Szomorkásan, mogorva rosszkedvvel köszöntött ránk az idei október. Pedig illene szépnek lennie, hiszen a tanítók ünnepelni készülnek. A tanárok megérdemelnék, hogy az ő napjukon békességes, áldott langymeleg napfény simogassa arcukat, és aranyló levélszőnyeg terüljön a lábuk elé amerre járnak. De talán majd vasárnap… A hónap első vasárnapján, azon a napon, amely a kalendáriumban is úgy szerepel, mint a Tanítók napja, akkor majd jobb belátásra tér az október és igazi őszi, ünnepi ragyogásra ébredhetnek a „nemzet napszámosai”.
Mert a tanítókat mindig így tartották számon. S lám, hiába a körülöttünk megváltozott modern világ, életünk egyik legfontosabb, ma már szinte nélkülözhetetlen kiegészítője a számítógép, a tanítók mindennapos és lelkiismeretes munkája nélkül nem vennénk sok hasznát. Mert bármilyen okos legyen is az a gép, csak lélektelen, hasznavehetetlen tárgy maradna mindnyájunk számára, az iskolákban megszerzett tudás nélkül. Ilyen és hasonló gondolatok kavarogtak bennem, amíg sietősen szedtem lábam az iskolai ünnepségre. Furcsa kis büszkeség feszült bennem: lám, engem is elvárnak a tanárok és a gyerekek az én kedves, 6-os sz. általános iskolámban! Hozzájuk tartozom, helyem van a tanárok között, ahol immár jóval több, mint húsz éve tartok fakultatív könyvtári órákat. Mert hát én valójában könyvtáros lennék. Akinek a könyvtárosi munka nemcsak a szakmája, a hivatása volt. Ma már erről nem igen teszek említést író-olvasótalálkozókon… Kik emlékeznek erre a könyvtárban? Ott már rég nem tartanak számon szakmabeliként… Pedig, van Könyvtárosok napja is… Sebaj, a tanárok befogadtak maguk közé, ez a fontos!
Szeretem ennek az iskolának a barátságos légkörét: a kollektíva összetartását, a tanároknak igazi, pedagógusi hittel való hozzáállását a tanításhoz. No meg a váratlanul felmerülő problémák szakszerű kezelését, azoknak azonnali megoldását… Mindezekről inkább File Klára igazgató asszony, Fring Erzsébet szervező tanár, a kedves mosolyú Szvetlána igazgatóhelyettes, s a nagyon felkészült, szép fiatal tanító nénik Csilla, Évike, Vera, Zsuzsa, Andika és csak helyhiány miatt nem folytatom a többi tanár és tanárnő nevének a felsorolását – nos, ők többet tudnának mesélni ezekrkől a dolgozókról. Az iskola udvara tele van izgatott, ünneplőbe öltözött diákokkal, akik azonnal közrefognak. Egy nagyobbacska kisdiák amint meglát, átkapja a derekamat: csakhogy itt van Kati néni! Egyem azt a drága kicsi szívét! Könny szökik a szemembe, összeszorul a torkom: lehet ennél nagyobb öröme egy „tanítónak”, mint ha így fogadják a diákok… Lehet, mert a meglepetések folytatódtak: a kilencedik osztály tanulói az iskola kisebb diákjaival együtt olyan szívből jövő szép műsorral, verssel, énekekkel és tánccal köszöntötték a tanári kart, hogy vörösre tapsoltuk a tenyerünket. S miközben puszi kíséretében átvettünk a gyerekektől egy-egy szál szegfűt, bizony, szem nem maradt szárazon! Milyen jó tanítónak lenni! – gondoltam boldogan. Mert ma itt minden tanár kapott kitüntetést! Isten éltesse a tanárokat, legyen mindnyájuknak sok, ilyen emlékezetesen szép napjuk, mint ez a mai volt. Köszönjük a meglepetést, gyerekek!
