– Hogyan került kapcsolatba a komoly zenével?
– Munkácson születtem, általános iskolai tanulmányaimmal párhuzamosan zeneiskolába jártam hegedülni, ahová édesapám íratott be. Ő hegedűművész szeretett volna lenni, de a szülei nem támogatták a zenei pályáját, így az élet másképp hozta. Gondolta, hátha nekem sikerül megvalósítanom az álmát. Ezzel egyidőben a Munkácsi Fiúkórusban is énekeltem. Olyan jól éreztem magam abban a miliőben, hogy ha rossz fát tettem a tűzre, anyukám azzal fegyelmezett, hogy nem engedett el a soros foglalkozásra. Tudta, számomra az a legnagyobb büntetés. Mivel egyre jobban ment a szólózás és a tanáraim is biztattak, a kilencedik osztály után felvételiztem az Ungvári Zádor Dezső Zeneművészeti Szakközépiskola (ma már Koledzs) karmester szakára.
– A sok különfoglalkozás mellett jutott ideje a fiús „csínytevésekre”?
– Mivel többnyire későn értem haza, valóban kevesebb időm jutott focira, hokira és más fiús hobbira, de annyira jól éreztem magam és szerettem az éneklést, hogy nem sajnáltam, ha kimaradok ezekből.
– Hogy került be Kárpátalja első és máig egyetlen akadémiai kórusába, a Cantusba?
– A kórus vezetőjével, Szakács Emillel még a szakközépiskolában ismerkedtem meg, ő vezette ugyanis az intézmény kórusát, amiben mindössze ketten voltunk fiúk. A férfiénekes akkor és most is hiánycikk egyébként. Ebből kifolyólag folyamatosan lehetőségem volt részt venni a hivatásos kórus, a Cantus próbáin, ahol egy idő után már énekelhettem is. 1996-ban fejeztem be a szakközépiskolát, és felvételt nyertem a M.Liszenko Lembergi Zeneművészeti Akadémia zeneművészet és karmesteri szakára. Ötödik évfolyamos voltam, amikor Szakács Emil felajánlotta, hogy legyek állandó tagja és kórusmestere a Cantusnak. Így az utolsó konzervatóriumi évet egyéni foglalkozások keretében fejeztem be, s 2000 óta teljes állásban a kórus tagja vagyok. A kezdetektől eltérően ma csak hivatásos tagjai lehetnek az együttesnek. Nyílt titok, hogy a művészetből nem könnyű megélni, de amíg egyedülálló voltam, be tudtam osztani a kis jövedelmemet. Időközben azonban családos lettem és 2012-ben, amikor lehetőségem adódott rá, tanítást vállaltam, s máig oktatok az Ungvári Közművelődési Szakközépiskolában, mely időközben főiskolává alakult, ezenkívül az ottani énekkart is vezetem. Sőt, harmadik állást is vállaltam, az ókemencei amatőr énekkar egyszer felkért, hogy segítsek színpadra állítani egy előadást, és azóta is együttműködök velük.
– A Cantus számos nyelven, többek között magyarul is előad. Hány magyar nemzetiségű tagja van a kollektívának?
– A húsztagú csapatban ma már csak hárman vagyunk. Az évek során a tagok változtak, sokan kiváltak. De számunkra a jó zene a lényeg, melynek univerzális a nyelvezete, a szöveg nyelve csak másodlagos kérdés, azt be lehet tanulni. Nagyon családias hangulat uralkodik nálunk.
– Hány országba sikerült eljutnia a Cantus révén?
– Európában gyakorlatilag mindenhová, sőt egy hónapig az amerikai Corvallisban is turnéztunk. Rendszeresen vendégszerepelünk Svájcban. Persze a koronavírus-járvány gyakorlatilag teljesen megbénította a koncerttevékenységünket. De Kárpátalján érzem magam a legjobban, minden nehézség ellenére imádom ezt a vidéket, az itteni létet.
–Hol látja magát tíz év múlva?
– Úgy gondolom, elsősorban karmesterként fogom realizálni magam a jövőben.
