt, így Andrásé lett a korona.
I. András 1048-ban hívta haza Lengyelországból Bélát, és – mivel ekkor még nem született gyermeke – öccse későbbi trónra lépését is kilátásba helyezte. Habár a németek elleni későbbi harcokban Béla újfent kitüntette magát, helyzetén nagy mértékben változtatott, hogy Andrásnak 1053-ban fia született, Salamon, akit már gyermekként, 1057-ben ifjabb királlyá koronáztak.
Habár Béla ekkor nem mutatott ellenvetést a magyarok hagyományos, szeniorátus szerinti örökösödésének újbóli elvetése ellen, András a legenda szerint a híres jelenetben próbára tette a kard és a korona közti választással. Bár Béla „jól” választott (a hercegséget jelképező kardot), nem érezte magát biztonságban, és újból lengyel földre menekült, ahol immár sógora, II. Boleszláv uralkodott.
Béla Boleszláv támogatásával 1060-ban jelentős haderővel tért vissza Magyarországra, legyőzte Andrást (aki el is esett), és az év decemberében királlyá koronáztatta magát. Az ezt követően uralma legitimálására összehívott országgyűlésből egyfajta újabb pogánylázadás bontakozott ki, amelyet Béla csellel sikeresen levert.
1063-ban az ifjú Salamon német segítséggel visszatért Magyarországra, Béla sikertelenül küzdött ellene. Dömösre újabb országgyűlést hívott össze, ahol a feljegyzések szerint rászakadt trónja, halálosan megsebesítve őt.
Háborúk királya
Fiai, Géza, László és Lampert ekkor elismerték Salamon királyságát, akit meg is koronáztak újból 1064-ben Pécsen. Bár eleinte közös hadjáratokat is indítottak (például a besenyők és a délről fenyegető bizánciak ellen), 1070-re megromlott a viszony Salamon és a Béla-fiak között, ezért az 1070-es évek elején újabb belháború zajlott.
Miután Mogyoródnál döntő csatát nyertek Salamon ellen, Gézát Fehérváron királlyá koronázták, miközben Salamon az ország nyugati végeire szorult vissza.
Géza Salamon német-római orientációjával szemben a bizánci szövetséget választotta, egyes források szerint ekkor kapta Dukász Mihály császártól a mai Szent Korona alsó elemét képező „görög koronát”. 1077-ben a szűkszavú beszámolók szerint ismeretlen betegségben halt meg, ekkor lépett helyére öccse, László.
László malmára hajtotta a vizet, hogy Salamon az évtized végére két tűz közé került az apósa, IV. Henrik császár és másik támogatója, VII. Gergely pápa között zajló invesztitúraharc miatt.
László ekkoriban a Henrik ellenében fellépő Rajnai Rudolf sváb herceg lányát, Adelhaidot vette feleségül. A párnak három lánya született, közülük csak az elsőszülött, a későbbi bizánci császárné Szent Piroska neve maradt fenn.
Bár Henrik végül legyőzte Rudolfot, a pápával folytatódó konfliktusa okán továbbra sem tudott hathatós támogatást nyújtani Salamonnak, aki 1081-ben tisztességes ellátásért cserébe lemondott trónjáról.
László ebbe beleegyezett, azonban Salamon csakhamar ismét összeesküvést szőtt ellene – László Visegrádon börtönbe záratta, de Imre herceg és Gellért püspök 1083-as szentté avatása alkalmából kegyelemben részesítette, és szabadon engedte.
Salamon továbbra sem nyugodott bele helyzetébe, és besenyő segítséggel próbálta visszaszerezni trónját. Miután László többször vereséget mért rá, vélhetően 1087-ben, a besenyők oldalán egy bizánciak elleni kalandozás során vesztette életét.
A róla szóló legenda szerint ezzel szemben szabadon engedése után békésen letelepedett a horvátországi Pólában, ahol vezeklő életet élt, és egy állítólagos sírköve is megtalálható.
Miután Salamon már nem fenyegette hatalmát, László fokozatosan a Balkánra összpontosította külpolitikáját, és nővére, a megözvegyült Ilona – Zvonimir horvát király korábbi felesége – hívására haddal vonult a délnyugati szomszéd meghódítására.
A horvátok által királlyá választott Svačić Péter többször megkísérelte elűzni László erőit (a terület kormányzását testvére, Géza fiára, Álmos hercegre bízta), ez azonban tartósan sosem sikerült az utolsó horvát nemzetiségű horvát királynak.
László további, kevésbé tartós hódításokat is véghezvitt a Balkánon, majd a kunok betörését követően a Kijevi Rusz ellen folytatott büntetőhadjáratot.
Élete végén, 1095-ben Konrád brünni morva hercegnek indult segítséget nyújtani a cseh trónviszályban, amikor a cseh–magyar határ közelében, Nyitrán elhunyt. Utóda I. Géza fia, Kálmán lett, aki hosszasan hadakozott bátyjával, Álmos herceggel a trónért.
László kormányzása
László három nagy törvénykönyve (amelyek sorszámaik szerint fordított sorrendben jelentek meg) alapjaiban változtatta meg a feudális viszonyokra még csak részben áttért országot.
Az első, 1077 körül kiadott III. törvénykönyv a tulajdonviszonyokat helyezte új alapokra, szolgasorba taszítva az ország lakosságának egy jelentős részét.
Egyúttal e tulajdonjogi szabályozás keretében vezette be a lopásért és egyéb vagyon elleni bűncselekményekért járó, híresen szigorú büntetéseit.
A tetten ért tolvajt ki is végezhették, a templomba menekülő sem úszta meg megvakítás nélkül, illetve ilyen esetekben lehetséges volt gyermekeit rabszolgának eladni.
Különböző értékű lopásokért az egyik szem kiszúrása, illetve az orr vagy a fülek levágása járt. Mindemellett szigorú büntetéssel sújtották a tolvajoknak elrejtőzni segítőket is. László III. törvénykönyvének különlegessége, hogy ebben szerepel a magyar jogalkotásban először a „nobilis”, azaz nemes kifejezés.
II. törvénykönyvében László további szigorításokat vezetett be, eszerint bármely, egy tyúk értékénél többet lopó rabszolgát vagy egyszerű szabad embert fel kellett akasztani. A gyilkosoknak ehhez képest csupán vagyonelkobzással (vagyona kétharmada a megölt ember családjának, egyharmada saját feleségéhez és gyermekéhez került) kellett szembenézniük.
A nemesek, illetve egyháziak büntetései hasonló bűnökért enyhébbek voltak. E törvénykönyv korlátozta az ökrök és a lovak Magyarországról elszállítását is, a király engedélyéhez kötve a külföldiekkel folytatott ilyesfajta üzletelést.
László I. törvénykönyvét 1092-ben, a szabolcsi országgyűlésen adta ki. Ebben főként egyházi ügyekkel foglalkozott, például korlátozta a papok házasságkötését, rendelkezett a lerombolt templomok újjáépítéséről, és arra kötelezte a lakosságot, hogy a templomok közelében telepedjen le.
E törvénykönyvben rendelkezett László arról is, hogy a már keresztény hitre tért muszlimok (az úgynevezett böszörmények) ne térhessenek vissza régi hitükre, továbbá megtiltotta a zsidóknak a keresztény feleség vagy szolga tartását.
László rendelte el mindemellett elsőként, hogy a Szent István óta létező nádori tisztség birtokosa egyúttal a király teljes jogú helyettese legyen, szinte teljes jogkörrel, beleértve a bíráskodást is.
Lovagkirályi kultusza III. Béla uralkodásától származtatható, ugyanis ekkor, 1192-ben avatták szentté. Károly Róbert, majd Nagy Lajos idején a fejlődő magyar lovagi kultúra első számú példaképévé vált, utóbbi idején vált szokássá az igazságos uralkodó jelképeként Lászlót a pénzérmék egyik oldalán ábrázolni.
A képen: I. László koronázása (Képes krónika)