– Ki a példaképe ezen a téren?
– Például az osztrák Herbert von Karajan, aki a 20. század egyik legjelentősebb dirigense volt. Vagy a 2015-ben elhunyt német dr. Hans Michael Beuerle, akivel volt szerencsém személyesen is találkozni.
– Kedvenc zeneszerzője?
– Egyértelműen Bach és a maiak közül Arvo Pärt észt zeneszerző, akit az egyházi zeneszerzés legkiemelkedőbb ma élő képviselőjének tartanak. Zenéjét a gregorián énekek inspirálták, s a minimalista stíluson belül saját fejlesztésű komponálási technikájáról, az úgynevezett tintinnabuli-ról (harangocskák) is híres.
– Napjainkban virágkorukat élik a különféle tehetségkutató műsorok. Nem gondolt rá, hogy jelentkezik valamelyikbe?
– Környezetemből már többek kérdezték, miért nem próbálom ki magam. De az nem az én világom. Én komoly zenével foglalkozom, az X-faktor, a Sztárban Sztár és egyéb hasonló formátumú show-műsorok viszont az esztrádzenére építenek. Nem tudom elképzelni magam abban a műfajban.
– Úgy tartják, a művészet egyértelmű fokmérője a libabőr, a könnyek megjelenése. Ön könnyen elérzékenyül?
– Nagyon is. Valószínűleg túlérzékeny vagyok. A zenén túl mindennemű erős érzelemtől, akár a boldogságtól is képes bepárásodni a szemem. Ma például tasakon, könyvön, táskán csúszó gyerekeket láttam az Ung parti iskolák melletti havas dombon és gondtalan boldogságuk láttán könnyek szöktek a szemembe.
– Mondana néhány szót a családjáról?
– 2009-ben született meg a kislányom az első feleségemtől, aki színésznő. A kislányunk, aki a 10. számú Dayka Gábor középiskolában tanul, örökölte a művészlelkünket. Táncol, énekel, zongorázik, egy ideig dobolt, gitározik, ami engem boldoggá tesz. Sok időt töltök vele, imádja a bolognai spagettimet. Mostani párom, akivel civil házasságban élek, szintén szakmabeli. Együtt tanultunk a szakközépiskolában.
– Mivel töltődik fel?
– Horgászom vagy gombázok. Egész nap hangzavarban vagyok, ezért ha ki tudok szakadni a mindennapokból, élvezem a természetet és a háborítatlan csendet, a nyugalmat. Édesapámmal már hároméves koromban kijártunk egy csónakkal a tóra. Ez a szokásom tehát gyerekkoromból fakad.
– Mekkora a tűrőképessége?
– Magas. A koncertet akkor is meg kell tartani, ha fáj a fogam, náthás vagyok vagy épp rossz a kedvem. Összeszorított foggal, de csinálni kell. Idővel megedződik az ember. Viszont nem egy alkalommal megtörtént, hogy az előadásunk végére minden problémám elmúlt, „meggyógyultam”.
– Izgul még a fellépések előtt?
– Persze. Minden egyes fellépés izgalommal tölt el. Ha már nem így lesz, nem lesz érdemes felmenni a színpadra. A közönség ugyanis megérzi az előadóból áradó energiát, legyen az pozitív átélés vagy közöny.
– Mi a legnagyobb félelme?
– Attól tartok, hogy esetleg nem tudom a megfelelő színvonalon művelni az éneklést. Maximalista vagyok, ha valamit nem megfelelően csinálok, akkor inkább abbahagyom.
– Mit tart élete legnagyobb szerencséjének?
– Hogy azzal foglalkozhatok, amit szeretek.
– Ha lehetne egy üzenete a világ számára, mi lenne az?
– Csak olyat tegyünk embertársainkkal, amit magunknak is kívánnánk. Ne törekedjenek elérhetetlen célok, magasságok felé, becsüljék meg, amijük van, értékeljenek minden egyes napot, percet, mert nem tudhatják, lesz-e holnap…
